Előfizetés

Márványba faragva

Ha kicsit szerencsésebben alakul a huszadik század, ma az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során - kortárs megfogalmazás szerint - "vajúdó nemzet" köszönhetne vissza arról a roppant emlékműről, amelynek a pesti Szabadság tér főhelyén kellene állnia. A múlt század viszont ritka pechesre sikeredett, így aztán a szabadság apoteózisát elsodorta az első világháború, a helyén pedig előbb irredenta szoborcsoportot emeltek, majd a "felszabadítás" kánonját öntötte emlékműbe a németek ellen harcoló szovjet hadsereg.

Így esett, hogy ma már faltól falig a vajúdó nemzet szoboremlékei lepik el a Szabadság teret. A trianoni veszteségre Bandholtz tábornok alakja emlékeztet, Széchenyi derékba tört igyekezetére mellszobra a Virulj kút, de került ide XIX. századi vértanúemlék és Carl Lutz-kő is. És persze ott van a német megszállás minden tiltakozás dacára, stikában emelt emlékműve. Hamis pátoszának és hazug történelemszemléletének a tér egyetlen valóban kortárs gesztusa, a tiltakozás szedett-vedett tárgyi emlékeiből emelt fal tart tükröt.

Az ötlet, hogy ezt a krikszkrakszokkal teli történelmi tablót még egy újabb elemmel, a szovjet megszállás emlékművével is kiegészítsék, minden ízében a NER gondolkodását és ügyviteli technikáját tükrözi. A tervezett műalkotás fekete lenne és 14 méter magas. Átellenben, a tér túloldalán egy hófehér, 15 méterre nyúló márványobeliszk hirdeti a szovjet felszabadítók dicsőségét. Mondjuk így, unortodox megoldás, de legalábbis feltűnően liberális az illiberalizmusára oly büszke hatalomtól. Pontosabban: dehogyis a hatalomtól, hiszen az ötletet egy volt fideszes képviselő, egy afféle jó civil jegyzi, és természetesen a pénz sem közvetlenül az állami költségvetésből kerül majd rá. Olyan ez, mint egy márványba faragott Békemenet.

Most hagyjuk azt, hogy mit fog erről a tébolyról gondolni a magyar néplelket a maga drámai mélységeiben nem ismerő Nyugat és Kelet. Hagyjuk azt is, hogy normális hatalom, ha kínosnak érzi a szovjet felszabadítási emlékmű jelenlétét a Szabadságról elnevezett téren, akkor nem ellenobeliszket állít, hanem diplomáciai tárgyalásokat kezd az oszlop áthelyezéséről - pláne, ha Oroszország elnöke a nyilvánosság számára látható ok nélkül is úgy jár már ide, mint a jó kútra. De gondoljuk végig csak azt, mit állít majd rólunk, a mi korunk történelemértelmezéséről mindaz, amit a Fidesz márványba szobort, ércbe öntött itt a nevünkben a Kossuth tér és környéke zsebkendőnyi fertályán.

Semmi több, csak az az összeszorított fogú igyekezet rí le itt mindenről, hogy a hatalom a saját képére formálhassa a múltat. Kísérletet sem tesz értékelni Károlyi összetett életművét, helyette újraéleszti Tisza Istvánnak a merénylet által kanonizált, otromba kultuszát. Visszaadja nekünk a legfeljebb a Habsburg-érában píszí bánatos Kossuthot, és mellécsapja a kiegyezés délceg Andrássyját, amint a lovát ugratja. '56-ot pedig a föld alá száműzi, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem csak pesti srácok küzdöttek akkor a hazáért.

Ez nem a nemzeti történelem, legfeljebb annak operettváltozata. Amibe persze jól illene a fehér obeliszkkel gyáván feleselő fekete, amely jól passzolna a szenvelgő Gábriel arkangyalhoz is.

Csak épp a mai világról nem mondana ez se semmit. A jelen emlékművének a rendszerváltásról kellene ugyanis szólnia, arról a sorsfordító eseményről, amelyről a jelen kormánynak nincs más mondandója, mint hogy zavarosnak bélyegzi és meg nem történtnek igyekszik láttatni. Gyönge vigasz, hogy éppen ezért nem hagy majd nyomot maga után az Orbán rendszer, bármennyi márványt és bronzot hordjon is össze a saját emlékművéhez.

