Alapnyugdíjat a magyarnak?

Publikálás dátuma
2017.02.04. 08:50
Kabai Tibor FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Amikor „A nyugdíjlicit veszélyei” című írásomat (Népszava 2017. január 19) készítettem, még nem tudtam, hogy színre lép az Idős Demokraták Szövetsége (IDSZ), amely hamarosan párttá alakul, és indulni akar a jövő évi parlamenti választáson. Különböző hírforrásokból úgy értesültem, hogy az újonnan létrejövő szervezet egyik legfontosabb törekvése az alapnyugdíj (állampolgári jogon járó nyugellátás) bevezetése. A célok megjelölése során elhangzott az idős emberek egészségügyi ellátási színvonalának javítása és a hajlott korúak méltóságának megőrzése. Dicséretre méltó törekvés.

Az ATV egyik esti műsorában Rónai Egon műsorvezető rokonszenves IDSZ-es beszélgetőpartnere 40 ezer forintban jelölte meg az alapnyugdíj összegét. Az elmondottak szerint minden – legalább 40 éve hazánkban lakhellyel rendelkező és itt élő - nyugellátásra jogosult magyar állampolgárt megilletne ez az összeg és ezen felül továbbra is változatlanul járna - a szolgálati idő és a befizetett járulék függvényében – megállapított öregségi nyugdíj. Tehát az új elem bevezetésével jelentősen megváltozna a hazai nyugdíjszisztéma.

A tévében szereplő IDSZ–alapító Kabai Tibor elmondta: „azt akarjuk, hogy a nyugdíjasoknak jobb legyen” és úgy ítélte meg, hogy az IDSZ keretei között konszenzus teremthető a „rózsadombi nyugdíjas meg a kis csirkéket nevelő néni” között. Utóbbi megjegyzés kapcsán vannak kétségeim, de mondanivalóm szempontjából ez lényegtelen.

Érdekes Kabai Tibor egy másik felvetése is, miszerint „ha azon két alapfeltétel között kell dönteni, hogy a nyugdíjrendszer fenntartható vagy megfelelő legyen, akkor ők a megfelelő mellett voksolnak, mert az a rendszer, amely szegénységben tartja az időseket, nem vállalható fel.” (168 óra, 3/2017.) Nem értem, miként lehet megfelelő az, ami nem fenntartható? Teljesen felesleges és értelmetlen szembeállítani a két fogalmat, már csak azért is, mert a fenntarthatóság követelményének paramétereit talán meg tudjuk egzakt módon határozni, de vajon miként lehet szakszerűen definiálni a megfelelőség kritériumait?

Korábbi cikkemben is jeleztem, hogy a rövid szolgálati idő és alacsony befizetési összeg alapján járó legkisebb öregségi nyugdíj (nyugdíjminimum) 40 ezer forintra emelése 73 ezer embert érintene és többletköltség vonzata 15-20 milliárd forint lenne. Az alapnyugdíj, amely állampolgári jogon járó nyugdíj, esetleg 65 éves kortól járna, kétmillió teljes jogú öregségi nyugdíjassal számolva, az induló évben 960 milliárd forinttal terhelné az állami költségvetést.

A Nyugdíjbiztosítási Alapban (NYA) erre nincs fedezet. Az ott lévő háromezer milliárd forint kifizetése folyó finanszírozási rendszerben történik, a mindenkori befizetések biztosítják a mindenkori kifizetések alapját úgy, hogy az éves célszám a 0 szaldós egyensúly. Egyszer és mindenkorra tisztázzuk: amíg a nyugdíjkasszából kifizetésre kerülő, és korlátozott létszámot érintő legkisebb járulékalapú öregségi nyugdíj jelenleg 28 500 forint, addig a jövendő alapnyugdíj nagy összegű és folyamatosan duzzadó állami kiadást jelentene. Az egy más kérdés, hogy a 28 500 forintos összeget az elmúlt egy évtizedben illett volna valorizálni, azaz rendszeresen emelni.

