Csiszárság

Meg tudják magyarázni. „Fontos kérdésekben mindig a szívemre hallgatok, mert lehet, hogy nem járok jól anyagilag, de akkor is a belső békém felé tartok, és ez visszahat az életemre. Most úgy érzem, a helyemen vagyok” - mondta egy évvel ezelőtt az a Gundel-Takács Gábor, aki épp most mondott föl az úgynevezett közmédiánál, mert nem kívánt több kompromisszumot kötni (mintha egy újságíró számára létezne nagyobb kompromisszum, mint nézőfelhajtónak lenni a párttévén két migránshíradó között). „Kikérem magamnak, hogy ne dolgozhassak abban az országban, amelyben születtem! Történetesen az a munkám, hogy tévéműsorokat készítek” - kérte ki magának Hajós András, aki ugyanaz a TV2-n, mint Gundel (volt) a Dunán: nekünk ikon, szimpatikus és helyes médiaarc, nekik nézőmágnes, hitelesítő pecsét a sajtószakmai szempontból vállalhatatlan propagandaadókon.

Akad, aki azt állítja, ő csak a hivatását követi, körül sem nézett eddig, hogy hová is csöppent, más komplett világnézetet kreál hozzá. Nacsa Olivért például arra sarkallta a nem szűnő kormányzati figyelem, hogy „a nyilvánosság előtt is felvállalja keresztény-polgári-nemzeti elkötelezettségét”. Ha a számokat figyeljük, az állam ezen az úton meglehetősen drágán jutott új nézőkhöz, a humoristának viszont abszolút bejött a polgárosodás, tavaly közel kétszáz millióért hosszabbították meg a kábeltévés nézettségű Bagi-Nacsa vicces műsor szerződését. Kovács Ákos is sokkal szilárdabban érzi magában a magyart, mióta olyan kormány van hatalmon, amelyik nem rest gavallérosan megfizetni (szponzorálással, szignálrendeléssel vagy másképp) a nemzetnek tett szolgálatokat.

És itt van a műfaj (az élet?) koronázatlan császára, Csiszár Jenő, aki nem mond, nem magyaráz semmit, csak hat évnyi helytállás után benyújtja a számlát, és havi két misiért (plusz cafeteria, autó, lakás, diplomatarendszám, miegyéb) elhúz Milánóba főkonzulnak. Amennyiben választani kellene, hogy Csiszár vagy a Magyarország, szeretlek című trashvetélkedő jelenléte megmagyarázhatóbb egy közszolgálatinak nevezett tévécsatornán, én még mindig inkább a műsorvezetőre szavaznék: bármennyit olvasgattam is eddig a hatályos médiaszabályozást, egyetlen utalás sincs benne arról, hogy a tipikus kertévés produktumnak számító holland licencsorozatért miért kéne adófizetői forintokat vagy állami műsoridőt áldozni. De ne szaladjunk bele ebbe az elemzői zsákutcába: a műsort rendelő Orbán-kormányt ugyanúgy nem érdekli a szórakoztatás, mint a kultúra vagy a tudomány (ha netán érdekelné, abból az évi 100 milliárdból, amit a csatornacsaládra költenek, a világ legjobb, legszínvonalasabb közszolgálati tévéjét lehetne megcsinálni), ellenben egyáltalán nem sajnálja a közpénzt és a közjavakat, ha meg kell jutalmazni azokat, akik behúzzák a közönséget a Habony-stúdió alternatív ország- és világmagyarázatára.

Bentről, a létharc sáncai közül biztosan nehezebb felismerni, de a fent nevezett médiaszemélyiségekkel – és azokkal is, akik ugyanebben utaznak, de most kimaradtak a felsorolásból – a hatalom egyszerű csiszár-, vagy más szóval kupecmunkát végeztet: nem az okosságukra, a szépségükre vagy a szaktudásukra van szükség, hanem azokra a tíz- és százezrekre, akiket az arcuk odavonz a képernyő elé. Az áru ebben az üzletben nem a műsorvezető, és persze nem is a produkció: az adásvétel tárgya a szerencsétlen, palira vett néző, aki még mindig azt hiszi, hogy érte, neki szól a műsor.

Celebjárás országban-világban

Egymilliárdról 7-re emeli az állam a Mezőhegyesi Ménesbirtok Zrt. tőkéjét, írja a Világgazdaság. Farkas Sándor, a mintagazdaságként működő ménesbirtok újjászervezésének összehangolásáért felelős kormánybiztos elmondta, ezt a vetőmag- és takarmány-előállításhoz szükséges infrastruktúrára fogják költeni.

A pénz azonban nem feltétlenül boldogít, ha csatolnak hozzá némi értékcsökkentő tényezőt is. Jelen esetben Rákay Philipet.

