A cseh transzport

Ahogy a reményét vesztett hajótörött üzenetet küld egy palackban, hogy valaki esetleg majd valamikor hírt kapjon hajójuk vesztéről, úgy küldött üzenetet halálára várva Gradowski Auschwitzban arról, ami ott történt, azoknak, akik esetleg olvasni fogják. Hihetetlen hősiességgel és leleménnyel hagyott üzenetet olyanoknak, akik esetleg, talán valamikor megtalálják és elolvassák a palackba rejtett igazságot, a lehetetlen lehetségességét, az elgondolhatatlan elgondolását. Tanúságot tett a jövő előtt, a jövő számára. S mint minden tanúságtevő, azt is a jövő óceánjára bízta, hogy ki is volt az, aki tanúságot tett, hogy ki volt az, aki hozzájuk, ismeretlenekhez fordult – írta Heller Ágnes a könyv bevezetőjében.

Drága olvasó, ezeket a sorokat a legnagyobb kétségek között írom, nem tudom és nem hiszem, hogy az itt leírt sorokat egyszer majd, a „vihar” elmúltával én magam újra tudom-e olvasni. Ki tudja, vajon lesz-e szerencsém a szívem mélyén rejtőző titkot egyszer majd felfedni a világnak? Ki tudja, vajon látok-e még valaha egy „szabad” embert, akivel majd szót válthatok? Lehet, hogy ezek a sorok, amelyeket most itt írok, egykori létezésem egyetlen tanúsága lesz. De boldog leszek, hogy ha írásaim elérnek hozzád, te világ szabad polgára. Talán a bennünk perzselő tűz egy szikrája fellobban benned, és akaratunk egy kis részét beteljesíted majd és bosszút állsz, bosszút a gyilkosokon!

E sorok drága megtalálójának!

Egyetlen kérésem lenne hozzád, ami tulajdonképp írásom végső célja, amivel halálraítélt életem értelmet nyerhet, hogy pokolbéli napjaim, a holnap kilátása a jövőben célt érjen.

Csak egy részletét, a minimumát adom át neked annak, ami Birkenau-Auschwitz poklában lejátszódott. Magadnak kell elképzelned, valójában ez miként történt. Ezen kívül még sokat írtam. Úgy hiszem, hogy ezen kevés alapján is megérted, képet nyersz mindarról, miként gyilkolták meg népünk gyermekeit.

Most pedig, írásaim drága megtalálója és közzétevője, van hozzád egy személyes jellegű kérésem: a megadott cím alapján derítsd ki, hogy ki vagyok! A családtagjaimtól kérd el a családomról, rólam és a feleségemről készült képet! A fényképet pedig a könyvben saját belátásod szerint közöld. Ezzel kívánom megörökíteni szeretett és drága neveiket, akikért most még egy könnyet sem tudok hullatni! Hiszen most a halál poklában élek és óriási veszteségem nem tudom kellőképp felmérni. Magam is halálraítélt vagyok. Sirathat-e a halott egy másik halottat!? Csupán te, a világ „szabad”, idegen polgára, téged kérlek, adózz nekik egy könnyet, mikor képüket a kezedben tartod. Nekik ajánlom minden írásom − ez az én könnyem, ez az én sóhajom, mikor családomra, népemre gondolok.

Itt felsorolom a legközelebbi hozzátartozóim neveit:

Anyám − Szóre

Nővérem − Libe

Nővérem − Eszter Rókhl

Feleségem − Szonja (Szóre)

Apósom − Rafael

Sógorom − Wolf

1942. december 8-án haltak meg, elgázosították és elégették őket.

Apámról, Smuelről még hallottam, őt „azok” 1942 Jom Kippur napján fogták el, ami eztán történt vele, arról nem tudok. Két fivéremet Ebert és Mojslt Litvániában fogták el. Nővéremet, Fejgelét Otwockban fogták el. Ez minden, amit a családomról tudok. Nem hiszem, hogy bármelyikük élne még. Arra kérlek, az az utolsó kívánságom, hogy a fényképeink alatt add meg haláluk dátumát is.

