Márványba faragva

Ha kicsit szerencsésebben alakul a huszadik század, ma az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során - kortárs megfogalmazás szerint - "vajúdó nemzet" köszönhetne vissza arról a roppant emlékműről, amelynek a pesti Szabadság tér főhelyén kellene állnia. A múlt század viszont ritka pechesre sikeredett, így aztán a szabadság apoteózisát elsodorta az első világháború, a helyén pedig előbb irredenta szoborcsoportot emeltek, majd a "felszabadítás" kánonját öntötte emlékműbe a németek ellen harcoló szovjet hadsereg.

Így esett, hogy ma már faltól falig a vajúdó nemzet szoboremlékei lepik el a Szabadság teret. A trianoni veszteségre Bandholtz tábornok alakja emlékeztet, Széchenyi derékba tört igyekezetére mellszobra a Virulj kút, de került ide XIX. századi vértanúemlék és Carl Lutz-kő is. És persze ott van a német megszállás minden tiltakozás dacára, stikában emelt emlékműve. Hamis pátoszának és hazug történelemszemléletének a tér egyetlen valóban kortárs gesztusa, a tiltakozás szedett-vedett tárgyi emlékeiből emelt fal tart tükröt.

Az ötlet, hogy ezt a krikszkrakszokkal teli történelmi tablót még egy újabb elemmel, a szovjet megszállás emlékművével is kiegészítsék, minden ízében a NER gondolkodását és ügyviteli technikáját tükrözi. A tervezett műalkotás fekete lenne és 14 méter magas. Átellenben, a tér túloldalán egy hófehér, 15 méterre nyúló márványobeliszk hirdeti a szovjet felszabadítók dicsőségét. Mondjuk így, unortodox megoldás, de legalábbis feltűnően liberális az illiberalizmusára oly büszke hatalomtól. Pontosabban: dehogyis a hatalomtól, hiszen az ötletet egy volt fideszes képviselő, egy afféle jó civil jegyzi, és természetesen a pénz sem közvetlenül az állami költségvetésből kerül majd rá. Olyan ez, mint egy márványba faragott Békemenet.

Most hagyjuk azt, hogy mit fog erről a tébolyról gondolni a magyar néplelket a maga drámai mélységeiben nem ismerő Nyugat és Kelet. Hagyjuk azt is, hogy normális hatalom, ha kínosnak érzi a szovjet felszabadítási emlékmű jelenlétét a Szabadságról elnevezett téren, akkor nem ellenobeliszket állít, hanem diplomáciai tárgyalásokat kezd az oszlop áthelyezéséről - pláne, ha Oroszország elnöke a nyilvánosság számára látható ok nélkül is úgy jár már ide, mint a jó kútra. De gondoljuk végig csak azt, mit állít majd rólunk, a mi korunk történelemértelmezéséről mindaz, amit a Fidesz márványba szobort, ércbe öntött itt a nevünkben a Kossuth tér és környéke zsebkendőnyi fertályán.

Semmi több, csak az az összeszorított fogú igyekezet rí le itt mindenről, hogy a hatalom a saját képére formálhassa a múltat. Kísérletet sem tesz értékelni Károlyi összetett életművét, helyette újraéleszti Tisza Istvánnak a merénylet által kanonizált, otromba kultuszát. Visszaadja nekünk a legfeljebb a Habsburg-érában píszí bánatos Kossuthot, és mellécsapja a kiegyezés délceg Andrássyját, amint a lovát ugratja. '56-ot pedig a föld alá száműzi, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem csak pesti srácok küzdöttek akkor a hazáért.

Ez nem a nemzeti történelem, legfeljebb annak operettváltozata. Amibe persze jól illene a fehér obeliszkkel gyáván feleselő fekete, amely jól passzolna a szenvelgő Gábriel arkangyalhoz is.

Csak épp a mai világról nem mondana ez se semmit. A jelen emlékművének a rendszerváltásról kellene ugyanis szólnia, arról a sorsfordító eseményről, amelyről a jelen kormánynak nincs más mondandója, mint hogy zavarosnak bélyegzi és meg nem történtnek igyekszik láttatni. Gyönge vigasz, hogy éppen ezért nem hagy majd nyomot maga után az Orbán rendszer, bármennyi márványt és bronzot hordjon is össze a saját emlékművéhez.