Látható és láthatatlan

Publikálás dátuma
2017.01.28. 08:40
FOTÓ: EUROPRESS/THINKSTOCK

„Ha az isten íródiák volna,

s éjjel nappal mindegyre csak írna,

úgy se győzné Ő se följegyezni,

mennyit kell a szegényeknek szenvedni „

(József Attila)

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, nem győzi azt földi halandó (szociológus, publicista, politológus) sem följegyezni, de néhányuk kísérletet tesz arra, hogy kutassa, elemezze, aztán szavakba, mondatokba, tanulmányokba és publicisztikában rögzítse egy adott társadalom szerkezetével, a társadalomban élők életkörülményeivel, életmódjával kapcsolatos tapasztalatait. Annak, aki olvasta, sokszor eszébe juthat Szabó Zoltán A Tardi helyzet-Cifra nyomorúság című szociográfiája, annak előszavában leírt gondolatok: „Különös országban élünk, ahol a szó hasonló a kőhöz, mely néhány gyűrűt ver a víz színén és aztán elmerül egyszer s mindenkorra.”

Mégis - bár tisztában van a fenti idézet jelentésével - ha nem is győzi, de teszi, hogy felhívja a döntéshozók figyelmét, ha rossz irányba mennek a dolgok. Egy 2016 decemberében megismert tanulmány szerint, a közvélemény-kutatók arra hívták fel a figyelmet, hogy a magyarok 82 százaléka szerint Magyarországon rosszul mennek a dolgok. Nemcsak a közvélemény-kutatók által rögzített tapasztalatokból, hanem személyes résztvevőként is láthatjuk, mennyit kell a szegényeknek szenvedniük. Láthatjuk, hogy túl nagyok az anyagi, jövedelmi, vagyoni és ebből adódóan az élet-színvonalbeli különbségek. Érzékelhetővé váltak mindazon jelenségek, amelyek akadályozzák egy demokratikus társadalom működését.

A figyelem felhívásra akkor van nagyobb szükség, ha ezt a döntéshozók nem, vagy nem jól látják, vagy ugyan látják, de elhallgatják, tagadják. A hatalomhoz közelálló elemzők, tudományos (vagy a tudományosság látszatát keltő) műhelyek, újságírók pedig csak tetézik a bajt ha elfödik, ha nem a tényekről tájékoztatnak.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor nőnek, vagy jobb esetben stabilizálódnak a területi különbségek, akkor az állampolgárok jelentős része a lábával szavaz, azaz külföldön keresi a jobb élethez való feltételeket. Akkor nem nő, rosszabb esetben csökken az olyan munkahelyek száma, ahol értékteremtésre van lehetőség. Akkor több tízezerre duzzad a fiatal közmunkások száma.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor az ország csúszik lefelé a korrupciós listán, akkor új sportág lesz a mutyizás. Akkor évente talán több kamutanulmány készül hatalom-közeli kutatóműhelyekben, mint ahány disszertáció a tudományos cím elnyerését megelőzően.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor a parlamentbe került ellenzéki pártok is számolatlanul költik a közpénzt tanácsadókra, tanulmányokra, ételre, italra, stb. Akkor a kormány több tanácsadót foglalkoztat, mint ahányan a parlamentben a kormánypárti frakciókban helyt foglalnak.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor kiugróan magasak az anyagi, a jövedelmi és a fogyasztásban megmutatkozó különbségek. Akkor nem javulnak a lakhatási körülmények. Akkor az embereknek nincs, vagy minimálisra csökken az esélyük társadalmi pozíciójuk megőrzésére, megáll a társadalmi lift, csökken az előbbre jutás lehetősége. Akkor a gazdagok gazdagabbak a szegények szegényebbek lesznek.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor nő a mindenféle ellátást nélkülözők száma, akkor milliók tengődnek szegénységben, akkor 20 százalék fölé emelkedik a szegénység a gyerekek körében, a szegénységnek hirtelen „száz” arca lesz. Amikor tagadni valóvá válik a szegénység, akkor tabunak számít e jelző használata. Akkor a hatalom keresztény értékrend mellett elkötelezett képviselői arról győzködik az embereket, hogy "47 ezer forintból is meg lehet élni". "Akinek nincs semmije az annyit is ér”. Akkor támogatásra érdemesekre és érdemtelenekre osztják a társadalom peremére szorultakat, a szolidaritás csíráját sem tartalmazó hajléktalan rendeletek és olyan törvénytervezetek születnek, hogy aki „annyit is ér” az saját kezével meg is áshatja a hozzátartozója sírját. Akkor feledésbe merül Jézus tanítása: „arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor mindent államosítanak, mindent centralizálnak. Akkor megszűnik a jogbiztonság, akkor nem működik a fékek és ellensúlyok rendszere, akkor a törvényhozás szavazógéppé silányul, akkor folyhat a kufárkodás a nép templomában az ország házában.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok akkor a hatalom kedvezményekkel, vagy büntetésekkel üzen az egyházaknak, törvénnyel szabályozza, melyek részesülhetnek, s melyek nem állami támogatásban. Akkor a papság is megosztottá válik.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor verssel köszöntik az „előjárót”, akkor imádkoznak érte, akkor esernyővel felszerelkezett úriasszonyok (?) megverekednek érte. Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor dicshimnuszok, vagy becsmérlő szavak kötődnek két névhez, Viktorhoz és Fletóhoz, akkor akkor nő az egymás iránti gyűlölet.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor megtörténhet, hogy a mi szeretnél lenni, ha nagy leszel kérdésre azt válaszolja a gyerek, hogy felcsúti gázszerelő.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor félő, hogy a bűnüldözés a politika foglyává válik.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor csak látszólagos a sajtószabadság, sérülnek az alapvető szabadságjogok. Akkor retusálnak a médiában, akkor meghamisítják az interjút, akkor még a nem közszereplők privát szférájába is belépnek.

