Előfizetés

Vörös helyett narancs ember üt

Urbán Csilla
Publikálás dátuma
2017.02.06. 06:46
Felnőtt egy generáció, amelynek tagjai számára már a művészettörténet egyik fejezete az ikonikus kalapácsos ember FOTÓ: VAJDA JÓ
What's Left: frappánsan nehezen lefordítható szójáték, ami azt jelenti, hogy mi maradt a baloldalból. A CEU OSA Archívumának magyarul Balos Ügyek elnevezésű programsorozata új nézőpontból nyit rá a szocializmusra és annak máig ható örökségére. A szocialista művészet jelképei című kiállításból kiderül, hogy listázható és kritikailag újrahasznosítható jelképek, valamint vasbeton acél biztosan maradt.

A vörös kalapácsos ember az olvasó kezében tartott újság, a Népszava plakátjaként jelenik meg 1911-ben, majd a kiadó emblémája és a Szociáldemokrata Párt jelvénye lesz. A Tanácsköztársaság idején, 1919. május elsején ikonikus plakáttá válik Bíró Mihály rajza. A cikk sorainak szerzője művészettörténeti munkákból és történelemkönyvekből ismeri. Ha érteni akarja a szocialista képiséghez kapcsolódó jelképeket, könyvtárba kell mennie, az interneten keresnie vagy szüleitől kell kérdeznie.

A Közép-európai Egyetem (CEU) Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Arcvhívuma épp erre építi új kiállítását, amely a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 100. évfordulójáról megemlékező programsorozat része. Alapja Aradi Nóra 1974-ben megjelent könyve, A szocialista képzőművészet jelképei, ami egyrészt kézikönyv, másrészt egy utópikus világkép összegzése arról, hogy a szocialista realizmus ideája szerint milyennek is kellett volna lennie a társadalomnak.

A kiállítás szerkezeti alapjai nagy tablók, amelyeken középen kiemelve olvashatjuk a könyvből idézett szócikkeket (például agitátor, béke, galamb, híd), illetve a témához kapcsolódó tárgyilagos leírást a szocializmus társadalmi és politikai viszonyairól. A bal oldalon a könyvből kiemelt műalkotások képei láthatók, a jobb oldalon pedig ezeket a képeket tükrözik a főleg a Fortepanról leszedett fotók a létező szocializmusról. Az ifjúság a jelrendszer szerint az erőt, szépséget, cselekvőképességet jelenti, a létező szocializmusban pedig a inkább problémát jelentettek a hatalomnak, a galerik deviáns elemeknek számítottak. A szócikkek nyelvezete eléggé idegennek hat, az olvasó agya néha már ki is kapcsol. Csak egy példa, az olvasó munkás típusáról: „Tulajdonképpen mindig a gondolkodás tartalma hangsúlyozódik, hiszen a típus megfogalmazása hasonló, akár az olvasás cselekvése dominál, akár attributum-szerepe van a könyvnek, akár könyv mellett vagy könyv nélkül ülő gondolkodó emberről van szó."

Az olvasó munkás képének egyik előzménye egyébként Rodin A gondolkodó című szobra, de szerepelnek egyes címkéknél Kernstok Károly és Munkácsy Mihály képei is. - Azt szeretné ezzel bemutatni Aradi, hogy nem a semmiből jött ez a forradalom - mondja Székely Katalin, a tárlat kurátora. - A szócikkek idealisztikus világképet tükröznek. Például a felszabadulás után a sztrájk művészettörténeti témaként jelenik meg, de a létező szocializmusban is volt ilyen - meséli a a kurátor, aki szerint tudnak jó művek lenni ezek az alkotások akkor is, ha egy konkrét ideológia szolgálatába állnak. Ilyen a Bíró Mihály-plakát vagy az orosz konstruktivisták.

