Ha visszatekintek a mögöttünk álló (mondjuk a mohácsi vész után következő) évszázadokon, talán nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól, ha azt állítom, hogy a nemzeti irodalom általában hatékonyabban és nagyobb meggyőző erővel vállalta a közösségi szolgálatot, mint a politikai élet, amely nem egyszer hagyta figyelmen kívül a valóságos nemzeti érdekeket: a magyar nép megmaradásának és fejlődésének elsőrendű érdekét.
Két fogalmi kör
A nemzeti integrációnak, úgy gondolom, két fogalomköre lehet: egy belső és egy külső, tehát egy olyan, amely Magyarországon belül a magyar politikai és szellemi életnek az integrációját kívánja, s egy külső, olyan integrációs folyamat, amely a Trianon után szétszakított magyar nemzetrészeknek a lelki, szellemi kulturális - és ha lehet -, még ennél nagyobb körű integrációját valósítja meg. A belső integrációnak az igénye rendre mindig megjelent a magyar történelemben, voltaképpen az elmúlt közel két évszázadban hangsúlyos módon két alkalommal is, mind a kétszer oly módon, hogy mintegy előkészítette a magyar fejlődést, előkészítette azt, hogy Magyarország valójában megtalálja a helyét az európai népek közösségében, és visszataláljon az európai útra, amelyet Szent István nyitott meg előtte a történelemben, és amelyről általában keletről érkező hatások és támadások letérítették.
Ennek a nemzeti integrációnak a gondolata, a kívánsága, a stratégiája fejeződött ki a reformkorban az első nagy magyar liberális nemzedéknek a gondolkodásában és a politikájában, amikor Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Wesselényi Miklós és Deák Ferenc rendre arra törekedtek, hogy a jogmegosztásnak az elve következtében az egész magyarságot egy közös keretbe integrálják, és felszámolják azokat az előjogokat, amelyeket a rendi társadalom áthagyományozott. Vagyis éppen a jogoknak és a politikai lehetőségeknek a minél szélesebb körben való megosztásával az egész nemzetet egy közös történelmi vállalkozás, a modern Magyarország és a magyar függetlenség felépítése mögé állítsák.
Ennek az integrációs folyamatnak voltak kudarcai, hiszen az 1848-as forradalom és az 1848-49-es szabadságharc veresége kétségtelenül nagy kudarcot, nagy csapást jelentett a nemzeti integráció tizenkilencedik századi folyamata számára. Azonban a magyarság ezeket a kudarcokat ki tudta heverni, jóvá tudta tenni, hiszen mindaz, ami a múlt század végén a magyar polgárosodásban, gazdasági, kulturális és politikai építésben végbement, a 48-as hagyományokból táplálkozott és '48-49 törekvései – ha persze töredékesen vagy részlegesen is, de – lényegüket tekintve megvalósultak abban a fejlődésben, amelyet a 19. századvégi Magyarország mutatott, megvalósultak abban az európai integrációban, ahová ez a Magyarország elérkezett.
Ennek az integrációs folyamatnak a második nagy korszaka volt az, amely a 20. század elején kezdődött, részben a politikai elméletek világában, például Jászi Oszkárék, a polgári radikálisok mozgalma körül, és még inkább az irodalomban Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak a gondolkodásában és tevékenységében. Voltaképpen ez is egy sikeres integrációs folyamatot indított el, és ez is azokat a gondolatokat vitte tovább, illetve azoknak a gondolatoknak a nyomán kívánt egy új, modern, 20. századi Magyarországot létrehozni, amelyeket a múlt század első nagy nemzeti integrációs vállalkozása, a magyar polgárosodásnak az első nagy hullámzása megindított.
Európai felzárkózás
Ez az Adyék, Babitsék, Móriczék, Jásziék által kezdeményezett integráció azonban nem járhatott sikerrel. Hiszen Magyarország belesodródott az első világháborúba, és az első világháború végén ott volt Trianon, amely egy egészen más Magyarországot rajzolt meg, éspedig nemcsak a térképen, hanem a politikai, a gazdasági, a szellemi életnek a valóságában is, mint amilyen az a Magyarország lett volna, amelyet ez a 20. századi nemzeti integrációs gondolat, a „második magyar reformkor” – ahogy szokták is nevezni – megjelölt az ország számára.