Amikor rosszul mennek a dolgok, akkor a civileket bélyegzik meg nemzetellenességgel.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor kigyúrt testű kopaszokon múlik a szavazójog gyakorlása.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor nem áll meg a népesség fogyása, akkor nem nő - ellenkezőleg - csökken az egészségben eltöltött évek száma. Akkor nem rövidülnek a kórházi várólisták, akkor úgy kell összekoldulni az életmentő eszközök megvásárlásához szükséges pénzt, mert az adománygyűjtő szervezetek lehetőségei is végesek.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor nő a funkcionális analfabéták száma, akkor a szellemi munka leértékelődik, akkor nincs szükség közepes képességű gimnazistákra, akkor minek annyi diplomás. Akkor a kultúra asztalánál is kevesen foglalhatnak helyet.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor erősödik a nacionalizmus, nő a rasszizmus, a mindenféle másság megbélyegzése. Akkor a számoknak nincs jelentősége, akkor a hatalom mondja meg mi számít többnek, vagy kevesebbnek. Akkor az ember - ugyan nem ténylegesen - rabbá válik, s az is marad mindaddig” amíg lélekben” nem lesz szabad, s olyan házat épít magának „melybe háziúr települ”.

Amikor rossz irányba mennek a dolgok, akkor nem mindig a célok megfogalmazásában kereshető a hiba, hanem az azt követő kivitelezésben. Az irány nem előzmények nélküli. Hatalomgyakorlásban, az állam működtetésében, a demokratikus társadalom felépítésében való gondolkodásban, a tulajdonfelfogásban, az alapvető emberi jogok gyakorlásának a biztosításában, az urizálás láthatóvá válásában, a „láthatatlan világokban” megjelennek letűnt korok, olyanok is, amikor ugyancsak rosszul mentek a dolgok.

Azért pedig, hogy rossz irányba mennek a dolgok, a társadalom minden tagjának meg van a felelőssége.