Az előképek visszakeresése természetes, az ikonológia szocialista képiségre alkalmazott módszere érdekes, ami viszont igazán izgalmas, azok a a tablók mellé rendelt, közép- és kelet-európai művészek alkotásait felvonultató párhuzamos kiállítás. Amint belépünk a Centrális Galériába, azonnal észrevesszük a magyar Randomroutines Tájrács című, vasrács miniképregényét. A vasbeton készítéséhez használják a betonacélt, de régebben dekorációs célt is szolgált, faliképeket készítettek belőlük. Ilyen kerítéseket még mindig sok helyen lehet látni a Kádár-kockáknak becézett családi házak előtt. És amiről még ismerős lehet, hogy sokaknál otthon még mindig az ebből készült virágállvány áll.

A kortársak között a kiállításon az egyik legmegkapóbb a cseh Jan Pfeiffer animációs filmje (Még mielőtt ott jártam), amely Szófiáról készült rajzokból áll. A művész úgy rajzolta meg a várost, hogy nem járt ott. Más posztkommunista országok városai alapján „épített" egy újat. Azaz nagyjából ismerjük a szocreál jellegzetes jelképeit és formáit, még akkor is, ha csak homályosan tudnánk megfogalmazni, hogy melyek is azok.

A kis, alternatív történetekre rámutató alkotások nagyon jól ellenpontozzák a könyv szócikkei által kirajzolt idealisztikus világképet és nagy történetet. Adéla Babanová fikciót és történelmet keverve készített arról kisfilmet (Visszatérés Adriaportra), hogy a 70-es években Csehszlovákia hogyan álmodott magának tengert és abban egy kis szigetet földalatti csatornát ásva az Adriai-tengerig. És ott vannak egy kortárs kiállításról kimaradhatatlan talált tárgyak. A magyar Kis Varsó csoport a MOME kertjéből kérte el Beck András Olvasó munkás szobrát, a szobor mögött pedig egy képsorozat látható, amelyen Rákosi Becknek ül modellt. Egy Nagy-Magyarország térkép alatt.

Talált tárgy a vörös ember is. Ráadásul a Société Réaliste francia magyar művészpáros zománctábláin már nem is vörös, hanem Magyarország aktuális politikai pártjainak színeiben üt. Vörösben, zöldben, kékben, narancssárgában. A címe pedig annyi: Megváltoztatandó.

Veszélyben Csontváry Öreg halásza

Doros Judit
Publikálás dátuma
2017.02.06. 06:45

Zseniális s egyben zavarba ejtő kép a miskolci Herman Ottó Múzeum Képtárának egyik legféltettebb kincse, Csontváry Kosztka Tivadar Öreg halász című alkotása, amelynek megmentésére – restaurálásra – most gyűjtés rendeznek. A festmény állapota ugyanis kritikussá vált, felújítása halaszthatatlan.

Csontváry Kosztka Tivadar: Öreg halász című, több mint száz esztendeje készült festményét – a hátoldalán olvasható felirat szerint – több mint ötven évvel ezelőtt, 1964-ben restaurálták, állapota a sok évtizedes igénybevétel miatt kritikussá vált.

A helyreállítás költsége azonban igen magas, s meghaladja a Herman Ottó Múzeum erre szánt pénzügyi keretét, ezért az intézmény külső támogatók segítségét kéri, hogy újra az eredetihez méltó színeiben és szépségében pompázzon a kép. A munkát jelentős összeggel támogatja a Nemzeti Kulturális Alap, s a múzeum is elkülönít erre a célra egy nagyobb összeget. A nagyközönségtől azt kérik, támogatójegy vásárlásával és adományokkal segítsék a munkát – ennek részleteiről a múzeum honlapján tájékozódhatnak.

Dicső Ágnes restaurátor előzetes felmérése szerint a festményen az elöregedett hordozóvászon miatt a festékrétegek meggyengültek, és minden mozgatáskor könnyen megsérülhetnek, erről tanúskodnak a kép teljes felületén látható vízszintes irányú mély repedések. Így a beavatkozás célja elsősorban az eredeti vászon és vele együtt a festékrétegek megerősítése.