A magyar állam 2017. évi költségvetésének bevételi főösszege közel 17,5 ezer milliárd forint, z IDSZ javaslata szerint ennek 5,5 százalékát kellene az alapnyugdíjakra fordítani. A forrásbiztosítás részletei nem ismertek, de annyi biztosan állítható, hogy az elképzelés valóra váltásához új költségvetési prioritások meghatározása is szükséges volna, és ebből eredően nem megkerülhető a szerkezeti átalakítás sem. Bonyolult a helyzet, mivel az elhanyagolt és alulfinanszírozott egészségügyi szektor is jelentős mértékű többletforrásokat igényelne a központi büdzséből. Gondoljunk csak az ágazat létszám– és bérhelyzetére, vagy a lerobbant épületekre, az elavult orvostechnikai eszközökre. Működésének színvonala alig éri el az elégséges szintet, és ennek minden magyar állampolgár kárát látja, nem csak a nyugdíjasok.

Az alapnyugdíjról (az állampolgári jogon járó nyugdíjról) természetesen érdemes beszélni, hiszen létezik olyan EU-s ország (Dánia), ahol ez a kétségkívül vonzó jogintézmény a nyugdíjrendszer egyik pillérét képezi, életképes és működik. Ebben a kis országban 2024 - 2027 között ráállnak a 67 éves nyugdíjkorhatárra. Az 5,7 millió lakosú Dánia a tizenkét komponens alapján összeállított versenyképességi világranglistán az előkelő 12. helyet foglalja el, míg Magyarország ugyanitt a 69. Sajnos szerkezeti megközelítésben a magyar versenyképesség nem a dánhoz, hanem legjobban a bolgárhoz és a románhoz hasonlít, elsősorban az intézményrendszer, az infrastruktúra és az egészségügy terén. ű

Az egy főre jutó GDP vonatkozásában is osztálykülönbség van: a dán adat négyszerese a magyarénak. És azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy alkotmányos monarchiájuk igazi „koronaékszere” a demokratikusan működő parlament. A Melbourne Mercer Global Pension Index 2015. évi adatai alapján a világ legjobb nyugdíjrendszerei Dániában, Hollandiában, Ausztráliában, Svédországban és Svájcban működnek. Bizonyára nem véletlenül.

Mindezeket azért tartottam fontosnak hangsúlyozni, hogy az olvasó érzékelhesse: csak a gazdasági és társadalmi fejlettségben élenjáró országok képesek magas színvonalon gondoskodni a nem dolgozó (vagy munkaképtelen) idős polgárokról. Itt párhuzamos példaként fel kell hoznom a feltétel nélküli alapjövedelmet (FNA) is, amellyel néhány térségben már kísérleteznek, de nemzetgazdasági szintű működtetésére - vagyis arra, hogy az ország minden polgára kikötés és követelmény nélkül kapjon egy bizonyos összeget – vélhetően először a jóléti államokban kerül majd sor, talán Finnországban vagy Kanadában. Úgy érzem, hogy az alapnyugdíj is hasonló pályán mozog, mint a feltétel nélküli alapjövedelem. Erős gazdaság, öntudatos adó– és járulékfizető társadalom, demokratikus hagyomány, önként vállalt szolidaritás – ezek az állampolgári nyugdíj elsőrendű biztosítékai.

Nálunk az előbbi felsorolás egyik eleme sem adott. A járulékfizetési készség élénkítése szempontjából sem célravezető, hogy zéró munkaaktivitással állami jövedelmet (alapnyugdíjat) lehessen szerezni. A leírtak alapján úgy gondolom, hogy bármennyire szimpatikus az alapnyugdíj bevezetésének ígérete, hazánkban még nem időszerű annak rendszerbe állítása.

Elsőrendű célnak azt tekintem, hogy minél tovább őrizzük meg a járulékfizetésen alapuló nyugdíjrendszer önfinanszírozó képességét. A jelenlegi és a jövőbeni munkaerő-piaci, valamint demográfiai helyzetben az igazi kihívás ennek a biztosítása, miközben az állam, mint garantőr szervezet, álljon készenlétben, hogy bármikor segíteni tudjon a nyugdíjkassza esetleges egyensúlytalanságán, de a központi költségvetés minden nyugdíjasra kiterjedő, új kifizetési többletfeladatot ne vállaljon!