Emlékek éve

Publikálás dátuma
2017.01.28. 08:25
Fotó: Fortepan

A 2017-es év során több nagy ünnepi megemlékezéssorozatra kerül sor. Három téma köré fonódnak majd: idén van Arany János születésének, a kiegyezés megkötésének és a reformáció kezdetének a kerek évfordulója. Az emlékezés lényege az őskeresés, annak bemutatása, hogy a mai törekvéseinkhez milyen előképeket választunk. Mi az, amiből erőt szeretnénk meríteni, vagy amit tovább akarunk vinni. Bizonyára sokunk számára a reformációból nem a hitviták, hanem a puritán etika a fontos, a kiegyezésből nem a középkori előkép után ekkor létrejött Nagy-Magyarország, hanem az emberi kibontakozást hozó polgári Magyarország a jövőre vonatkozó érvényes üzenet. Arany János is elsősorban mint a tépelődő, önmagával is viaskodó, a modernitás csapdáit személyes kudarcként megélő, mélyen humanista költő érint meg engem. Talán egyik legfontosabb verse a Régi panasz:

„Hogy reméltünk! s mint csalódánk!

És magunkban mekkorát!...

Hisz csak egy pontot kerestünk:

Megtalálva, onnan estünk;

Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,

S mily kevés bor!... Volt elég,

Kit nagy honszerelme vonzott

Megragadni minden koncot,

Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

S egyre sűlyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen, a hazát.”

Hogyan szeressük bölcsen a hazát? Ebben esetleg segíthet egy negyedik évforduló felidézése. Idén lesz 30 éve, hogy meghalt Goldmark Péter Károly mérnök és fizikus, a színes televízió, a mikrobarázdás hanglemez és a képmagnó kifejlesztője. Egészen pontosan: egy magyar származású amerikai tudósról van szó, aki 1977-ben megkapta Jimmy Carter elnöktől a tudósnak adható legmagasabb tudományos kitüntetést, a National Medal Science-t, és akiről itthon jószerivel nem tudunk semmit.

Talán megemlékezhetnénk azokról a nagyszerű magyar emberekről, akiket sikerült ilyen-olyan módszerekkel világgá űznünk, ha másért nem, azért, mert éppen most zajlik a magyar értelmiség legnagyobb exodusa, folyamatosan menekülnek hazánkból ezrek és tízezrek, orvosok, mérnökök, közgazdászok, tanárok, szakmunkások. Nem állíthatjuk, mert ki látja a szándékokat és motivációkat, hogy mindez a politika bűne, de a tény tény marad: soha ennyien nem hagyták el ilyen rövid idő alatt Magyarországot, mint most.

Goldmark Péter a nagybátyja, a zeneszerző Goldmark Károly iránti tiszteletből vette föl a Károly nevet is. Attól félek, sokaknak az ő neve sem mond semmit, pedig a XIX. század egyik legünnepeltebb magyar komponistája volt, a Sakuntala-nyitány és a Sába királynője című opera sikere miatt egy ideig még Liszt Ferencnél is híresebb, népszerűbb. Apja lublini kiskereskedő volt, aki benősült a pápai kántor családjába. Annyira szegények voltak, hogy gyerekkorában iskolába sem játhatott, libapásztorkodásból tartotta fenn magát. Végül féltestvére segítségével tudott tanulni. Ő bérelt neki a keresztúri zsinagóga egyik énekesétől egy alig használható, olcsó hegedűt, így kezdődött Goldmark Károly kapcsolata az instrumentális zenével.

Kezdetben zeneoktatásból tartotta fenn magát, egy hegedűóra ára nála egy ebéd volt. Mivel mind a testvére, mind ő maga szerepet vállalt 1848-49-ben a magyar szabadságharc oldalán, hiába vált ismertté, mint zeneszerző, a későbbiek során mellőzéssel kellett szembenéznie, sokáig szegénységben, szinte nyomorban élt. Operáit játszották Szentpétervárott, New Yorkban, Madridban, Zürichben, Varsóban, Berlinben, Torinóban, Hamburgban, Buenos Airesben és Londonban. Amikor az első világháborúban a fronton elesett az unokája, ekkor lelkileg összeomlott és rövidesen meghalt.

