Orbán Viktor Európa képe

Publikálás dátuma
2017.02.04. 08:35
Fotó: Molnár Ádám
Az immár második ciklusát töltő Orbán-kormány az elmúlt két évben számtalan alkalommal került szembe az Európai Unió értékrendjével, normáival, szabályaival. Különösen éles viták folytak a médiatörvényről, az igazságszolgáltatás függetlenségének korlátozásáról, a civil szervezetek szerepéről és általában a demokrácia lényegét jelentő, annak érvényesülését garantáló fékek és ellensúlyok lebontásáról. Többször is keményen bírálták Orbán Viktor kormányzását az Amerikai Egyesült Államok demokrata és republikánus vezető politikusai egyaránt. Keményen hangzó, de nem alaptalan állítás: Magyarország immár közel hét éve hivatalba lévő kormánya szembekerült a civilizáció értékrendjének számos elemével.

Orbán Viktor viszonya Európához már politikai pályája első szakaszában sem volt egyértelmű. Nem ellenezte Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, de nem is volt a tagság elkötelezett híve. Az Antall kormány hivatali idejének utolsó évében, amikor valamennyi parlamenti párt támogatta a csatlakozási kérelem benyújtását, a Fidesz sem fordult ezzel szembe. Ám amikor a Horn kormány megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, Orbán Viktor elkezdte fékezni a folyamatot. Jelszava az volt, hogy „Európán kívül is van élet”.

1998-ban viszont, amikor Orbán miniszterelnökségével jobboldali koalíció került kormányra, a vonakodást a csatlakozás türelmetlen sürgetése váltotta fel. A fordulat egyértelműen jelezte, hogy a csatlakozást, amelynek történelmi jelentőségét nyilván felmérték, saját kormányzásukhoz akarták kötni, saját érdemüknek szerették volna feltüntetni. A tárgyalások gyorsítása érdekében a magyar jogrend uniós normákhoz történő illesztése során készek voltak kompromisszumokat kötni, amelyeket később viszont úgy kritizáltak, mintha azokban az 1994 és 98 között hivatalban lévő Horn kormány vagy a 2002-es választási győzelem után megalakult Medgyessy kormány engedett volna.

A csatlakozási szerződés 2002-ben, Athénben történt aláírása után, majd a 2003-as népszavazási kampány során is, a szocialista kormányokat vádolták a nemzeti érdekek úgymond nem megfelelő képviseletével, túlzott engedékenységgel. A valóság az, hogy a Medgyessy kormány az elérhető legkedvezőbb feltételekkel kötött megállapodást a csatlakozásról. Ebben fontos szerepet játszott az, hogy Magyarország már csaknem tíz évvel a rendszerváltás előtt megkezdte a kapcsolatépítést az Európai Gazdasági Közösséggel. 1988 őszén a szovjet blokkhoz tartozó országok közül egyetlenként megállapodott Brüsszellel a közös piacra irányuló magyar exportot korlátozó kvóták fokozatos lebontásáról, az ipari együttműködésről, sőt a diplomáciai kapcsolatok felvételéről is. Mindez akkor történt, amikor a KGST az Európai Közösségek létezését sem volt hajlandó hivatalosan elismerni.

Sajátos egypártrendszer

Ennek köszönhető az is, hogy az 1994-ben csatlakozási kérelmet benyújtott országok kormányai közül a Horn kormány volt az egyetlen, amely többször is meghívást kapott olyan informális egyeztetésekre, amelyeken úgy tekintettek ránk, mint akik ugyan nem képviselték, de ismertették a többi csatlakozásra készülő ország megfontolásait is. A 2004 május 1-én hivatalossá vált bővítés után is úgy tekintettek hazánkra, mint amely egyértelműen támogatja az európai integráció mélyítését és további bővítését.

A csatlakozás óta eltelt több mint 12 év alatt számos tanulmány jelent meg arról, hogy a tagság milyen előnyökkel jár. Ezek általában az első helyen említik a gazdasági felzárkózást segítő pénzügyi támogatást, amely lényegesen, és évről évre növekvő mértékben haladja meg a kötelező befizetéseinket. Hazánk tehát a nettó kedvezményezett tagállamok közé tartozik, míg a gazdagabb országok, mint a szomszédos Ausztria, nettó befizetők.