Ez a felszólítás itt és most értelemszerűen az alapnyugdíj intézményére vonatkozik. Az időskori szegénységgel összefüggő kérdésekre – a rászorultság szempontjainak szakszerű meghatározásával és figyelembevételével – az állami szociálpolitikának kell megnyugtató válaszokat adnia.

Szerző

Integráció és irodalom

Publikálás dátuma
2017.02.04. 08:45
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Irodalmunk hosszú évszázadok óta szolgálja a magyarságot, bátran állíthatom, hogy ebben a tekintetben a legfontosabb (ha nem a legfontosabb) közösségi intézmények közé tartozik. Különösen nehéz történelmi időkben van ez így, midőn a közhatalmi intézmények, a politikai rendszer nem képesek őszintén és hatékonyan vállalni ezt a közösségi küldetést és szolgálatot.

Ha visszatekintek a mögöttünk álló (mondjuk a mohácsi vész után következő) évszázadokon, talán nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól, ha azt állítom, hogy a nemzeti irodalom általában hatékonyabban és nagyobb meggyőző erővel vállalta a közösségi szolgálatot, mint a politikai élet, amely nem egyszer hagyta figyelmen kívül a valóságos nemzeti érdekeket: a magyar nép megmaradásának és fejlődésének elsőrendű érdekét.

Két fogalmi kör

A nemzeti integrációnak, úgy gondolom, két fogalomköre lehet: egy belső és egy külső, tehát egy olyan, amely Magyarországon belül a magyar politikai és szellemi életnek az integrációját kívánja, s egy külső, olyan integrációs folyamat, amely a Trianon után szétszakított magyar nemzetrészeknek a lelki, szellemi kulturális - és ha lehet -, még ennél nagyobb körű integrációját valósítja meg. A belső integrációnak az igénye rendre mindig megjelent a magyar történelemben, voltaképpen az elmúlt közel két évszázadban hangsúlyos módon két alkalommal is, mind a kétszer oly módon, hogy mintegy előkészítette a magyar fejlődést, előkészítette azt, hogy Magyarország valójában megtalálja a helyét az európai népek közösségében, és visszataláljon az európai útra, amelyet Szent István nyitott meg előtte a történelemben, és amelyről általában keletről érkező hatások és támadások letérítették.

Ennek a nemzeti integrációnak a gondolata, a kívánsága, a stratégiája fejeződött ki a reformkorban az első nagy magyar liberális nemzedéknek a gondolkodásában és a politikájában, amikor Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Wesselényi Miklós és Deák Ferenc rendre arra törekedtek, hogy a jogmegosztásnak az elve következtében az egész magyarságot egy közös keretbe integrálják, és felszámolják azokat az előjogokat, amelyeket a rendi társadalom áthagyományozott. Vagyis éppen a jogoknak és a politikai lehetőségeknek a minél szélesebb körben való megosztásával az egész nemzetet egy közös történelmi vállalkozás, a modern Magyarország és a magyar függetlenség felépítése mögé állítsák.

Ennek az integrációs folyamatnak voltak kudarcai, hiszen az 1848-as forradalom és az 1848-49-es szabadságharc veresége kétségtelenül nagy kudarcot, nagy csapást jelentett a nemzeti integráció tizenkilencedik századi folyamata számára. Azonban a magyarság ezeket a kudarcokat ki tudta heverni, jóvá tudta tenni, hiszen mindaz, ami a múlt század végén a magyar polgárosodásban, gazdasági, kulturális és politikai építésben végbement, a 48-as hagyományokból táplálkozott és '48-49 törekvései – ha persze töredékesen vagy részlegesen is, de – lényegüket tekintve megvalósultak abban a fejlődésben, amelyet a 19. századvégi Magyarország mutatott, megvalósultak abban az európai integrációban, ahová ez a Magyarország elérkezett.

Ennek az integrációs folyamatnak a második nagy korszaka volt az, amely a 20. század elején kezdődött, részben a politikai elméletek világában, például Jászi Oszkárék, a polgári radikálisok mozgalma körül, és még inkább az irodalomban Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak a gondolkodásában és tevékenységében. Voltaképpen ez is egy sikeres integrációs folyamatot indított el, és ez is azokat a gondolatokat vitte tovább, illetve azoknak a gondolatoknak a nyomán kívánt egy új, modern, 20. századi Magyarországot létrehozni, amelyeket a múlt század első nagy nemzeti integrációs vállalkozása, a magyar polgárosodásnak az első nagy hullámzása megindított.