Hogy velem mi fog történni, az még várat magára. Tudom, hogy közeledik a nap, a nap, aminek gondolatától szívem és lelkem reszketni kezd. Nem is igazán az élet miatt − bár élni akarok, mivel az élet csalogat, de csupán egy dolog maradt az életben, ami nem hagy nyugodni: élni, a bosszúért élni! És hogy emléket állíthassak szeretteimnek.

Amerikában és Palesztinában is vannak barátaim. A címeik közül csak egyre emlékszem, amit alább találhatsz − tőle megtudhatod, hogy ki vagyok és kik a családtagjaim. Az Amerikában élő négy nagybácsim egyikének címe:

J. Joffe, 27 East Broadway, N.Y., Amerika

Amit itt lejegyzek, magam, egymagam éltem át a tizenhat hónapja tartó „speciális-munkában” és a felgyűlő szorongásom, átható fájdalmam, hátborzongató szenvedésem a „körülmények” folytán sajnálatomra nem juthatott „másként” kifejezésre, mint írásomon keresztül. - Z. G.

A tábor felszabadításakor talált, titokban készült felvétel FORRÁS: A KIADÓ

Az öltözőben

A mélyen fekvő hatalmas teremben, ahol tizenkét oszlop áll, amelyek az épület súlyát tartják, most elektromos fény világít. A falak mentén, az oszlopok körül − padok és fogasok vannak erősítve, amire az áldozatok személyes tárgyaikat tehetik, ezek már régóta készen állnak. Az első oszlopra egy tábla van rögzítve, amelyen különböző nyelveken áll, hogy „a fürdőben” vannak, és személyes tárgyaikat fertőtlenítés céljából kell levenniük.

Találkozunk velük, megdermedve nézzük őket. Mindannyian tudják, mindannyian megértették, hogy ez nem egy fürdő, a terem csupán a sír előszobája.

A terem fokozatosan megtelik emberekkel. Újabb teherautók érkeznek áldozataikkal és a „terem” − elnyeli őket. Mindannyian zavartan állunk, nem tudunk egy szót sem szólni. Bár ez nem az első eset. Már számos transzport elhaladt, ezt megelőzően már számos hasonló jelenetet láttunk, mint ma, ez nem az első alkalom. Most mégis gyengének érezzük magunkat, mintegy ájultan esnénk össze velük együtt.

Mindannyian kábultak voltunk. A már öreg, viseltes személyes tárgyak − befedték a varázzsal és izgalommal teli testeket. Fejek befont hajjal, fekete, barna, szőke, ősz, bár ez kevesebb van itt, bűbájjal teli nagy, fekete, mélyen ülő szemek pillantanak ránk. Magunk előtt üde, friss, eleven életeket láttunk, mindegyik virágja teljében, az élet nedűjétől, forrásától megrészegülten, mint virágok, rózsák, amelyek még a kertben nőnek. Feltöltekeznek az esőtől, felisszák a reggeli harmatot. A nap fényénél megcsillannak szikrázó szemmagjaik − mint gyöngyök hívogatnak.

Nem volt bátorságunk, nem volt merszünk megmondani nekik, szeretett nővéreinknek, hogy meztelenre kell vetkőzniük. Hiszen ruháik, amiket viselnek, mintegy páncélköpenyként van rajtuk, életük ezen nyugszik. Abban a pillanatban, mikor levetik őket és anyaszült meztelenül maradnak, elvesztik utolsó támpontjukat, elveszítik utolsó támaszukat, amelybe életük most még kapaszkodik. Emiatt nem szeretnénk megmondani nekik, hogy minél gyorsabban vetkőzzenek le. Még egy másodperc erejéig, egy pillanatig páncéljukban, életük köpönyegében maradhassanak.