Trianon nagyon sok mindent tönkre tett, nagyon sok mindent befejezett, és nagyon sok mindennek elejét vette. Tehát nem jöhetett létre, nem alakulhatott ki az az országkép, nem válhatott valósággá az a nagyszabású vízió, amelyet a második reformkor bölcselői, államfilozófusai és persze költői a magyarság számára megálmodtak.
Úgy érzem, hogy most az ezredforduló után egy jó évtizeddel, egy korszaknak a végén és talán egy új korszaknak a kezdetén, megint egy nemzeti integrációs folyamat eltervezésének a feladata áll előttünk. Ennek a nemzeti integrációs folyamatnak azonban megint csak az a két fő motorja lehet, amely akár a 19. században az első, akár a 20. század elején a második reformkorszakban megindította a magyar nemzeti integrációnak és európai felzárkózásnak, polgárosodásnak és fejlődésnek a folyamatát. A 19. században ezt a két követelményt éppen Eötvösék, Kemény Zsigmondék, Deák Ferencék úgy jelölték meg, hogy „haza és haladás”. Tehát két gondolatra építették a nemzeti integrációt, és ez a két gondolat jelent meg és forrt össze, vált egységessé később Adynak, Babitsnak, Móricznak a gondolatvilágában is.
A haladás, a modernizációnak a gondolata, tehát az, hogy Közép-Európának vagy Kelet-Közép-Európának ezen a vidékén, ahol élünk, meg kell indítani, illetve újra meg kell indítani az európai modernizációnak azokat a folyamatait, amelyek a nyugati világban a nagy francia forradalom után, vagy az amerikai fejlődésnek a 19. század közepi megindulásával olyan óriási sikereket értek el. A modernizáció természetesen egyaránt jelent gazdasági és kulturális, szellemi és erkölcsi törekvéseket és eredményeket.
Modernizáció és identitás
Ez a modernizáció azonban csak az egyik fele annak a folyamatnak vagy célnak, amely ma, az ezredforduló után előttünk áll. A másik, amit Eötvösék a haza jelszavával jelöltek meg, nemzeti identitásunk helyreállítása. A kilencvenes évek elején lezárult ötven éves korszak nemcsak a modernizációt vetette vissza és a magyar modernizációs törekvéseket korlátozta, belekényszerítve az országot egy teljesen korszerűtlen és eleve csőddel fenyegető gazdasági és politikai szerkezetnek a keretébe, vagyis a kommunista pártállam keretébe, hanem nemzeti identitásunkat is megtörte. Ebben az identitásban olyan veszélyes sebeket és sérüléseket okozott, melyek kiheverése még további hosszú korszakot fog igénybe venni. A nemzeti identitást, a nemzeti tudatot helyre kellett állítani és hitelessé kellett tenni. A két követelmény azonban – úgy érzem – csak együtt lehetett (és maradhatott) érvényes, és csak együtt képviselhető. Modernizáció nélkül pusztán a nemzeti identitás helyreállítására irányuló törekvések Magyarországot megint leszakítanák Európától. A nemzeti identitás helyreállítása nélkül pusztán egy modernizációs törekvés pedig lehet, hogy gazdaságilag eredményeket hozna, azonban Magyarországot inkább egy kelet-ázsiai „kistigris” – egy Dél-Korea vagy egy Tajvan állapotába kényszerítené, ahol a nagyobb gazdasági fejlődés esetleg nem jár együtt azokkal a kulturális, erkölcsi eredményekkel, amelyeket a nemzeti identitás helyreállításának el kell érnie.
Úgy hiszem, hogy a két követelmény együttesen szolgálható, együttesen képviselhető, és a két követelmény együttese révén jöhet létre majd a nemzeti integráció sikeres folyamata. Ez a két követelmény természetesen azt is jelenti, hogy mind a két gondolati rendszerben meg kellene állapodni valamiféle minimumban. Sokat beszélnek ma Magyarországon az úgynevezett liberális minimumról, tehát azokról a voltaképpen a liberalizmusnak az eszmeköréből származó normáknak a kölcsönös elfogadásáról, amelyek egy Európához tartozó, egy európai rendben elhelyezkedő ország politikai kultúrája számára valóban nélkülözhetetlenek.