Európai felzárkózás

Ez az Adyék, Babitsék, Móriczék, Jásziék által kezdeményezett integráció azonban nem járhatott sikerrel. Hiszen Magyarország belesodródott az első világháborúba, és az első világháború végén ott volt Trianon, amely egy egészen más Magyarországot rajzolt meg, éspedig nemcsak a térképen, hanem a politikai, a gazdasági, a szellemi életnek a valóságában is, mint amilyen az a Magyarország lett volna, amelyet ez a 20. századi nemzeti integrációs gondolat, a „második magyar reformkor” – ahogy szokták is nevezni – megjelölt az ország számára.

Trianon nagyon sok mindent tönkre tett, nagyon sok mindent befejezett, és nagyon sok mindennek elejét vette. Tehát nem jöhetett létre, nem alakulhatott ki az az országkép, nem válhatott valósággá az a nagyszabású vízió, amelyet a második reformkor bölcselői, államfilozófusai és persze költői a magyarság számára megálmodtak.

Úgy érzem, hogy most az ezredforduló után egy jó évtizeddel, egy korszaknak a végén és talán egy új korszaknak a kezdetén, megint egy nemzeti integrációs folyamat eltervezésének a feladata áll előttünk. Ennek a nemzeti integrációs folyamatnak azonban megint csak az a két fő motorja lehet, amely akár a 19. században az első, akár a 20. század elején a második reformkorszakban megindította a magyar nemzeti integrációnak és európai felzárkózásnak, polgárosodásnak és fejlődésnek a folyamatát. A 19. században ezt a két követelményt éppen Eötvösék, Kemény Zsigmondék, Deák Ferencék úgy jelölték meg, hogy „haza és haladás”. Tehát két gondolatra építették a nemzeti integrációt, és ez a két gondolat jelent meg és forrt össze, vált egységessé később Adynak, Babitsnak, Móricznak a gondolatvilágában is.

A haladás, a modernizációnak a gondolata, tehát az, hogy Közép-Európának vagy Kelet-Közép-Európának ezen a vidékén, ahol élünk, meg kell indítani, illetve újra meg kell indítani az európai modernizációnak azokat a folyamatait, amelyek a nyugati világban a nagy francia forradalom után, vagy az amerikai fejlődésnek a 19. század közepi megindulásával olyan óriási sikereket értek el. A modernizáció természetesen egyaránt jelent gazdasági és kulturális, szellemi és erkölcsi törekvéseket és eredményeket.

Modernizáció és identitás

Ez a modernizáció azonban csak az egyik fele annak a folyamatnak vagy célnak, amely ma, az ezredforduló után előttünk áll. A másik, amit Eötvösék a haza jelszavával jelöltek meg, nemzeti identitásunk helyreállítása. A kilencvenes évek elején lezárult ötven éves korszak nemcsak a modernizációt vetette vissza és a magyar modernizációs törekvéseket korlátozta, belekényszerítve az országot egy teljesen korszerűtlen és eleve csőddel fenyegető gazdasági és politikai szerkezetnek a keretébe, vagyis a kommunista pártállam keretébe, hanem nemzeti identitásunkat is megtörte. Ebben az identitásban olyan veszélyes sebeket és sérüléseket okozott, melyek kiheverése még további hosszú korszakot fog igénybe venni. A nemzeti identitást, a nemzeti tudatot helyre kellett állítani és hitelessé kellett tenni. A két követelmény azonban – úgy érzem – csak együtt lehetett (és maradhatott) érvényes, és csak együtt képviselhető. Modernizáció nélkül pusztán a nemzeti identitás helyreállítására irányuló törekvések Magyarországot megint leszakítanák Európától. A nemzeti identitás helyreállítása nélkül pusztán egy modernizációs törekvés pedig lehet, hogy gazdaságilag eredményeket hozna, azonban Magyarországot inkább egy kelet-ázsiai „kistigris” – egy Dél-Korea vagy egy Tajvan állapotába kényszerítené, ahol a nagyobb gazdasági fejlődés esetleg nem jár együtt azokkal a kulturális, erkölcsi eredményekkel, amelyeket a nemzeti identitás helyreállításának el kell érnie.