A több mint 500 millió lakosú közösség tagjaként Magyarországnak nagyobb lett a nemzetközi súlya. Nőtt a vonzereje a külföldi tőkebefektetők körében és a csatlakozást megelőző évekhez képest sokkal nagyobb védettséget is élvez a kedvezőtlen világgazdasági hatásokkal szemben. A hidegháború évtizedeiben elzárt hazánk állampolgárai szabadon utazhatnak, tanulhatnak, dolgozhatnak, vállalkozhatnak a többi 27 tagállamban. Az uniós állampolgárság ugyanazokat a feltételeket biztosítja számukra, mint amit az ottaniak élveznek. A közös értékrend, a közös normák és szabályok Magyarországon is védik a demokráciát, a jogállamiságot, a szabadságjogokat, védik az állampolgárokat a hatalom esetleges túlkapásaival szemben.

Az Orbán kormány 2010-es hatalomra kerülése óta éppen emiatt vált újra és újra feszültté az Európai Unió intézményei és vezető tisztségviselői illetve Magyarország, pontosabban a magyar kormányzat viszonya. Ennek veszélyét már jelezte Orbán Viktornak, az akkor még ellenzékben lévő Fidesz elnökének 2009 őszén Kötcsén elmondott beszéde. Ebben ugyanis egyértelművé tette, hogy Magyarországon legalább a következő húsz évre egy „centrális politikai erőteret” kíván kiépíteni, amelynek lényege, hogy egy nagy, erős kormánypárt dönthessen, úgymond felesleges viták nélkül, minden fontos kérdésben. Amikor 2011-ben Budapesten találkoztam Thornborn Jaglanddal, az Európa Tanács azóta is hivatalban lévő főtitkárával, az idézetet hallva megkérdezte: ki dönt arról, hogy mely kérdésekben felesleges a vita? Természetesen a kormányfő, Orbán Viktor feleltem. Láttál már vita nélküli demokráciát? - kérdezte, majd hozzátette: ez lényegében egypártrendszer. Jogi értelemben természetesen nem, de a működése valóban arra emlékeztet – válaszoltam.

Bírálatok jobbról, balról

Az Orbán kormány számtalan alkalommal került szembe az Európai Unió értékrendjével, normáival, szabályaival. Elhangzott figyelmeztetés és bírálat az ENSZ hazánkba látogató korábbi főtitkárától, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), az Európa Tanács, a Velencei Bizottság és számos más nagy tekintélyű kormányzati, valamint civil szervezet vezetőitől. Többször is keményen bírálták Orbán Viktor kormányzását az Amerikai Egyesült Államok vezető politikusai egyaránt.

A leggyakrabban az Európai Unió intézményei és vezetői valamint a csatlakozással elfogadott közös értékrendet, normákat és szabályokat rendszeresen megsértő Fidesz kormány között alakult ki konfliktus. A „forgatókönyv” Orbán Viktor akaratának megfelelően mindig ugyanaz volt. Az Európai Unió Alapszerződésének betartásáért felelős Európai Bizottság jelezte a normák és szabályok megsértését, amit a magyar kormány először rutinszerűen letagadott, félreértésre, néha fordítási hibára hivatkozott, majd ha ez nem oldotta meg a problémát, akkor jött a következő lépés, az Európai Bizottság hatáskörének kétségbevonása, a hivatkozás Magyarország szuverenitására, figyelmen kívül hagyva, hogy a csatlakozáskor minden új tagállamnak vállalnia kellett az uniós Alapszerződésben foglaltakat.

A viták során Orbán Viktor odáig is elment, hogy az Európai Bizottságot, amelynek tagjai között nagy többségben vannak korábbi kormányfők és miniszterek „senki által meg nem választott, egy falusi kóceráj vezetésére is alkalmatlan” társaságnak nevezte. A viták gyakran a luxemburgi székhelyű Európai Bíróság elé kerültek, amely néhány kivételtől eltekintve az Európai Bizottság álláspontját fogadta el és a magyar kormányt, ha nem vonult vissza, súlyos pénzbüntetésre ítélte. Természetesen más tagállamoknál is előfordulnak ilyen esetek, amelyek szintén az Európai Bíróság elé kerülnek. Ezek azonban nagy többségükben a szabályok figyelmen kívül hagyását jelentik és nem az értékrend megsértését, mint Magyarország esetében.

