- Váratlanul érte ez a rendkívül magas francia állami kitüntetés? És egyáltalán: töretlenül sikeres hegedűművészi és karmesteri pályája során mennyire van szüksége külső visszajelzésekre, elismerésekre?
- Nagy megtiszteltetés a francia Becsületrend, a Chevalier des Arts et des Lettres (A művészetek és irodalom lovagja) cím odaítélése, amire egyáltalán nem számítottam. Reggeltől késő estig a zenében élek, nincs időm és kedvem sem azzal foglalkozni, hogy magamért lobbizzak, kitüntetéseket hajszoljak. Magyarországon például még egy negyed díjat sem kaptam, de nem érdekel, ugyanolyan intenzitással végzem a munkámat. Mindenesetre jó érzés, hogy Franciaországban figyelik és elismerik a tevékenységemet – mindazt, amit az elmúlt évtizedekben a francia zene népszerűsítéséért tettem. Ez persze számomra természetes volt, mert a francia és a magyar repertoár nagyon különleges helyet foglal el a szívemben.
- Azért készül a Bonaparte Napóleon által alapított kitüntetés ünnepélyes átadására?
- Igen, de csak azért, mert alaposan meg kell szervezni, hogy éppen Franciaországban legyek és ráérjek. Nem érdekel a sztárság, a nagy karrier. Sok helyen elismernek, de lehettem volna még sikeresebb, ha a külsőségeket helyezem előtérbe. Erre képtelen vagyok: a kreativitás, az alkotás folyamata érdekel, beleadom a zenélésbe a szívemet, az agyamat – ha kell, az egészségemet is. Az eredeti kérdésre visszatérve, azért volt már egy elismerés, ami nagyon jól esett: amikor a stockholmi Királyi Akadémia felvett a tagjai közé, a svéd zenekultúra fejlesztésében játszott szerepemért. Nagyon elegánsan csinálták: tizenkét évig voltam Svédországban zeneigazgató, aztán már máshová szólítottak a feladatok, amikor egyszercsak érkezett egy levél Stockholmból. Annak igazán örültem.
- Magyar az anyanyelve, de sohasem élt Magyarországon; 1983-ban Franciaországot választotta hazájául. Bejárta az egész világot és különösen sok időt töltött Skandináviában. Igazi világpolgár vált önből?
- Nem. Határozott identitásom van: erdélyi magyar vagyok. A székelységnek – és ugyanígy Kolozsvárnak – van egy nagyon jellegzetes etosza, ami meghatározza az egész életemet. A gyökerekhez való ragaszkodás, becsület, komolyság, odaadás, kulturális gazdagság, mélység, eredetiség – ezt tanultam meg egy életre azoktól a csodálatos emberektől, akik között felnőttem. Édesanyám hivatását szerető, elkötelezett zongoratanárnő volt, s évfolyamtársa, fiatalkori jóbarátja Ligeti Györgynek. Ez már önmagában is identitás-teremtő, akárcsak hegedűtanárom, Zsurka Péter vagy a zeneszerzésre, hangszerelésre, zeneelméletre tanító Terényi Ede személyisége.
- Akkor nem véletlen, hogy Erdély adta a magyar és az egyetemes zenekultúrának Bartók Bélát, Kurtág Györgyöt, Ligeti Györgyöt, Eötvös Pétert, Végh Sándort és másokat?
- Dehogy véletlen! Ez a hely szelleméből fakad.
- Ellentmondásos a magyar zeneéletben játszott szerepe. A szakma az 1970-es évek óta tudja, hogy milyen kivételes tehetség, mégis csak 2012-ben vállalt először pozíciót, amikor a MÁV Szimfonikusok művészeti igazgatója lett. Miért alakult ez így?