Úgy hiszem, hogy a két követelmény együttesen szolgálható, együttesen képviselhető, és a két követelmény együttese révén jöhet létre majd a nemzeti integráció sikeres folyamata. Ez a két követelmény természetesen azt is jelenti, hogy mind a két gondolati rendszerben meg kellene állapodni valamiféle minimumban. Sokat beszélnek ma Magyarországon az úgynevezett liberális minimumról, tehát azokról a voltaképpen a liberalizmusnak az eszmeköréből származó normáknak a kölcsönös elfogadásáról, amelyek egy Európához tartozó, egy európai rendben elhelyezkedő ország politikai kultúrája számára valóban nélkülözhetetlenek.

Úgy gondolom, hogy fel lehetne és fel kellene vetni a nemzeti minimumnak a kérdését is, tehát meg kellene fogalmazni, ki kellene alakítani és képviselni azokat a követelményeket, azokat az elemi követelményeket, amelyek a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás, a nemzeti tudat körében érvényesíthetők, amelyeket érvényesíteni kell. A liberális minimum és a nemzeti minimum valamiféle konszenzusa teremtheti meg azt a készenléti állapotot, hozhatja létre azokat a feltételeket és lehetőségeket, amelyek mentén, amelyek körében a nemzeti integrációnak - a belső nemzeti integrációnak - ez a folyamata megindulhat, hiszen ma még ezt a folyamatot fájdalmasan nélkülözzük a politikai életben, a politikai kultúrán belül.

De a nemzeti integrációnak a fogalomköréhez tartozik a külső nemzeti integráció is, tehát a Trianon után és a párizsi béke után újra szétszakított magyar nemzetrészek egymásra találása, kölcsönös kapcsolatainak minél nagyobb megerősítése. A nemzeti integrációnak ez a fajtája, tehát a Trianon után szétszakított, felszabdalt magyar nemzettest újra történő összeforrásának a követelménye ugyanakkor azt jelenti, hogy az anyaországnak rendkívül következetes munkával megtervezve, a hiteles és eredményes nemzeti stratégia kialakításával, és ennek a nemzeti stratégiának a gyakorlati életben való módszeres és okos átültetésével kell ezt a magyar nemzeti integrációt, amely a Kárpát-medencére és a nyugati szétszórtságra egyaránt vonatkozik, szolgálnia.

Integráció és dezintegráció

Közép-Európa élete történelmileg is mindig egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat - mondhatnám azt is, egymást váltó szakaszainak valamiféle hullámhegy-hullámvölgy folyamatának - mentén alakult. Valamikor a középkorban éppen a magyar hatalom, a magyar királyság (és emellett a cseh királyság és a lengyel királyság, tehát a Németh László szavaival is három közép-európai királyságnak nevezett, ma visegrádi hármaknak mondott három ország) volt az, amely a közép-európai régió integrációját elősegítette és megvalósította. Ezután Keletről érkező támadások, elsősorban a török és a tatár támadások következtében ez az integráció megszakadt és újra csak a 18-19. században épült fel a Habsburg Birodalomnak a keretei között, amely ugyanúgy a közép-európai integrációnak igen fontos és nagy hagyományokat képviselő intézménye volt, mint a középkori hármas királyság.

Az első világháború után egy rendkívül zavart, szinte kaotikus integrációs és dezintegrációs folyamat indult be Közép-Európában. Az Osztrák-Magyar Monarchiát és a történelmi Magyarországot kis államokra osztották fel, amelyek azonban nem tudták integrálni a térséget. Ahogy mondani szokták: egy Osztrák-Magyar Monarchia vagy állam helyén több osztrák-magyar monarchia és állam jött létre, hiszen az akkori Csehszlovák Köztársaságnak, az akkori Jugoszláviának, az akkori Romániának a nemzetiségi, etnikai összetétele semmivel sem volt homogénebb, mint az osztrák-magyar birodalomnak az etnikai összetétele. Tehát ez a fajta, az első világháború után kialakult integráció nem állta - és nem is állhatta - meg a helyét. Az első világháborút lezáró békeszerződések, közülük is első helyen a trianoni szerződés igen súlyos igazságtalanságokat, jogtalanságokat kényszerítettek rá a háborúban vesztes nemzetekre, a magyarság azóta is szenvedi ezeknek a következményeit.