Az első kérdés, mely ajkaikon csüng, hogy vajon férjeik már megérkeztek-e. Szeretnék tudni, vajon férjük, apjuk, bátyjuk, szerettük él-e még. Vagy testük már dermedten hever valahol, a tűz mardossa őket, már emlékük sem maradt. Ő pedig egyedül, magányosan, elárvult gyermekével maradt. Talán már örökre elvesztette apját, fivérét és szerelmét. Milyen célból és minek kellene életben maradnia? Mondd bátyám − mondja egy másik, aki az életről és a világról már réges régen − legalábbis gondolatban − örökre lemondott. Merészen és bátorsággal a hangjában azt kérdezi: „Mondd bátyám, mennyi idő lesz meghalni? Nehéz vagy könnyű lesz-e?”

Nem hagyják őket azonban oly soká várakozni. A gyilkos bestiák rögtön hírt adnak magukról. A levegőt keresztülhasítják a részeg banditák ordításai, akik minél előbb jól akarják lakatni szomjas, állati szemeiket szép, szeretett nővéreim meztelenségével. Botok suhognak a vállak, fejek felett stb. A ruhák leomlanak a testekről. Egy részük szégyenlős, legszívesebben eltűnne valahol, hogy meztelenségét senkinek ne kelljen felfednie. Itt azonban nincs egy sarok sem, egyáltalán nem létezik a szégyen. Az erkölcs és az etika − az élettel együtt egyenesen a sírba száll.

Egy másik részük megrészegülten vetik ránk magukat, karjainkba zuhannak, és szégyenlős pillantásokkal kérnek minket, hogy mi vetkőztessük őket, most mindenről el szeretnének felejtkezni, semmire sem akarnak gondolni. A tegnap világával, erkölcsével, elveivel és etikai ismérveivel, a sír felé megtett első lépcsőfokra tett lépéssel együtt megtették utolsó számadásukat. Most, pusztulásuk küszöbén, bár még az élet felszínén vannak, és a testet − egyedül ez érez még, befogad, késztetést érez, hogy élvezetet nyerjen, mindent magának szeretne, hogy mindent megadjanak neki, az utolsó örömforrást, az utolsó boldogságát mindannak, amit az életből a maga számára elvehet − halála előtt megitatná és jóllakatná. Emiatt akarják, hogy a fiatal test, amely az ifjúság vérbőjével él, egy idegen férfi kezét akarja megérinteni, testét gyengéden simogatni, hiszen ő itt a legközelebbi szeretetforrás. Így akarják érezni szerelmüket, férjüket, őket akarják simogatni, becézni szenvedélytől felperzselt testük. Meg akarnak most részegedni szépséges, szeretett nővéreim. Forró, tüzes ajkaikat szenvedéllyel biggyesztik felénk, csókért esdve mindaddig, míg ajkaik élnek.

Tömött teherautók újabb áldozatokat hoznak a hatalmas terembe. A meztelen sorból most többen egy vad kiáltás, ordítás kíséretében szakadnak ki, meztelen gyermekek látták meg anyjukat és csókolják, ölelik egymást, örülnek egymásnak, hogy mindannyian most egy helyre kerültek. Egy gyerek boldog, hogy anya, anyja szíve kíséri el a halálba.

Mindannyian levetkőznek, mindenki a sorban áll, egy részük sír, mások dermedten, csendben állnak. Egyik haját tépdesi és zavartan magában beszél. Mikor közelebb lépek hozzá, hallom szavait: „Hol vagy én szerelmem, miért nem jössz ide hozzám, fiatal és szép vagyok még.” Akik közel állnak hozzám, elmondják, hogy még tegnap a börtönben őrült meg.