Többször elmarasztalta a magyar kormányt a jobboldali többségű Európa Parlament is. Két, az értékrendet gyakran megsértő vezetés - az Orbán kormány és a hivatalos kormánytisztség nélkül is Kaczynski nevével fémjelzett lengyel kormány - magatartása miatt született alig több mint egy éve döntés egy olyan új rendszerről, amely folyamatosan figyelemmel kíséri az uniós Alapszerződés betartását és annak megsértése esetén akár a szavazati jog felfüggesztését is tartalmazó szankciókat kezdeményezhet.

Párizs a merénylet után

Orbán Viktor és az Európai Unió közötti viszonyban új, a korábbinál is feszültebb szakasz kezdődött 2015 januárjában a francia szatirikus hetilap a Charlie Hebdo elleni merényletet követően. Pár héttel később a magyarországi óriásplakát kampánnyal elindult Orbán Viktor azóta is tartó hadjárata a menekültek, az ő szóhasználatával a „migránsok” befogadása és ezzel összefüggésben az Európai Unió ellen.

Mindez egyben folytatása annak a külpolitikai irányváltásnak, amelynek első jeleit 2010 nyarán, a külügyminisztérium szokásos nyári nagyköveti konferenciáján lehetett tapasztalni. Előadásában Orbán Viktor azt állította, hogy „a Nyugat hanyatlik, kialudt a fáklyája, Keletről fújj a szél”. Egy évvel később a következő nagyköveti értekezleten Oroszországot már hazánk szövetségesének nevezte. Ezután következett a magyar külpolitika keleti nyitásának meghirdetése. Ez éppen ellenkező irányú volt, mint a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas évek elejétől az érthető okokból meg nem hirdetett, de óvatosan, lépésről lépésre haladó nyugati nyitás. A magyar külpolitika nyugati nyitása csúcspontját 1989-ben érte el, amikor Bush amerikai elnök tett Budapesten hivatalos látogatást, majd a magyar kormány megnyitotta a magyar-osztrák határt és Ausztrián keresztül az NSZK-ba engedte távozni az itt összegyűlt és hazatérni nem hajlandó több mint 60 ezer NDK állampolgárt, ami hozzájárult a berlini fal leomlásához és a két német állam újraegyesítéséhez.

2010-ben viszont a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozott Magyarország miniszterelnöke hirdette meg a keleti nyitást, amely elsősorban Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin közötti szoros személyes kapcsolatban, valamint a magyar-orosz gazdasági kapcsolatokban érzékelhető.

Orbán Viktor következő lépését ebbe az irányba a nyugati, úgynevezett liberális demokráciával szemben az illiberális államok,Törökország, Azerbajdzsán, Kazakisztán méltatása és példaként történő emlegetése jelentette.

Orbán Viktor a menekültek befogadásának elutasítását állította az Európai Unió elleni kampánya középpontjába. Angela Merkelt minősítette első számú felelősnek és az Európai Unió intézményeit vádolta tehetetlenséggel. Ugyanakkor elutasított minden uniós szintű közös lépést és a nemzetállami megoldásokat szorgalmazta, ami a probléma nagysága és átfogó jellege miatt eleve zsákutcának bizonyult. A menekültáradat súlyos terheinek igazságos megosztása érdekében kezdeményezte az Európai Bizottság méltányos, a tagországok lehetőségeit mérlegelő befogadási keretszámok bevezetését. Ezt több más tagállam is elutasította, de a menekültek ellen hamis állításokra épített, gyűlöletet keltő kampányt csak Magyarország kormánya folytatott, amit a katolikus világegyház feje, Ferenc pápa is elítélt.

Az elmúlt évben a menekültáradat lényegesen kisebb lett. Valószínűleg ezért keresett Orbán Viktor új terepet az Európai Unió elleni támadáshoz. Az elmúlt héten a magyar származású közgazdász professzor,az euró atyjának tekintett Lámfalussy Sándor emlékére szervezett budapesti konferencián, majd Brüsszelben az Antall József Tudásközpont és a Konrad Adenauer Alapítvány konferenciáján, valamint egy amerikai folyóiratban intézett újabb, immár nyíltan az Európai Unió szétverését célzó támadást az integráció ellen.