Mostanában ugyanis úgy látszik, a celebek vannak soron a pénzosztás körül. Még ki sem hevertük a karrierdiplomatai posztra beszuszakolt Csiszár Jenőt, máris itt van egy másik levitézlett műsorvezető.

Rákay Kálmán - aki nyilván fejlett magyarságtudata miatt választotta a Philip művésznevet - elsősorban (inkább: csakis) arról emlékezetes, hogy ő jelentette be 2002-ben, a Fidesz-bukás előestéjén: kétmillióan gyűltek össze a Kossuth téren.

Farkas szerint úgy kerül a csizma az asztalra, hogy a lóvállalat fontos feladata a turizmus fejlesztése. Ezért is vonták be az igazgatóságba Rákayt. Hozzá állítólag közel áll a lovassport és komoly marketingtapasztalatai vannak, ezért segíthet a lovasturizmus felfuttatásában. Utóbbi tapasztalatairól nem sok minden maradt fenn az írásokban, de arra emlékezhetünk, hogy intendánsként jó nagyot lökött az MTV-n, lefelé a lejtőn. (De miért is értsen egy ex-tévéelnök bármihez is, ha a szakképzési intézetet is egy outsider vezeti?)

Nota bene: szerdai hír, hogy a kormány 200 milliót különített el orosz-magyar űrkutatásra. Szeretném, ha itt végre reaktiválnák Anettkát is.

Szerző

Népsz...

Új időszámítás kezdődött február 1-jén a Népszava életében. Kevesen hittek abban, hogy az idén 144. évébe lépett újság képes lesz megújulni; mit megújulni, egyáltalán életben maradni. A hagyományosan és kitartóan baloldali lapot már sokszor eltemették, a pénzhiány folyamatos hátrálásra késztette. És persze nem pusztán a pénzhiány, az aktuális politikai vezetés is igyekezett hozzátenni a magáét, hogy minél előbb eltűnjön a standokról a Népszava. Nem megyek most vissza történelmi időkre, azokra, amelyek több, mint életveszélyt jelentettek azok számára, akik a Népszavánál dolgoztak - hommage á Somogyi Béla és Bacsó Béla - , hanem pusztán napjainkról szólok, amikor kifinomultabb módszerekkel kényszerítenek térdre lapokat (hommage á Népszabadság).

Ennek fényében már-már anakronisztikusnak nevezhető, hogy (váratlan fordulattal) a Népszavát nem gyászolni kell - abban nagyon erősek vagyunk -, nem arról kell nyilatkozni, hogy miért nem készült, nem készülhetett el az utolsó publicisztika, hanem arról szólhatunk, hogy fejlődő pályára állítjuk a lapot, és - ahogy a CNN-nél mondják: think big, gondolkodjunk nagyban - megcélozzuk a harminc-harmincötezer eladott példányszámot. Ennek első lépéseként február 1-től jelentősen megerősített csapat igyekszik kiszolgálni az olvasót; a hontalanná tett Népszabadságtól érkezett tizennégy kolléga; sorsuk - bezárattatásuk - bizonyíték arra, hogy szakmájuk mesterei. És ez még csak tényleg az első lépés, bár korántsem mellékes. Nem mellékes, mert a most tizennégy tagú, később tizennyolcra duzzadó hajdani népszabadságos csapat, kiegészülve a Népszava eddigi, a lapot hősiesen életben tartó gárdájával, önmagában is garancia a minőségi előrelépésre. Ám a következő lépés ugyanennyire fontos: végre nekiláthatunk egy modern, XXI. századi napilap megtervezéséhez, amelynek alapjai már körvonalazódtak a frissen alakult szerkesztő bizottság fejében. Ezt a bizonyos új Népszavát már másfél hónap múlva kezébe veheti az olvasó. Mi változatlanul hiszünk abban, hogy lehet a nyomtatott napilapnak jövője; képes megtalálni azt az utat, amellyel nélkülözhetetlenné teszi önmagát. Tudjuk, megváltozott a napilapok szerepe, a valamikor leggyorsabbnak számító hírközlő eszközből egy "másnapi" újság lett. De csak akkor, ha nem találjuk meg az "aznapot". Márpedig hisszük, van aznap, van nélkülözhetetlen, forrásértékű, speciális tartalmat és olykor tudást nyújtó, a modern eszközöket fel- és kihasználó napilap.

Az új Népszava nem lesz mini-Népszabadság, de nem is marad a hagyományos értelemben vett Népszava. Az új csapat, egységes gárdaként, abban érdekelt, hogy kiszolgálja mindkét lap olvasótáborát, ugyanakkor utat találjon új előfizetőkhöz is. Abban érdekelt, és ezt be is fogja bizonyítani, hogy a XXI. század sem tudja nélkülözni a nyomtatott politikai napilapot. A Népszabadság és a Népszava kollektívájának közös erőfeszítéseit már napokon belül láthatja az olvasó, bár az még csak Népsz... lesz. De jön a nagy Népszava.

Szerző