Mások csendben és nyugodtan beszélnek hozzánk: „Oh, még oly fiatalok vagyunk. Élni akarunk, még kevés részünk volt belőle.” Valamit kérni próbálnak tőlünk, mert tudják és megértik, hogy mi, ahogy ők is, csak áldozatok vagyunk. Csak beszélnek, csak úgy beszélnek, mert szívük tele, haláluk előtt még szeretnék elmesélni valakinek, aki a fájdalomban még tovább él.

Ott ül az asszonyok egy csoportja, ölelkeznek, csókokat adnak egymásnak, nővérek találkoztak egymással és egy gombolyaggá, egy masszává olvadnak össze.

Egy meztelen asszony a padon ül és lányát ölében tartja. A gyermek még nincs tizenöt éves. Fejét szorosan melléhez szorítja, és csókokat nyom anyja minden tagjára. Forró könnyek mossák és öntözik ezt a fiatal virágszálat. Az anya megsiratja gyermekét, akit mindjárt saját kezével fog oda, a halálba vezetni.

A teremben, a sírban most felgyullad egy másik lámpa. A hatalmas pokol egyik oldalán alabástrom fehérségű női testek állnak és várnak, várnak arra, hogy a pokol kapui kinyíljanak, és sírjukba szabad utat nyissanak nekik.

Mi, a férfiak, akik személyes tárgyaikat összeszedtük, dermedten állunk velük szemben. Nem tudjuk felfogni még most sem, hogy ez a jelenet valódi-e, vagy csak álom. Vajon a meztelen nők világába kerültünk-e, vagy mindjárt csupán az ördög színjátéka fog itt megkezdődni? Vagy tán valahol egy múzeumban vagyunk, egy galériába kerültünk-e, és a különböző korú asszonyok különféle arckifejezéseikkel, csendes sírásukkal és szipogásukkal e különleges alkalomra − a művész modelljei, művészete miatt vannak itt.

Csodálkozást keltett bennünk, hogy számos más transzporttal ellentétben alapvetően ennyire nyugodtak. Nagy részük bátor és gondtalan, mintha semmi sem történhetne velük. Hősiesen, nyugalommal néznek szembe a halállal, ez óriási megdöbbenést keltett bennünk. Tán nem tudják, mi vár rájuk? Szánalommal pillantunk rájuk, mert már szemeink előtt egy újabb borzasztó jelenetet látunk, miként fog ez a sok üde élet, az életteli világok, a hangzavar és a lárma, amit csapnak, miként fog egy órán belül megfagyni. Örökre elnémulnak. A szikrázó szemek, amelyek bájukkal elvarázsolnak, mereven csak egy irányba fognak nézni − és a halott örökkévalóságban fognak valamit keresni.

Ezek a szép, izgató testek, amelyek kicsattannak az élettől, mint undorító teremtmények fognak mocsokban és piszokban heverni a földön, és alabástrom tiszta testüket emberi ürülék fogja borítani.

Gyöngyszájukat − fogaikat a hússal együtt tépik ki, sok vér fog folyni. Pisze orrukból − kétszínű patak fog folyni − piros, sárga vagy fehér. Az arc pedig, ez a fehér, rózsás − a gáztól piros, kék vagy fekete lesz. A szemek bevéreznek, olyannyira, hogy nem is tudod majd felismerni, hogy ez ugyan az az arc, amit most magad előtt látsz. A fejen, amiről most hullámzó hajfürtök omlanak alá, két hideg kéz fogja levágni a hajat, a fülekből és a kezekről majd leveszik a fülbevalókat és a gyűrűket.

Két idegen férfi kesztyűket fog felvenni, vagy bőrszalagokat vesznek magukhoz és ezeket a hófehér kezek köré csavarják, amik eddig itt ragyogtak, mivel undorítóan fognak kinézni − nem akarják majd csak csupasz kezeikkel kihúzni őket. Kivonszolják őket, ezeket a szép, fiatal virágszálakat, a hideg, mocskos cementpadlón keresztül. A test ekkor feltörli az egész mocskot, ami útjába kerül.