A béke biztosítéka

Orbán Viktor megfogalmazott egy téves diagnózist és erre építve foglalt állást egy valójában öngyilkos gyógymód mellett. Abból a hamis feltételezésből indult ki, hogy a nemrég még globális befolyással rendelkező Európai Unió regionális szereplővé fokozódott le, sőt talán már ennél is lejjebb csúszott. A valóság ezzel szemben az, hogy az Európai Unió adja a világ legnagyobb gazdasági teljesítményét, világelső az exportban és külkereskedelmi mérlege is pozitív.

Minden korábbinál jelentősebb az Európai Unió világpolitikai és világgazdasági szerepe, a pénzügyi és gazdasági világválság kezelésében és az éghajlatváltozás megállításában is meghatározó tényező. A magyar kormányfő szerint Európa akkor volt erős, amikor nem egy, hanem több erőközpontból irányították. Ha felidézzük az európai történelemből a spanyol-angol vagy a francia-német háborúkat, a két világháborút, majd a két világrendszer közötti hidegháborút, akkor Orbán Viktor állításának éppen az ellenkezőjét látjuk. Ami Európát stabilizálta az az európai integráció megteremtése és annak bővítése, az immár huszonnyolc országot magába foglaló Európai Unió működése.

Orbán Viktor valótlanul állítja, hogy az Unió egyetlen kitűzött célját sem tudta elérni. Cáfolatként utalhatunk a bővítésre, az immár tizennyolc tagországban fizetőeszközként használt euróra, a közösségi szempontok növekvő hangsúlyára. Ő gyógymódként a nemzetek feletti Európa szerinte hamis illúziójának elengedését, az Unió nemzetállamokra történő szétesését, Európa több pólusúvá tételét javasolja, ami immár hatvan év integrációs eredményeit tenné tönkre. Ez nyílt hadüzenet, amely számít az egyes nyugat európai országokban kétség kívül erősödő populisták támogatására. Lánczi Tamás, az Orbán kormányhoz ezer szállal kötődő Századvég vezető elemzője szerint „vannak olyan hangok, amelyek szerint Orbán Viktor Európa új vezetője”. Nem kétlem, hogy a Századvég büféjében, vagy talán egyes irodáiban is vannak valóban ilyen hangok, de Orbán Viktorra, mint Európa vezetőjére legfeljebb a felelőtlen kalandor, szélsőjobboldali populisták tekintenek, akiket alapos gyanú szerint Vlagyimir Putyin támogat.

Ha a magyar egészségügy, a szociális ellátás vagy a tudatosan tönkretett oktatás helyzetét nézzük, akkor egyre nyilvánvalóbb, hogy az emberek nagy többségének elemi érdeke az Orbán kormány leváltása, a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) felszámolása, a demokratikus jogállam helyreállítása, az igazságos Magyarország megteremtése. Bár a közvélemény-kutatásokban még nem látszik egyértelmű fordulat, sok jel mutat arra, hogy egyre többen látják hogy Orbán Viktor egyeduralma rossz irányba vezeti a magyar gazdaságot, amely egyre jobban leszakad az Unió tagállamainak többségétől. Az orbáni külpolitika pedig hazánk nemzetközi megítélését és kapcsolatait teszi tönkre.

Ami pedig Orbán Viktor afeletti örömét illeti, hogy Donald Trump szerint minden országnak joga van saját érdekeit előtérbe állítani, Magyarország érdekeinek érvényesítéséhez nem az amerikai elnök engedélye, hanem hazánk saját teljesítményen alapuló ereje kellene.

A ná(r)cizmus kora

Publikálás dátuma
2017.02.04. 08:30
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/ANDREW HARRER
Napjaink populistáinak nyomulását nézve azt kell látnunk, hogy nincs új a Nap alatt. Az ellenségek és bűnbakok állandó keresése, a gyűlöletkeltés ugyanis jó nyolcvan éve alig változott. A baloldaliak és a liberálisok, a bankok vagy – mostanában – a menekültnek álcázott terroristák ellen harcolni hazafias kötelesség. A veszély azonban minden korábbinál nagyobb. Az egykori tömeggyűlések extázisát ugyanis a százmilliók véleményét egyre szélsőségesebb irányokba terelő közösségi média uralma váltotta fel.