Babits Mihály tanácsai

Úgy gondolom, hogy egyfelől a kultúra az, amely ebből az ördögi körből, ebből a veszedelmes történelmi szituációból a kitörés megtalálását, a kitörés lehetőségének a megtalálását elősegítheti. Másfelől egy olyan hagyományos magyar józanság és okosság, amelyről Babits Mihály beszélt 1939-ben, amikor a Magyar jellemről című tanulmányát a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben megjelentette.

Babits szavait ajánlanám olvasóim figyelmébe. Ebben az írásában Babits a magyar okosság természetrajzáról beszélt. A magyar okosság mögött kultúra van, történelmi tapasztalat, józanság, mértéktartás, önmagunk ismerete, a stratégiánk megfogalmazása, kidolgozása és szorgalmas és módszeres végrehajtása.

Szeretném, hogyha a magyar kulturális szervezetek égboltján mint vezérlő csillag ez a Babits által megfogalmazott magyar okosság állna, és ez határozná meg tevékenységünket, erőfeszítéseinket, azt az utat, amelyet eddig jártunk, amelyet a jövőben is folytatni akarunk.

Szerző

Dadaista rémálom

Publikálás dátuma
2017.02.04. 08:40
Farkas Gábor Gábriel frakkot visel Monsieur Dada szerepében FOTÓ: HUISZ ISTVÁN
Jókora mesterséges zűrzavar, totális káosz, intenzív polgárpukkasztás a Dada Cabaret az Átrium- Filmszínházban, a Maladype Színház produkciójában.

Rumli a köbön, perpatvar, tébolyult jelenetek sorjáztatása, ahogy maga a dadaizmus, ami a legszélsőségesebb és legextrémebb izmusnak is nevezhető, ellene ment minden megszokottnak, szabványosnak. Úgy gondolta, hogy a világ amúgy is fejtetőre állt, totálisan megőrült, és minden oka meg is volt arra, hogy ezt gondolja, hiszen létrejöttekor, 1916-ban, már két éve tartott az I. világháború, és azt a pusztító, gyilkos tébolyt, amit ez jelentett, a művészetben is ki akarta fejezni.

Alapítója Tristan Tzara, zsidó származású román művész, költő és esszéista, aki élete nagy részét Franciaországban töltötte. És hát ugye, Romániát is egy meglehetősen dadaista országnak tartotta, esztelenségek tömegéért ott sem kellett a szomszédba menni. Matei Visniec erősen szótódulásos szövege kétséges, hogy darabnak nevezhető-e, de hogy nem szabályos, annyi biztos. Sok benne a szándékolt zagyvaság, egyáltalán nincs lineáris cselekmény, egymásra halmozódó jelenetek, vagy éppen jelenetfoszlányok vannak. És persze, ahogy ez már a dadaizmusban lenni szokott, temérdek a trágárság, az obszcenitás, különböző meztelen testek provokatív mutogatása. Mindennek a helyszíne a zürichi Cabaret Voltaire, ami akár a dadaizmus megtestesítésének is mondható, a maga lármás, sikamlós, a pódiumról a világnak és a nézőknek egyaránt odamondogató mivoltában. És a produkcióban persze ott tanyázik maga Tristan Tzara. No meg egy fiktív személy, Monsieur Dada. Aki nagy intenzitással, olykor meglehetősen vádlóan, faggatja Tzarát a dadaizmusról, egy pulpituson állva, némileg fölényesen lenézve rá. Monsieur Dada menetrendszerűen dalra is fakad, a legképtelenebb, visító, élesen bántó, elképesztő hangokat kiadva magából. Farkas Gábor Gábriel alakítja, ő azon nagyon kevesek közé tartozik, akik kívülről-belülről, elölről-hátulról ismerik a múlt század eleji lokálok világát, és ő maga, mint több remek estje is bizonyítja, elképesztően át tud lényegülni egy műsoros éjszakai bár konferansziéjává. Tényleg úgy képes frakkot viselni, mintha ráöntötték volna. Erős intellektuális, veszettül gunyoros humora van. Jól énekel, jól táncol, jól játszik, meglehetősen karakteres fazon.