Gyűjtsünk Orbán Viktornak!

Ezt a szégyent nem hagyhatjuk magunkon száradni! Sürgősen lépnünk kell, hogy aztán, miként a spártaiak, elmondhassuk: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!” Zrínyi Miklós is megírta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Akkor pedig gyűjtenünk kell a miniszterelnöknek, egy szerény, de nem megalázó összeggel mindenki hozzájárulhat.

Nem tűrhetjük, hogy nekünk legyen a világon a legszegényebb kormányfőnk. Még Afrika legkisebb országa, Gambia is elhúzott mellettünk. Pedig annyi lakosa sincs, mint Budapestnek, lopni pedig leginkább azoktól lehet, akik e célból a határon belül elérhetőek. Egy ország első embere mégsem járhat át a szomszédba lopkodni, rosszul venné ki magát. Most, hogy Gambia elnöke megbukott, 500 millió dollárt vett magához a központi bankból, és imigyen kiürítve az államkasszát, olajra lépett. Épp csak még a 12 luxusautóját viszi magával, de az személyes használati tárgy, olyan, mint egy fogkefe. Ha ez a kis ország ilyen szépen ki tudta stafírozni a vezetőjét, mégiscsak szégyen, hogy a mienk hozzá képest ennyire csóró legyen, mint a vagyonnyilatkozata mutatja.

Pedig a gambiai Yahya Jammeh semmivel sem volt okosabb magyar kollégájánál. Akár a mi kormányfőnk is mondhatta volna, amit ő: „Nem áldozom fel a stabilitást az úgynevezett demokrácia oltárán!” Politikai ellenfeleit ítélet nélkül csukatta le és kínoztatta meg, azt ígérte, hogy maga fejezi le a melegeket, valamint csodatevőként imáival gyógyítja az AIDS-t. Amikor meglepetésére most nem választották újra, azonnal érvénytelenítette az egészet. Átütő érve volt: „Hát úgy nézek én ki, mint egy vesztes?” Ami nem sokkal rosszabb, mint „a haza nem lehet ellenzékben”.

Ki mondhatná, hogy a végül távozásra kényszerített elnök különb a mi miniszterelnökünknél? Pedig ő 500 millió dollárt markolt fel a bankból (a bankvezér ott is rugalmasan értelmezte a közpénz jelleget), a mi kormányunk feje viszont - leírni is restellem- tavaly óta szegényebb lett! Ingatlanvagyona is csökkent, és a pénzmegtakarítása is. Össz-vissz 742 000 forintja van. Meg is hatódtam, mennyire vigyázott a pontosságra, még a 2000 forintot sem hagyta le, pedig ha holnap vesz a TESCO-ban kenyeret, tejet, parizert, krumplit, meg egy üveg sört, már huss, volt 2000, nincs 2000.

742 000 forint persze nem kis pénz, például, ha egyszer munka nélkül lesz, (jó, csak úgy mondom), 22 500 álláskeresési támogatást kaphat, ebből majdnem 33 hónapra futná. Persze ilyen hosszan nem jár, de szerintem ezen nem kellene kukacoskodnunk. A statisztika szerint minden magyar állampolgárnak 2,1 milliós átlagos megtakarítása van. Más kérdés, hogy az enyimet valószínűleg Mészáros Lőrinc kezeli, mert nálam nincs, de nem baj, nála úgyis jobban fial. Ám az mégiscsak borzasztó, hogy egy kormányfőnek harmadannyi pénze legyen, mint egy átlagembernek. Nem hiszem, hogy van még egy ilyen ország! Vagy még egy ilyen miniszterelnök.