A CNN-függő tévénézőknek mostanában nehéz döntéseket kell hozniuk. Csak a mazochisták képesek ugyanis követni az új amerikai elnök munkás hétköznapjait. Azokat például, amikor Donald Trump a legszélesebb nyilvánosság előtt, sorozatban gyártja az elnöki rendeleteket. Nem sokat mérlegel, legyen szó szabadkereskedelmi megállapodások vagy az egészségbiztosítási reform felmondásáról. Az érvényes beutazási engedélyek – nemzetközi jogot sértő – felfüggesztése szinte már csak hab a tortán. Az aláírási ceremóniák végén látható büszkeséggel mosolyog a kamerákba, és meg is mutatja a nézőknek a cirkalmas kézjegyével ellátott dokumentumokat. Közben néhány keresetlen szóval méltatni is szokta az esemény világtörténelmi jelentőségét.

Nem csoda, hogy a naponta ismétlődő valóságshow utáni percekben a CNN által felkért kommentátorok láthatóan feszengenek. Bár szakértőhöz méltóan igyekeznek komoly dolgokat mondani, de közgazdasági vagy éppen jogászi ismereteik gyakran cserbenhagyják őket. A narcisztikus elnök ámokfutásáról ugyanis csak akkor beszélhetnének hitelesen, ha más tudományterületek, például az elmegyógyászat művelőit is segítségül hívnák.

A jelenség régóta ismert

Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról szóló klasszikus művében már a XIX. század elején írt az elmagányosodott polgárokról, akik fölött ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom: „Készségesen munkálkodik boldogságukért; ám ennek kizárólagos forrása és föltétlen ura ő akar lenni; gondoskodik biztonságukról, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmeitől is megszabadítani őket?”

A legtöbbet idézett klasszikus azonban mégis Sigmund Freud, aki a narcisztikus személyiség leírásával is iskolát teremtett. A filozofikus történet köztudottan az antik mitológiából ered: Narcissus, a szépséges ifjú egy folyó tükrében megpillantotta arcképét és magába szeretett. Önimádata miatt sorra utasította el a nimfák szerelmét, ezért – a megjövendölt végzetét beteljesítve – a róla elnevezett virággá változott.

Freud 1914-ben jelentette meg híres esszéjét (Zur Einführung des Narzissmus), amely szerint az tekinthető narcisztikusnak, aki saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja. Szerinte az egészséges önbizalomra mindenkinek szüksége van, ami általában akkor válik kóros személyiségzavarrá, ha valakit gyermekkorában súlyos traumák érnek. A kiváltó ok sokféle lehet: a brutális szülők, vagy más fiatalkori kudarcok egyaránt kialakíthatnak túlzott önimádatot. A narcisztikus ember látszólag magabiztos, néha kifejezetten „nagy egóval” rendelkezik. Valójában azonban ennek az ellenkezője igaz: saját alacsony önértékelése miatt kell mindenkit letaposva, az első helyre törekednie. Általában hiányzik belőle a megértés, a mások problémái iránti érzékenység. Ha netán politikusként boldogítja a világot, akkor könnyen elhiszi környezetének, hogy „atyai gondoskodását” a társadalom kritikátlanul és őszinte szeretettel fogadja. Nem ritka vonás az uralkodói pompa és a különleges javak iránt érzett olthatatlan vágya sem, amit természetesen ugyancsak a közösségnek – többnyire az államnak – kell számára biztosítania.