Tzarát Bödők Zsigmond alakítja, neki sem kell kölcsönkérnie a különböző képességeket, a több mint két órás előadás alatt ezer voltos feszültséggel, szélsebes iramban, temérdekszer benyargalássza a színpadot, és ránk ömleszti nyughatatlanul zaklatott lelkének, meg sok tekintetben háborodott agyának olyan őrültségeit, melyekben azért gyakran van némi rendszer, és telis-tele van jó szemű megfigyelésekkel, meg abszolút figyelemre méltó gondolatokkal. Csak hát ugye, ezeket mintha turmixgépben összerázták volna, elkeverednek mindenféle maszlaggal, töltelékszöveggel, emóciótól átfűtött lózungokkal, badarsághalmazzal. Ember legyen a talpán, aki kihámozza belőlük az értelmet, de közben meg ott van bennük vastagon, még filozofikus mélységű szövegfoszlányokat is felfedezhetünk. Ezekre Monsieur Dada rendre reagál, élesen pöröl, fejet csóvál, vagy éppen rárivall Tzarára, de azt is mondhatnám, hogy nem ritkán, „rá énekel”, mert a legkülönbözőbb stílusú dalokat előadva pöröl vele. A zenekar pedig halálra élvezi, hogy ennyifélét játszhat.

A produkció második részében tolószéken begördítik Lenint, aki sok mindent felemésztő forradalmi hevületével egész Oroszországot dadaista rémálommá tette. De éppen kényszerű emigrációban dekkol Zürichben. Izgatja a Cabaret Voltaire. Már paralízises állapotban leledzik, elméje is mindinkább elborult, ő is egyre nagyobb zagyvaságokat hord össze. A dadaizmusba az pedig végképp belefér, hogy Kútvölgyi Erzsébet játssza egészen parádésan. Benedek Mari hihetetlen jelmezt tervezett neki, flitteres, rikító piros nadrágkosztümöt, melyről persze rögtön asszociálni lehet a kommunizmust jelképező színre, de az öltözéket harsánysága, amihez még sárga ing is társul, önmaga paródiájába fordítja át. Kútvölgyi Leninje rideg merevséggel ül a tolószékében. Szinte a szeme se rezzen, arca se rándul, és, ha őt is kérdezgeti Dada, akkor, mint egy robot, olyan monotonul, lelassulva beszél. Végletesen rezignált, megbomlott elme, miközben az ő szövegében is sok a racionális elem. Szintén megvívja Dadával a maga ádáz szócsatáját, és mindaz, ami megelevenedik ebből, olyan mint egy humorral teli, de mégiscsak lidérces rémálom.

Körülöttük pedig három revü girl teszi-veszi magát. Illusztrálják, vagy éppen ellenpontozzák, azt amiről szó van. Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika örökmozgók. Ugyancsak táncolnak, énekelnek, játszanak, és egy éjszakai lokál kívánalmainak megfelelően, sűrűn öltöznek-vetkőznek, minibe ugyanúgy, mint nagyestélyibe, vagy éppen csak kombinéba, netán még abba se. Kurjongatnak, visítanak, agyondomborítják bizonyos testrészeiket, lótnak-futnak, mosolyognak és vicsorítanak. Ahogy mondani szokták, csinálják a fesztivált. Nem mindig vannak egyforma intenzitással jelen, de azért ez az intenzitás meglehetősen nagy. Ők is markáns részei a hatalmas purparlénak.

Ami úgy zárul, hogy a szereplők szembe fordulnak velünk, és gyalázni kezdik a közönséget, körülbelül az az egész akció lényege, hogy vadbarmoknak tartanak bennünket, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy egy kukkot sem értettünk az egészből. Balázs Zoltán biztos kézzel, játékos könnyedséggel rendezte a hatalmas ramazurit, egetverő ökörködésre ihletve a szereplőket. De a marháskodáson túl érződik azért az az öldökléssel teli, meghibbant, tébolyult világ, amelyik létrehozta a dadaizmust, ami már több mint száz évvel ezelőtt született, és sajnálatos módon mit sem veszített az aktualitásából.

Szerző