Tóta W. Árpád hívta fel rá a figyelmet, hogy így Svájcba sem tud majd annyit utazni, sem a repülő, sem a vonat nem két fillér. Pedig azt mondják,oda szívesen jár, azután is, hogy nem tanul már ott senkije. Pár vádaskodó firkász (már amíg volt lapjuk) arra célzott, hogy talán valamelyik bankot látogatja, az ottani nagykövetünket, akit minden külügyi előélet nélkül, a nyugdíjkorhatáron túl neveztek ki, a házi bankárjának titulálták. Ez persze rágalom, hiszen azóta megtudtuk, hogy legutóbb például egy székely gyerekkórus svájci hangversenyét ment ki meghallgatni. Igaz, ők felléptek már Pesten is, de arra biztos nem kapott jegyet.

Csak azt nem értem, miért nem segítik anyagilag egy kicsit a rokonai. Nem szép tőlük, hiszen az Orbán-családot a leggazdagabb magyar családok közé szokták sorolni. Példát vehetnének más kormánytagokról. Szijjártó 79 milliós családi kölcsönből építtette meg a villáját, de ez semmi ahhoz képest, ahogy ez a szegény Rogán el van adósodva. Szerintem ő lesz az egyik első, aki a KDNP által javasolt magáncsőd intézményét igénybe veszi. Egyre lejjebb süllyed az adósság mocsarában, a banki hitelét a vagyonnyilatkozata szerint baráti kölcsönökből próbálja törlesztgetni, mégis 45 millióra rúg az összes tartozása. Ha van benne becsület, a baráti kölcsönökbe beszáll a pasaparki szomszéd is, ő egy kicsit jobban áll, most, hogy a Rogán-féle minisztériumtól ismét több-százmilliós megbízást kapott. „Azért vannak a jóbarátok…”-szólt a régi sláger is. Ezzel együtt nyomasztó lehet ez a rengeteg adósság. Nagymamám, aki az odaveszett békekölcsöne óta utálta a kölcsönügyleteket, mondana néhány szót a takaróról és a nyújtózkodásról, és amilyen régimódi volt, még a helikopterezést is pazarlásnak tartaná.

De mindenkin nem segíthetünk. Legalább a miniszterelnököt húzzuk ki a csávából! Gyűjtött már ez az ország sokfajta nyomorúság kárvallottjainak, ha van szívünk, most neki kezdünk gyűjteni. Nem nekem jutott eszembe, a Fcebookon is van felhívás: „mégsem hagyhatjuk, hogy az, aki oly sok embert milliárdokhoz juttatott hozzá, koldusbotra jusson”. Pláne, hogy a vagyonnyilatkozatban nincs is külön rovat a koldusbotnak.

Magyarország erősödik - a vakoknál is

Legyünk méltányosak a NER-hez! Előfordul, amikor e sokat, joggal kárhoztatott kormányzat valódi, előremutató intézkedéseket is hoz. Kár lenne tagadni, hogy még viharvert, pártviszályok tépázta napjainkban is történhet ilyen, különösen, ha a közös felelősségvállalás legérzékenyebb területéről, a fogyatékkal élők segítéséről van szó.

Czibere Károly idevonatkozó államtitkár szerint „a kormány elkötelezett amellett, hogy a fogyatékossággal élő emberek társadalmi integrációját minden eszközzel segítse, ennek érdekében az elmúlt években számos intézkedést hoztak.” (Ne akadjunk most fönn azon, hogy ez generálisan nemigen igaz, de...) Czibere azt is elmondta, hogy „a kormány évről-évre növeli a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének támogatását.”

Nem is lehet kérdéses, hogy e bőkezű támogatás fejében csakis reális igényeket fogalmazhat meg a szervezet. De mégis, mi lehetne a legfőbb segítség a látásukban sajnálatosan károsultaknak? (Tesszük fel ezt a kérdést egy olyan országban, ahol a köztársasági elnök honlapján(!), a számítógép képernyőjén(!) Braille-írással(!) olvasható az „akadálymentes változat”.)

A szervilizmus egyébként szellemi, fizikai képesség-, és fogyatékfüggetlen. Tudniillik – a hír szerint - Magyarország szemkárosultjai egyként sorakoztak fel igényükkel, hogy „a jövőben a kormány tájékoztató leveleit akadálymentes formában is tegyék közzé".

És lám: a "Magyarország erősödik!" című hangoskönyv már el is érhető: 9 percben felolvassák az aktuális kormányhirdetést.

Ki itt a világtalan?