Freud alapján akár nevek említése nélkül is ráismerhetünk napjaink politikai kiválóságaira, akiknek száma – főleg az elhúzódó gazdasági válság hatására – világszerte növekszik. A diktátori hajlamú, narcisztikus kalandorok természetesen nem csak napjainkban válnak/válhattak főszereplővé. A kistermetű Bonaparte Napóleont például korzikai, „vidéki” franciasága miatt is csúfolták nagyobbra nőtt társai a kadétiskolában, amire ő többnyire ököllel válaszolt. Az Adolf Hitlerről szóló életrajzok is sokat írnak a vezér súlyos személyiségzavarairól. Közismert például, hogy gyermek- és fiatalkora tele volt kudarcokkal: mindez vélhetően szerepet játszott a későbbi mérhetetlen hatalmi ambícióiban. A XX. század másik nagyhatalmú diktátorát, Sztálint is élete végéig elkísérte a kisebbrendűségi érzés, amelyet a bolsevik értelmiségi elittel, Leninnel és Trockijjal vagy éppen Buharinnal szemben érzett. Paranoid, s egyszersmind önimádó személyisége nagyban hozzájárult a „kuláktalanítás”, vagy a párton belüli megtorlások kegyetlenségeihez.

Trump és a Brexit talán kijózanít

Az egész világsajtót bejárták azok a fotók, amelyekkel a korábbi és az új elnök beiktatási ceremóniáját összehasonlították. A különbség látványos volt: Barack Obama eskütételére százezrekkel többen voltak kíváncsiak, mint ahogyan az Donald Trump esetében történt. A sajtóban kitört számháború természetesen a humoristák kedvenc témájává vált. A Fehér Ház szóvivője ugyanis makacsul kitartott főnöke állítása mellett, miszerint őt soha nem látott tömegek ünnepelték. Az új adminisztráció azonban akkor vált végképp nevetségessé, amikor az Amerikai Környezetvédelmi Hivatalt is honlapjának módosítására utasította. A globális felmelegedés veszélyeire figyelmeztető szakmai anyagok törlését már az első héten elrendelték, miután ilyen fenyegetés – legalábbis Donald Trump szerint – egyáltalán nem létezik.

A kijózanodásra mégis lehet némi esély, miután alig néhány nap elteltével már fontos republikánus politikusok is ébredeznek. John McCain szenátor például a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Megállapodás felmondásakor halkan megjegyezte, hogy mindez a térségben amúgy is agresszíven terjeszkedő Kína érdekeit szolgálja. A világ nagy autógyártói (Audi, Toyota) is udvariasan igyekeznek elmagyarázni az elnöknek, hogy a tervezett mexikói beruházások miatt nem érdemes import-vámokkal fenyegetőznie. Ez ugyanis az Európából vagy Japánból beszállított alkatrészek árát az USA-ban is megemelné. Emiatt pedig az ott összeszerelt luxusautókat az eddigieknél csak jóval drágábban lehetne eladni. Egy ilyen kereskedelmi háború végső soron az amerikai üzemek bezárásához és tömeges munkanélküliséghez vezetne.

A Brexit egyre reménytelenebbé váló ügyét a britek egy másik – immár lemondott – narcisztikusnak, David Cameronnak köszönhetik. Theresa May, a jobb sorsra érdemes utód, érthető okokból a „globális” Nagy-Britannia nagyszerű jövőjéről beszélt, amikor a teljes szakítást, vagyis az egységes piac és a vámunió elhagyását jelentette be a napokban.

Valójában neki is tudnia kell, hogy két év alatt még a kilépési szerződés megkötésére sincs semmi esély. Ráadásul a brit gazdaság jövőjét meghatározó szabadkereskedelmi tárgyalások csak ezután kezdődhetnek el az EU-val, valamint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) több mint 160 tagállamával. A jogi helyzet ugyanis az, hogy az Egyesült Királyság tagságának tényleges megszűnése előtt senkivel nem köthet új szabadkereskedelmi megállapodást, mivel ez kizárólagos uniós hatáskörbe tartozik. Ráadásul az igen bonyolult szerződések előkészítéséhez magasan képzett szakemberek tömegeire lenne szükség. Ilyenekkel viszont a brit kormány csak korlátozottan rendelkezik, miután a hazai szakértők többsége évtizedek óta Brüsszelben dolgozik. Így elég nehéz elképzelni, hogy például a londoni székhelyű pénzintézetek százai türelmesen várnak majd a hosszú évekig elhúzódó tárgyalások befejezésére. E világcégek jelenlegi korlátlan működését az Európai Unió 500 milliós egységes piacán az úgynevezett passporting joga biztosítja. Ez pedig a Brexit után úgy tartható meg a legegyszerűbb módon, hogy székhelyüket egy másik tagállamba, mondjuk Frankfurtba vagy Párizsba helyezik át. Ettől kezdve pedig a sok milliárd fontos adóbefizetéseikkel nem a brit kincstárat, hanem a fogadó országok költségvetését fogják gazdagítani.

