Sosem tudom tán meg a nevét annak a Londonból visszatérő szállítómunkásnak. Fekete volt és erős, mint az út szélen vigyázó tölgyfa. Nevét sem mondta meg, de szívesen beszélt. November elején kenyérért indult a boltba és Londonban kötött ki. Felesége tán azóta is várja. Nekiindult, mint Tamási Ábelja a rengetegnek. Bányába szerződtették. Onnan megszökött. Eljutott Doverig. Karácsony estéjén ott üldögélt a fehér sziklákon, s azt mérlegelte, hogyan úszhatná át a La Manche-csatornát. Iszonyatosan szeretett volna otthon lenni.
Később a Jugoszláv Klubban kapott átmeneti szállást. Ketten aludtak egy ágyban, sokszor hárman is. Először egy étkezdében jelentkezett mosogatásra. Nem vették fel, mert mosogatni sem lehet angol nyelvtudás nélkül. Egyheti éhezés és kilincselés után végre is állást kapott az egyik világhírű virsligyár londoni kirendeltségén. Heti 11 fontért. Ebből már meg lehet élni! - gondolta. De a konszern két hét után »leépített«. Közel ötszáz embert tett ki az utcára egyheti felmondással. Ez a pénz fedezte hazautazását.
Az a szándéka, hogy vesz egy kiló kenyeret és úgy állít be asszonyához. Kicsit késett, az igaz, de hát soká tartott a sorbaállás.