Ekkor olyan lesz, mint egy visszataszító, mocskos állat, amit kidobtak, kihajítottak. A felvonón keresztül a fenti pokolba viszik őket, és egy pár perc után ezek a testek, a vékonyak, a kövérek − hamuvá válnak.

Már látjuk, már érezzük végüket. Rájuk nézek, üde életükre, amelyek ilyen nagy, hatalmas helyet foglalnak el, egész világokat jelentenek − egy pár perc múlva − egy másik kép bukkan fel szemeim előtt −, amint egy társam talicskában viszi el a sírba hamvaikat. Most az asszonyok egy csoportja mellett állok, körülbelül tíz-tizenöten vannak − egy talicska fogja elvinni mindegyikük testét, mindegyikük életét, mindjárt a talicskába kerülnek. Emlékük, egy tárgy sem marad utánuk, azokból, akik most itt vannak, akiknek a világban egész sok helyük volt, mindjárt teljesen kitörlődnek, gyökerestül tépik ki őket − mintha soha, soha meg sem születtek volna. Szívünk megszakad a fájdalomtól. Átérezzük, együtt szenvedjük meg velük az életből a halálba vezető átmenetet.

Szíveink megtelnek együttérzéssel. Oh, bár feláldozhatnák saját testünket szeretett nővéreinkért, mily boldogak is lennénk akkor. Fájdalommal teli szívünkhöz szeretnénk szorítani őket, végigcsókolni minden tagjukat, megrészegülni az élettől, ami mindjárt eltűnik. Bevésni mélyen a szívbe, milyen is az élet, ami még most remeg, a szívben mélyen az élet képeit hordják magukkal, amelyeket szemünk előtt oltottak ki. Gondolatok rémálmába vagyunk zárva, amelyek kelepcében tartanak minket. Ők, nővéreink csodálkozással néznek ránk, miért vagyunk ilyen „gondterheltek”, mikor ők ily nyugodtak. Most sok dolgot szeretnének tőlünk kérdezni: mit fognak csinálni velük aztán, mikor már halottak lesznek, de nem elég bátrak ehhez mégsem − a titkot nem fedik fel nekik az utolsó pillanatig.

Itt van most az egész, óriási, meztelen massza, és dermedten néznek ugyanabba az irányba, látható, hogy egy sötét gondolat fut keresztül elméjükön.

Ott, a másik oldalon személyes tárgyaik egy halomban fekszenek, egy kupacban összekeveredve. Dolgaik, amit még csak most vettek le magukról. Ez most nem hagyja nyugodni őket. Bár tudják, hogy már soha többé nem lesz szükségük rájuk, de még számos szállal kötődnek ezekhez. Még érzik ezt a kötődést − ruháikkal, amelyek még őrzik testmelegüket. Szétdobálva hevernek, itt egy ruha, ott egy pulóver, ami melegítette, felöltöztette őket.

Oh! Bár felvehetnék ezeket még egyszer, ezeket a ruhákat, milyen elégedettek, milyen boldogak lennének akkor. Tényleg így van-e ez − tényleg ennyire tragikus a helyzet, hogy ruháikat már soha többet nem viselhetik magukon?

Már senkié sem lesznek többé? Már tulajdonosaik soha nem jönnek vissza értük?

Oh, ezek a tárgyak elárvultan fekszenek itt. Mint egy tanúság, a halál beállta, bizonysága, ami mindjárt eljön értük.

Oh, ki tudja, vajon viseli-e még majd valaki egyszer ezeket a ruhákat? Valaki kilép a sorbólés felemel egy selyemsálat, ami egy társunk lába alatt volt, amin taposott. Gyorsan magához vette − és azonnal el is tűnt a sorban. Azt kérdem tőle: Minek kell magának ez a kendő? − emlékül − válaszol halk hangon a lány. Ezzel együtt akar a sírba menni.