Bármi megtörténhet

1945 óta nem volt példa arra, hogy két világhatalom vezetői a nyugati világ egészét összeomlással fenyegetik. A nárcizmus kora azonban ezúttal sem csak a politikusok személyiség-zavarairól szól. Ha például véletlenül kitudódna, hogy az amerikai elnök egyes Twitter-üzeneteivel csak pénzt akart keresni, annak beláthatatlan következményei lennének. Donald Trump ugyanis biztosra vehette, hogy a világ nagy autógyárainak tőzsdei árfolyama zuhanni fog, amint a büntető-vámok lehetőségét felveti. Tételezzük fel, hogy a twitterezést megelőző napokban egyes „barátok és üzletfelek” árfolyamcsökkenésre spekulálva kötöttek határidős ügyleteket a tőzsdén (mondjuk éppen Toyota részvényeket adtak el nagy mennyiségben). A shortolási ügylet lényege, hogy ugyanezeket az értékpapírokat valamivel később, az akkori (immár alacsonyabb) árfolyamon vissza is vásárolhatták. Mint tudjuk, az elnöki fenyegetés hatására az árfolyamok valóban jelentősen csökkentek. Így a „jól informált” befektetők akár milliárdos nagyságrendű nyereségre is szert tehettek.

Természetesen bűncselekmény elkövetésével senki nem vádolható bizonyítékok nélkül, de az elnök által naponta megalázott sajtó erejében azért bízhatunk. Trumpról egyébként köztudott, hogy nem szeret adót fizetni, s üzleti érdekeltségei számos összeférhetetlenségi és alkotmányos problémát is felvetnek. Ha ezek bármelyike – netán a shortolás – beigazolódik, akkor korunk Narcissusa a vádemelési eljárást (impeachment) aligha kerülheti el.

Szerző

Lejárt a diplomácia kora?

Jó lenne részleteiben is tudni, hogy mire gondol Szijjártó Péter akkor, amikor arról beszél, hogy a klasszikus diplomácia korszaka lejárt. 2014 májusában az azóta kimúlt Népszabadságnak úgy nyilatkozott, hogy „a külpolitikai karnak - beleértve a diplomatákat, a külgazdasági szakdiplomatákat, a kulturális attasékat, a kultúrintézeti és kereskedőházi vezetőket - az a feladata, hogy az új világrendben a nemzeti érdekeket érvényesítse.”

Ebben azonban semmi új nincs: a diplomácia mindig is a nemzeti érdekeket képviselte és képviseli most is, persze voltak és vannak is olyan szerencsétlen körülmények, amikor ez nem sikerül. Ezért született meg a diplomácia, azért jöttek létre külképviseletek, hogy a fogadó országban dolgozók is ezt tegyék, talán jobb hatékonysággal, mint az otthoniak, mert jobban ismerik a helyi körülményeket, a társadalmi berendezkedést, tudnak tanácsokat adni a külügyi vezetésnek, hogy mit is kellene csinálni.

Ilyenkor felébred a emberben a gyanú, hogy a miniszter talán nem tudja, miről is beszél. De hát utalt már Orbán arra, hogy a nagyköveteknek elsősorban üzleti tevékenységet kell folytatniuk, aztán Szijjártó is mondott olyat, hogy a Magyarországról szóló külföldi újságcikkeket előbb kell ismerniük a diplomatáknak, mintsem az megjelenik. Aki pedig ismeri a média és a diplomácia kapcsolatát, tudja, hogy ez részben lehetetlen, részben értelmetlen.

