Szemüveges fiatalember próbálta megkérdezni a 6-oson, hol szálljon le a Nyugatihoz, de senki nem értette, mit akar. Kiszúrt magának egy fiatalabb társaságot, akikről pillanatok alatt kiderült, hogy honfitársai, és épp olyan tanácstalanok, mint ő. Azonnal haverok lettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Ugyanez velünk külföldön nem fordul elő.
Két magyar, ha tenni szeretne valamit, egészen biztosan háromfélét akarna. Egy kisebb, erőszakos csapat lökdös minket - a többséget - arra, amerre ők akarják, mi pedig morgolódva, zsörtölődve sodródunk, mert nincs erőnk összekapaszkodni, és azt mondani: ne arra!
Nem tetszik, ami körülvesz minket, nem tetszik a korrupció, nem tetszik, hogy a családi és baráti összefonódások nyomán gazdagodók az arcunkba röhögnek. Nem tetszik, hogy egyesek pofátlanul híznak az ország „zsírján”, miközben egyre többen süllyednek már-már balkáni nyomorba. Na és?
A kórházainkban lassan nincsen orvos, ápoló, a gyógyszert a betegek viszik magukkal. Aki meg tudja vásárolni magának a „szolgáltatást”, annak nem kell hónapokig várnia egy PET CT vizsgálatra, sorban állnia egy csípőműtétre. Aki anyagilag megengedheti, „jobb" iskolába adja a csemetéjét, ahonnan egyenes út vezet a felsőoktatásba. Aki nem, annak a gyerekére 16 évesen a közmunkás „pálya” vár, vagy legfeljebb a lebutított szakmunkásképzés zsákutcája.
És mégsem teszünk semmit. Mert nem egy irányba húzunk.
Azok a külföldi srácok a villamoson azt hihették, velünk csak angolul nem lehet szót érteni. Nem mondta meg nekik senki, hogy mi magyarok sem értünk szót egymással.