Úgy gondolom, hogy fel lehetne és fel kellene vetni a nemzeti minimumnak a kérdését is, tehát meg kellene fogalmazni, ki kellene alakítani és képviselni azokat a követelményeket, azokat az elemi követelményeket, amelyek a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás, a nemzeti tudat körében érvényesíthetők, amelyeket érvényesíteni kell. A liberális minimum és a nemzeti minimum valamiféle konszenzusa teremtheti meg azt a készenléti állapotot, hozhatja létre azokat a feltételeket és lehetőségeket, amelyek mentén, amelyek körében a nemzeti integrációnak - a belső nemzeti integrációnak - ez a folyamata megindulhat, hiszen ma még ezt a folyamatot fájdalmasan nélkülözzük a politikai életben, a politikai kultúrán belül.
De a nemzeti integrációnak a fogalomköréhez tartozik a külső nemzeti integráció is, tehát a Trianon után és a párizsi béke után újra szétszakított magyar nemzetrészek egymásra találása, kölcsönös kapcsolatainak minél nagyobb megerősítése. A nemzeti integrációnak ez a fajtája, tehát a Trianon után szétszakított, felszabdalt magyar nemzettest újra történő összeforrásának a követelménye ugyanakkor azt jelenti, hogy az anyaországnak rendkívül következetes munkával megtervezve, a hiteles és eredményes nemzeti stratégia kialakításával, és ennek a nemzeti stratégiának a gyakorlati életben való módszeres és okos átültetésével kell ezt a magyar nemzeti integrációt, amely a Kárpát-medencére és a nyugati szétszórtságra egyaránt vonatkozik, szolgálnia.
Integráció és dezintegráció
Közép-Európa élete történelmileg is mindig egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat - mondhatnám azt is, egymást váltó szakaszainak valamiféle hullámhegy-hullámvölgy folyamatának - mentén alakult. Valamikor a középkorban éppen a magyar hatalom, a magyar királyság (és emellett a cseh királyság és a lengyel királyság, tehát a Németh László szavaival is három közép-európai királyságnak nevezett, ma visegrádi hármaknak mondott három ország) volt az, amely a közép-európai régió integrációját elősegítette és megvalósította. Ezután Keletről érkező támadások, elsősorban a török és a tatár támadások következtében ez az integráció megszakadt és újra csak a 18-19. században épült fel a Habsburg Birodalomnak a keretei között, amely ugyanúgy a közép-európai integrációnak igen fontos és nagy hagyományokat képviselő intézménye volt, mint a középkori hármas királyság.
Az első világháború után egy rendkívül zavart, szinte kaotikus integrációs és dezintegrációs folyamat indult be Közép-Európában. Az Osztrák-Magyar Monarchiát és a történelmi Magyarországot kis államokra osztották fel, amelyek azonban nem tudták integrálni a térséget. Ahogy mondani szokták: egy Osztrák-Magyar Monarchia vagy állam helyén több osztrák-magyar monarchia és állam jött létre, hiszen az akkori Csehszlovák Köztársaságnak, az akkori Jugoszláviának, az akkori Romániának a nemzetiségi, etnikai összetétele semmivel sem volt homogénebb, mint az osztrák-magyar birodalomnak az etnikai összetétele. Tehát ez a fajta, az első világháború után kialakult integráció nem állta - és nem is állhatta - meg a helyét. Az első világháborút lezáró békeszerződések, közülük is első helyen a trianoni szerződés igen súlyos igazságtalanságokat, jogtalanságokat kényszerítettek rá a háborúban vesztes nemzetekre, a magyarság azóta is szenvedi ezeknek a következményeit.
Babits Mihály tanácsai
Úgy gondolom, hogy egyfelől a kultúra az, amely ebből az ördögi körből, ebből a veszedelmes történelmi szituációból a kitörés megtalálását, a kitörés lehetőségének a megtalálását elősegítheti. Másfelől egy olyan hagyományos magyar józanság és okosság, amelyről Babits Mihály beszélt 1939-ben, amikor a Magyar jellemről című tanulmányát a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben megjelentette.
Babits szavait ajánlanám olvasóim figyelmébe. Ebben az írásában Babits a magyar okosság természetrajzáról beszélt. A magyar okosság mögött kultúra van, történelmi tapasztalat, józanság, mértéktartás, önmagunk ismerete, a stratégiánk megfogalmazása, kidolgozása és szorgalmas és módszeres végrehajtása.
Szeretném, hogyha a magyar kulturális szervezetek égboltján mint vezérlő csillag ez a Babits által megfogalmazott magyar okosság állna, és ez határozná meg tevékenységünket, erőfeszítéseinket, azt az utat, amelyet eddig jártunk, amelyet a jövőben is folytatni akarunk.