Nagy magyar hazafi volt, nemzetünk hírét, dicsőségét vitte a nagyvilágban, unokaöccsének viszont a világháború után már nem jutott tér Magyarországon. Goldmark Péter Károly (aki zenészként a klarinétművész Benny Goodman partnere is volt) a huszadik születésnapjára az általa fabrikál televízió tenyérnyi képernyőjén egy jól látható képet állított elő. A színes televíziót 1940-ben mutatta be. A lexikon szerint: „nevéhez fűződik a ’hosszan játszó’ (LP), azaz a mikrobarázdás hanglemez és a videomagnó kifejlesztése. Az 1970-ben útnak indított Apollo-10 űrhajó utasai az általa készített miniatürizált színes tv-felvevőt használták a holdexpedíció során.”

Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Neumann János, Goldmark Péter Károly – oldalakon keresztül lehetne folytatni ezt a sort, még akkor is oldalakon át, ha nem egészítjük ki a filmművészekkel, írókkal, pszichológusokkal, társadalomtudósokkal, képzőművészekkel. Ők nemcsak a Horthy-rendszer antiszemitizmusa miatt menekültek el, hanem azért is, mert a nemzeti önsajnálatba, önáltatásba és gyűlölködésbe ájult Magyarország a teremteni kívánó emberi szellem számára rossz hely volt.

Mit kellene tennünk azért, hogy hazánk ne legyen újra rossz hely? Hogy közös otthonunk pályát nyisson a szabad szellem előtt? Hogy jó dolog legyen itthon élni és alkotni?

Arany János szavaival: úgy tűnik, most süllyed a naszád. Érzékeli ezt a közvélemény, vagy megelégszik a szónoklatok frázisaival? Vajon, miről szólnak majd a megemlékezések? A szembenézésről vagy az önünneplésről?

Témák
2017

Emlékek éve

Publikálás dátuma
2017.01.28. 08:25
Fotó: Fortepan

A 2017-es év során több nagy ünnepi megemlékezéssorozatra kerül sor. Három téma köré fonódnak majd: idén van Arany János születésének, a kiegyezés megkötésének és a reformáció kezdetének a kerek évfordulója. Az emlékezés lényege az őskeresés, annak bemutatása, hogy a mai törekvéseinkhez milyen előképeket választunk. Mi az, amiből erőt szeretnénk meríteni, vagy amit tovább akarunk vinni. Bizonyára sokunk számára a reformációból nem a hitviták, hanem a puritán etika a fontos, a kiegyezésből nem a középkori előkép után ekkor létrejött Nagy-Magyarország, hanem az emberi kibontakozást hozó polgári Magyarország a jövőre vonatkozó érvényes üzenet. Arany János is elsősorban mint a tépelődő, önmagával is viaskodó, a modernitás csapdáit személyes kudarcként megélő, mélyen humanista költő érint meg engem. Talán egyik legfontosabb verse a Régi panasz:

„Hogy reméltünk! s mint csalódánk!

És magunkban mekkorát!...

Hisz csak egy pontot kerestünk:

Megtalálva, onnan estünk;

Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,

S mily kevés bor!... Volt elég,

Kit nagy honszerelme vonzott

Megragadni minden koncot,

Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

S egyre sűlyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen, a hazát.”

Hogyan szeressük bölcsen a hazát? Ebben esetleg segíthet egy negyedik évforduló felidézése. Idén lesz 30 éve, hogy meghalt Goldmark Péter Károly mérnök és fizikus, a színes televízió, a mikrobarázdás hanglemez és a képmagnó kifejlesztője. Egészen pontosan: egy magyar származású amerikai tudósról van szó, aki 1977-ben megkapta Jimmy Carter elnöktől a tudósnak adható legmagasabb tudományos kitüntetést, a National Medal Science-t, és akiről itthon jószerivel nem tudunk semmit.

