A könyv, amit a reménybeli olvasó majd a kezében tart - szögezzük le mindjárt – nem akar, nem is tud irodalomtörténet lenni. Annak ellenére sem, hogy a látszat becsapós, mert Vörösmarty Mihálytól Ladányi Mihályig, tehát a 19. század elejétől a 20. század végéig működött írók közül igen sokan szerepelnek lapjain, születésük időrendjében, de szubjektív, csapongó összevisszaságban. Terjedelmi okokból ilyen jellegű írásaimnak mintegy felét áldozatkész, a megjelentetésre támogatás nélkül is vállalkozó kiadómmal, a pécsi Kronosszal egyetértésben kénytelen voltam kihagyni.
De ami belefért ebbe a csaknem hatszáz oldalba, az mind a szívem csücske – noha nem szépirodalom. Mindig azokról írhattam, akikkel kapcsolatban különösen izgatott valami, s ez nem feltétlenül az író fő műve,vagy műveinek összessége,netán az életrajza volt. Egy-egy kinagyítható, jellegzetes részlet az én kutakodó hajlamaim által vezérelve gyakran tolakodott a hagyományos közvélekedés szerint legfontosabb mű elé.
Az itt tárgyalt alkotók megközelítésében az a leginkább közös a politikai-ideológiai körülmények, illetve az író ezekhez igazodó, vagy ezekkel szembeszegülő magatartása, ennek firtatása. A legvaskosabb, legnehezebben eloszlatható (s engem személy szerint legjobban ingerlő) hazugságok tudniillik éppen ezzel kapcsolatosak. A rendszerváltást követő évtizedek túlságosan is átpolitizált közegében számomra az vált magától értetődővé, hogy a figyelmemet erre összpontosítsam. „Hőseim” koronként változó recepcióját úgy fogtam fel. mint tükröt, s én az ebben látható képből próbálom kideríteni – mit is? Többnyire azt, amiről vagy hallgatni szokás, vagy elmismásolni a tényeket, egyszóval mellébeszélni.
Irtózom a csontig lerágott közhelyektől, holott igazság persze azokban is van, mégis úgy véltem az elmúlt évtizedekben (melyeknek termését összegezni volna e gyűjtemény feladata), hogy egy-egy írót illetően az alapigazságok ismételgetése nem feladatom, ha írásaimnak valaki hasznát veszi, aminél jobban semmire sem vágyom, ez akkor fordulhat elő, ha olyasmit találok, amire más még nem bukkant rá, vagy az eddig tudottaktól eltérő összefüggésekre sikerül rávilágítanom. Ez persze még csak az engem űző-hajtó ambícióról szól, hogy ennek a törekvésnek lett-e eredménye, azt megítélni nem az én tisztem.
„A teljesség igénye nélkül”-szlogen az én esetemben nem csupán a kifogások elhárítását szolgáló szöveg, hanem őszinte beismerése egyoldalú és számos körülmény által korlátozott képességeimnek. Nem vagyok sem történész, sem vérbeli filológus, csak egy szenvedélyesen kíváncsi tollforgató, akit az a szerencse ért 1989 után, hogy ami amúgy is izgatta, annak végére járni lett egyszersmind a penzuma is.