Az Öreg halász kisebb méretű ugyan, mint Csontváry fő művei, ám azon kevesek egyike, amelyen az emberábrázolás dominál, és ritka abból a szempontból is, hogy kifejezetten borús, félelmetes, nyugtalanságot sugalló mű: a halász néma sziklaként áll a viharos tengerparton, a létezés egyetlen tekintetbe sűrített szimbólumaként. Külön csavar, mondhatni már-már ördögi trükk, hogy ha a képzeletbeli középvonalán elfelezzük a képet, a balra illetve jobbra tükrözött duplikáció két újabb, a helyét akár önálló alkotásként is megálló festményt eredményez.

A baloldali „új kép” egy megtört, magába roskadó, az élettől búcsúzó melankolikus arc, míg a jobboldali egy sötét, luciferi hangulatot idéző ember-állat, hátterében a kitörni készülő Vezúvval. E különös „játékkal" Csontváry egyetlen képben ábrázolja a jó és a rossz harcát, s egyetlen alakban ötvözi az emberiség örök dilemmáját: a lassú, türelmes vagy épp a veszélyes, önpusztítóbb módját válasszuk-e a ránk kiszabott életnek.

Az bizonyos, hogy a képet Nápoly környéki utazása során készíthette a festő, 1901 körül, s életében soha, sehol nem állította ki. A jelentős miskolci műgyűjtő, Petró Sándor halála után, 1977-ben került a Herman Ottó Múzeum gondozásába, és azóta megfordult ország szinte valamennyi nagyvárosában, de eljutott Londonba, Miamiba, San Diegóba, Stockholmba, Rotterdamba és Münchenbe is.

A festmény 2017. március 31-ig, a gyűjtési akció zárónapjáig látható a képtárban, a több mint fél évig tartó restaurálást követően várhatóan késő ősszel érkezik vissza Miskolcra.

Nem állta a kritikát a MÚOSZ vezetője

Kivonult a filmkritikusok díjának átadó ünnepségéről Tóth Károly, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) ügyvezető elnöke. Nem tetszett neki, hogy nyílt színen szembesítette korábbi nyilatkozatával Csákvári Géza, a felszámolt Népszabadság kulturális rovatának munkatársa.

Tavaly októberben nagy felháborodást váltott ki a napilap puccsszerű bezárása. A MÚOSZ vezetője azonban – tiltakozás helyett – arról értekezett, hogy „elsősorban gazdasági jellegűnek” tartja a döntést. A filmkritikusok díjátadóján Csákvári Géza – aki jelenleg a Klubrádió műsorvezetője – nem hagyta szó nélkül az esetet. Tóth Károly annál a résznél sértődött meg, amikor az előző évet értékelő Csákvári hangsúlyozta, hogy a Népszabadság kivégzése gondosan előkészített, politikai erők által irányított folyamat volt. Akadtak – mondta –, akik elhitték a nevetségesen átlátszó indokokat a gazdasági érdekekről. Sőt: még asszisztáltak is a hazugság terjesztéséhez. A Magyar Sajtó Házában (a díjátadót a MÚOSZ székházában tartották) fontos kimondani, hogy Tóth Károly, a MÚOSZ mostani elnöke is ebbe az érdekcsoportba tartozik – jelentette ki Csákvári. A Népszabadság megszüntetése kapcsán szerinte Tóthnak lehet magánvéleménye, ám – mivel ő egy újságírói érdekvédő szervezet vezetője – minimum tiltakoznia illett volna. Helyette érdekvédőként vállalhatatlan nyilatkozatokkal csorbította a legfontosabb magyar újságíró-szervezet amúgy sem túl acélos hírnevét.

Közben Tóth Károly elhagyta a helyiséget. Nem is tért vissza, pedig: ahogyan ő nyitotta meg a rendezvényt, úgy a záróbeszédet is neki kellett volna mondania. Csákvári Géza sok gratulációt kapott, közlése szerint főleg újságíró kollégáktól, de filmesektől, producerektől is. A MÚOSZ honlapja nem tett említést a közjátékról, az eseményről szóló tudósításban annak sincs nyoma, hogy Csákvári egyáltalán felszólalt a díjátadón.