- Kívülről nézve tényleg különös történet. A fél családom, tíz unokatesvérem Budapesten élt, én viszont fiatalon csak „romániai magyar” művészként, vendégként jöhettem koncertezni. Azért így is kialakultak fontos szakmai kapcsolatok: az idősebb nemzedékből Kurtág Györggyel és Simon Alberttel, az én korosztályomból Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel, Perényi Miklóssal és másokkal. Az 1980-as évek elejére Kocsis Zoltán az egyik legközelebbi barátom lett, s ő nagyon szerette volna, hogy áttelepüljek Magyarországra. Rengeteg emlékezetes sztorit őrzök róla. Például amikor a Hungarotonnál Bach hat hegedű-zongora szonátáját vettük lemezre, annyira gördülékenyen ment a munka, hogy nem kellett kihasználnunk a rendelkezésre álló stúdióidőt, sokkal hamarabb végeztünk. Éjjel elmentünk a lakására, s elkezdtünk gondolkodni, hogy a hátralévő egy-két napban még mit lenne érdemes felvenni. Összeválogattunk húsz Kreisler-darabot, amiket sosem játszottunk azelőtt. Másnap pedig próba nélkül bementünk a stúdióba és felvettük őket – nagyon jó lemez lett belőle. Bartók Béla Gyermekeknek című sorozatából is így vettünk fel részleteket, Országh Tivadar hegedű-zongora átiratában. Aztán sokáig megint csak ritka vendég voltam Magyarországon. Kurtág javaslatára hívtak a szombathelyi Bartók-szemináriumokra, Simon Albert kezdeményezésére nyári mesterkurzust tartottam a Zeneakadémia zenekarával,; Gulyás Mártának és Szabadi Vilmosnak igyekeztem segíteni egy gödöllői nemzetközi kamarazenei fesztivál beindításában, de semmi állandó. A MÁV Szimfonikusokat már vezényeltem és meg is kedveltem, mielőtt Lendvai György igazgató és Takács-Nagy Gábor akkori művészeti vezető megkeresett. Több hónapot gondolkodtam a felkérésen, mert a naptáramat látva megoldhatatlannak tűnt egy állandó budapesti munka. Aztán mégis előjött, hogy magyar vagyok, s hogy édesanyám (aki akkor még élt) büszke lesz rám. Az MTA Roosevelt téri dísztermében dirigáltam egy koncertet, s amikor a szünetben kinéztem az ablakon, s láttam a Dunát, a Várat, a hajókat, egyszerre úgy éreztem: ez a világ egyik legcsodálatosabb városa, s ha ezt most nem vállalom el, akkor soha többé nem lesz alkalmam Magyarországon dolgozni.
- A MÁV Szimfonikusok egy roppant nehéz anyagi körülmények között dolgozó zenekar. Nem kell túl sok művészi kompromisszumot kötnie emiatt?
- A zenekar repertoárja, hozzáállása, játékmódja rengeteget fejlődött az elmúlt években. Jó hangulatban, igényesen tudunk együtt dolgozni, vannak komoly eredményeink. Az együttes nehéz körülményei miatt ugyanakkor sok jó zenészt elveszítünk, mert egyszerűen nem tudjuk őket megfizetni. Talán a mostani kitüntetésem segít, hogy a szavamnak több súlya legyen abban a harcban, amit a zenészek anyagi megbecsüléséért, fizetésük emeléséért folytatunk.
- Lyon és Budapest mellett az elmúlt években a spanyolországi Santander lett a harmadik bázisa, ahol egy igen jelentős nyári fesztivál, az Encuentro de Musica y Academia igazgatója. Ebben a felkérésben mi volt a szakmai kihívás?
- Ez egy nagy fesztivál – húsz városban, hatvan koncerttel, sok-sok világsztárral. De nem ez motivál igazán, hanem a fiatal tehetségek támogatása; az, hogy itt lehetőséget kapnak a legnagyobbakkal való közös muzsikálásra. Gondos kiválasztás után Magyarországról is viszek minden évben hét-nyolc pályakezdő muzsikust, hogy esélyt adjak számukra a nemzetközi karrierre.