Hacsak nem arra gondolt a külügyminiszter, hogy a klasszikus diplomácia lejárta után következik a barátok, ismerősök, politikai kedvencek vagy kiebrudaltak korszaka. Csiszár Jenő kinevezése a milánói főkonzulátus vezetőjének legalábbis erre utal és inkább mulatságos, mint bosszantó. Főkonzulnak lenni azonban Milánóban olyan munka, ami jelentős tapasztalatot és komoly munkabírást követel. Fontos gazdasági központ, tele nagynevű gyárakkal és intézményekkel, ahol a mókázás nem segíti át a nehézségeken. A konzulátus a magyar állampolgárok érdekvédelmével foglalkozik, amelybe tartozhatnak bonyolult örökösödési és akár büntetőügyek is. Főkonzulnak a külügyi gyakorlatban olyan munkatársakat szoktak kinevezni, akinek már különböző állomáshelyeken szerzett tapasztalata van.

Konzuli szakértelmet persze itthon is lehet tanulni, sőt, vizsgát is kell tenni belőle (én magam is tettem, méghozzá komoly szakemberek előtt), de az igazi megmérettetés azért mégiscsak a külföld, mert nem lehet minden apró ügyben a hazai kollégákhoz fordulni. Éppen a veronai baleset mutatott rá mindennél erőteljesebben a magyar diplomáciai kirendeltségek hatalmas felelősségére. Nagyon jól kell ismerni a nemzetközi jogszabályokat, az olasz társadalmi életet, a hazai hátteret, az érintett magyar hivatalokat, magas fokon beszélni a nyelvüket, gyorsan kell döntéseket hozni. Hát ezeknek kellene Cs. J-nek megfelelnie. Hazafias cselekedeteiért nyilván mehetett volna valami távoli, csendesebb helyre, ám közismert Olaszország iránt érzett szeretete miatt választotta Milánót. Ez kétségtelenül fontos szempont, de nem szabad meghatározónak lennie.

Azzal, hogy a külügyi vezetés rábólintott, lényegében viccet csinált a diplomata-szakmából. Arra utal, hogy ez egy olyan munka, amire gyakorlatilag, ha van kellemes politikai háttere, mindenki alkalmas. Felesleges hosszú éveket eltölteni a Külügyminisztériumban, felesleges tapasztalatokat szerezni korábbi kiküldéseken. Legyél politikai kedvenc, és megkapod ingyen.

Persze, minden országban vannak politikai kinevezettek, tudom én azt jól, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is küldött már külföldre tapasztalatok nélkül nagyköveteket, akik azonban egy másik szakmában sikeresek vagy ismertek voltak, ez beilleszkedésüket, tevékenységüket megkönnyítette. És a hazai háttér is szívesen támogatta a munkáját, mögé állítottak egy szakértői együttest a misszión.

Példa lehet Benjamin Franklin, minden idők legsikeresebb amerikai diplomatája, mellesleg, mint a villámhárító feltalálója szerzett hírnevet magának. 1757-től 1775-ig Pennsylvania megbízottjaként képviselte a gyarmatokat Londonban, ő kért segítséget Franciaországtól a forradalom támogatásához. 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő készítette elő a két ország katonai szövetségét, és nagy része volt abba, hogy 1783-ban Anglia végül elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Franklin párizsi nagykövetként elvarázsolta a franciákat, szórakoztató egyéniség és remek társalgó volt. Egyszerű nyomdászból lett feltaláló és zseniális nagykövet.

A klasszikus diplomácia korszakának megváltozását másképpen is meg lehetne ám közelíteni. Stubb finn külügyminiszter egy alkalommal Budapestre látogatott, és én, ahogyan ez szokás, kikísértem a helsinki repülőtérre.

- Akkor találkozunk a VIP-váróban – mondtam én, a közép-európai diplomata.

- Soha nem használom a VIP-várót. Szétszednének az újságírók, az utasok pedig látják, hogy egy vagyok közülük.

És még egy személyes élmény. Pekingben volt szerencsém jól ismerni a svájci konzult, aki hatodik külföldi kihelyezését követően, hatvan évesen ment nyugdíjba.

- Soha nem akart nagykövet lenni? – kérdeztem akkor tőle. – Mégis csak úgy igazi egy pályafutás.

- A konzuli szakmát tökéletesen megtanulni soha nem lehet – felelte mosolyogva. – Mindig van benne valami izgalom. Én erre tettem fel az életemet.

Szóval a klasszikus diplomácia kora lejárt? Jó lenne tudni, hogy pontosan mi következik. Már ha egyáltalán akarjuk tudni…

Szerző