Rumli a köbön, perpatvar, tébolyult jelenetek sorjáztatása, ahogy maga a dadaizmus, ami a legszélsőségesebb és legextrémebb izmusnak is nevezhető, ellene ment minden megszokottnak, szabványosnak. Úgy gondolta, hogy a világ amúgy is fejtetőre állt, totálisan megőrült, és minden oka meg is volt arra, hogy ezt gondolja, hiszen létrejöttekor, 1916-ban, már két éve tartott az I. világháború, és azt a pusztító, gyilkos tébolyt, amit ez jelentett, a művészetben is ki akarta fejezni.
Alapítója Tristan Tzara, zsidó származású román művész, költő és esszéista, aki élete nagy részét Franciaországban töltötte. És hát ugye, Romániát is egy meglehetősen dadaista országnak tartotta, esztelenségek tömegéért ott sem kellett a szomszédba menni. Matei Visniec erősen szótódulásos szövege kétséges, hogy darabnak nevezhető-e, de hogy nem szabályos, annyi biztos. Sok benne a szándékolt zagyvaság, egyáltalán nincs lineáris cselekmény, egymásra halmozódó jelenetek, vagy éppen jelenetfoszlányok vannak. És persze, ahogy ez már a dadaizmusban lenni szokott, temérdek a trágárság, az obszcenitás, különböző meztelen testek provokatív mutogatása. Mindennek a helyszíne a zürichi Cabaret Voltaire, ami akár a dadaizmus megtestesítésének is mondható, a maga lármás, sikamlós, a pódiumról a világnak és a nézőknek egyaránt odamondogató mivoltában. És a produkcióban persze ott tanyázik maga Tristan Tzara. No meg egy fiktív személy, Monsieur Dada. Aki nagy intenzitással, olykor meglehetősen vádlóan, faggatja Tzarát a dadaizmusról, egy pulpituson állva, némileg fölényesen lenézve rá. Monsieur Dada menetrendszerűen dalra is fakad, a legképtelenebb, visító, élesen bántó, elképesztő hangokat kiadva magából. Farkas Gábor Gábriel alakítja, ő azon nagyon kevesek közé tartozik, akik kívülről-belülről, elölről-hátulról ismerik a múlt század eleji lokálok világát, és ő maga, mint több remek estje is bizonyítja, elképesztően át tud lényegülni egy műsoros éjszakai bár konferansziéjává. Tényleg úgy képes frakkot viselni, mintha ráöntötték volna. Erős intellektuális, veszettül gunyoros humora van. Jól énekel, jól táncol, jól játszik, meglehetősen karakteres fazon.
Tzarát Bödők Zsigmond alakítja, neki sem kell kölcsönkérnie a különböző képességeket, a több mint két órás előadás alatt ezer voltos feszültséggel, szélsebes iramban, temérdekszer benyargalássza a színpadot, és ránk ömleszti nyughatatlanul zaklatott lelkének, meg sok tekintetben háborodott agyának olyan őrültségeit, melyekben azért gyakran van némi rendszer, és telis-tele van jó szemű megfigyelésekkel, meg abszolút figyelemre méltó gondolatokkal. Csak hát ugye, ezeket mintha turmixgépben összerázták volna, elkeverednek mindenféle maszlaggal, töltelékszöveggel, emóciótól átfűtött lózungokkal, badarsághalmazzal. Ember legyen a talpán, aki kihámozza belőlük az értelmet, de közben meg ott van bennük vastagon, még filozofikus mélységű szövegfoszlányokat is felfedezhetünk. Ezekre Monsieur Dada rendre reagál, élesen pöröl, fejet csóvál, vagy éppen rárivall Tzarára, de azt is mondhatnám, hogy nem ritkán, „rá énekel”, mert a legkülönbözőbb stílusú dalokat előadva pöröl vele. A zenekar pedig halálra élvezi, hogy ennyifélét játszhat.
A produkció második részében tolószéken begördítik Lenint, aki sok mindent felemésztő forradalmi hevületével egész Oroszországot dadaista rémálommá tette. De éppen kényszerű emigrációban dekkol Zürichben. Izgatja a Cabaret Voltaire. Már paralízises állapotban leledzik, elméje is mindinkább elborult, ő is egyre nagyobb zagyvaságokat hord össze. A dadaizmusba az pedig végképp belefér, hogy Kútvölgyi Erzsébet játssza egészen parádésan. Benedek Mari hihetetlen jelmezt tervezett neki, flitteres, rikító piros nadrágkosztümöt, melyről persze rögtön asszociálni lehet a kommunizmust jelképező színre, de az öltözéket harsánysága, amihez még sárga ing is társul, önmaga paródiájába fordítja át. Kútvölgyi Leninje rideg merevséggel ül a tolószékében. Szinte a szeme se rezzen, arca se rándul, és, ha őt is kérdezgeti Dada, akkor, mint egy robot, olyan monotonul, lelassulva beszél. Végletesen rezignált, megbomlott elme, miközben az ő szövegében is sok a racionális elem. Szintén megvívja Dadával a maga ádáz szócsatáját, és mindaz, ami megelevenedik ebből, olyan mint egy humorral teli, de mégiscsak lidérces rémálom.
Körülöttük pedig három revü girl teszi-veszi magát. Illusztrálják, vagy éppen ellenpontozzák, azt amiről szó van. Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika örökmozgók. Ugyancsak táncolnak, énekelnek, játszanak, és egy éjszakai lokál kívánalmainak megfelelően, sűrűn öltöznek-vetkőznek, minibe ugyanúgy, mint nagyestélyibe, vagy éppen csak kombinéba, netán még abba se. Kurjongatnak, visítanak, agyondomborítják bizonyos testrészeiket, lótnak-futnak, mosolyognak és vicsorítanak. Ahogy mondani szokták, csinálják a fesztivált. Nem mindig vannak egyforma intenzitással jelen, de azért ez az intenzitás meglehetősen nagy. Ők is markáns részei a hatalmas purparlénak.
Ami úgy zárul, hogy a szereplők szembe fordulnak velünk, és gyalázni kezdik a közönséget, körülbelül az az egész akció lényege, hogy vadbarmoknak tartanak bennünket, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy egy kukkot sem értettünk az egészből. Balázs Zoltán biztos kézzel, játékos könnyedséggel rendezte a hatalmas ramazurit, egetverő ökörködésre ihletve a szereplőket. De a marháskodáson túl érződik azért az az öldökléssel teli, meghibbant, tébolyult világ, amelyik létrehozta a dadaizmust, ami már több mint száz évvel ezelőtt született, és sajnálatos módon mit sem veszített az aktualitásából.