Talán megemlékezhetnénk azokról a nagyszerű magyar emberekről, akiket sikerült ilyen-olyan módszerekkel világgá űznünk, ha másért nem, azért, mert éppen most zajlik a magyar értelmiség legnagyobb exodusa, folyamatosan menekülnek hazánkból ezrek és tízezrek, orvosok, mérnökök, közgazdászok, tanárok, szakmunkások. Nem állíthatjuk, mert ki látja a szándékokat és motivációkat, hogy mindez a politika bűne, de a tény tény marad: soha ennyien nem hagyták el ilyen rövid idő alatt Magyarországot, mint most.

Goldmark Péter a nagybátyja, a zeneszerző Goldmark Károly iránti tiszteletből vette föl a Károly nevet is. Attól félek, sokaknak az ő neve sem mond semmit, pedig a XIX. század egyik legünnepeltebb magyar komponistája volt, a Sakuntala-nyitány és a Sába királynője című opera sikere miatt egy ideig még Liszt Ferencnél is híresebb, népszerűbb. Apja lublini kiskereskedő volt, aki benősült a pápai kántor családjába. Annyira szegények voltak, hogy gyerekkorában iskolába sem játhatott, libapásztorkodásból tartotta fenn magát. Végül féltestvére segítségével tudott tanulni. Ő bérelt neki a keresztúri zsinagóga egyik énekesétől egy alig használható, olcsó hegedűt, így kezdődött Goldmark Károly kapcsolata az instrumentális zenével.

Kezdetben zeneoktatásból tartotta fenn magát, egy hegedűóra ára nála egy ebéd volt. Mivel mind a testvére, mind ő maga szerepet vállalt 1848-49-ben a magyar szabadságharc oldalán, hiába vált ismertté, mint zeneszerző, a későbbiek során mellőzéssel kellett szembenéznie, sokáig szegénységben, szinte nyomorban élt. Operáit játszották Szentpétervárott, New Yorkban, Madridban, Zürichben, Varsóban, Berlinben, Torinóban, Hamburgban, Buenos Airesben és Londonban. Amikor az első világháborúban a fronton elesett az unokája, ekkor lelkileg összeomlott és rövidesen meghalt.

Nagy magyar hazafi volt, nemzetünk hírét, dicsőségét vitte a nagyvilágban, unokaöccsének viszont a világháború után már nem jutott tér Magyarországon. Goldmark Péter Károly (aki zenészként a klarinétművész Benny Goodman partnere is volt) a huszadik születésnapjára az általa fabrikál televízió tenyérnyi képernyőjén egy jól látható képet állított elő. A színes televíziót 1940-ben mutatta be. A lexikon szerint: „nevéhez fűződik a ’hosszan játszó’ (LP), azaz a mikrobarázdás hanglemez és a videomagnó kifejlesztése. Az 1970-ben útnak indított Apollo-10 űrhajó utasai az általa készített miniatürizált színes tv-felvevőt használták a holdexpedíció során.”

Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Neumann János, Goldmark Péter Károly – oldalakon keresztül lehetne folytatni ezt a sort, még akkor is oldalakon át, ha nem egészítjük ki a filmművészekkel, írókkal, pszichológusokkal, társadalomtudósokkal, képzőművészekkel. Ők nemcsak a Horthy-rendszer antiszemitizmusa miatt menekültek el, hanem azért is, mert a nemzeti önsajnálatba, önáltatásba és gyűlölködésbe ájult Magyarország a teremteni kívánó emberi szellem számára rossz hely volt.

Mit kellene tennünk azért, hogy hazánk ne legyen újra rossz hely? Hogy közös otthonunk pályát nyisson a szabad szellem előtt? Hogy jó dolog legyen itthon élni és alkotni?

Arany János szavaival: úgy tűnik, most süllyed a naszád. Érzékeli ezt a közvélemény, vagy megelégszik a szónoklatok frázisaival? Vajon, miről szólnak majd a megemlékezések? A szembenézésről vagy az önünneplésről?

Témák
2017