Az utóbbi hetekben több olyan szakmai rendezvényen voltam, ahol a mai magyar társadalom egy-egy humán részterületét - civil szektort, ifjúságügyet, gyermeki jogokat, gyermekvédelmet, iskolai nevelést-oktatást - vizsgálták a főként szakértőkből álló résztvevők. Azt vettem észre, hogy annyira evidens, egyszerű és nyilvánvaló az összefüggés a 2010-es politikai rendszerváltás illetve e humán szakterületek, szakmák és az általuk vizsgált intézményrendszerek mélyrepülése között, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Az adott terület dolgozó szakemberek mégis másfelé keresik a problémák gyökerét, mintha mélyebb, strukturáltabb, nagyobb ívű összefüggéseket kellene találni a legkézenfekvőbb jelenségek magyarázatára.
Mai szemmel nézve Zuschlag János pár milliós sikkasztása talán be sem kerülne a lapokba, hiszen aprópénznek tűnik, nagyítóval sem lehetne kapcsolatot találni az akkori kormányzat tevékenysége és egy piti "tolvaj" machináció között, közel sem volt akkora hatása a társadalom mindennapi életére, mint az állami milliárdok mai, intézményesített, jogalkotással is alátámasztott "kicsatornázása" Orbán Viktor baráti köre és a tágabb értelmű „párt-család” számára. Kétségtelenül előfordult néhány visszaélés a Nemzeti Civil Alapprogram civilek által választott Kollégiumaiban, de ezek semmiképpen sem voltak rendszer szintű visszaélések, legfeljebb hibák, amelyek becsúsztak a szocialista-liberális kormányzat által biztosított, civil partnerségre épülő, nyitott, demokratikus, önigazgató - és nagy mértékben normatív alapú - támogatási rendszer működésébe.
Mi köze e hibajelenségeknek a 2010 óta általánossá vált, zárt, baráti, vazallusi, politikai, ismeretségi, kapcsolati alapon működő egyedi támogatások rendszeréhez? Vagy a Csizmadia László (CÖF) által uralt Nemzeti Együttműködési Alaphoz, amelyben a kormányzat által kiválasztott döntéshozók törvénybe foglalt kétharmados többsége mellett zajlik a támogatások elosztása? Ma senki sem teszi szóvá, hogy a civil támogatások javát kormányrendelettel adományozzák a kiválasztott "civil" szervezeteknek. Az ad hoc sikkasztások, visszaélések – amelyek persze mindig voltak – nem azonos erővel és nem ugyanúgy jellemezték a Magyar Köztársaságot, mint a politikai vezetők személyes érdekei által vezérelt, szinte korlátlan uralmat gyakorló állam az Orbáni Magyarországot. 2010 óta megszokhattuk, hogy az állami, kormányzati propaganda érvrendszerében máig vezető helye van az "elmúltnyolcévre" való hivatkozásnak, holott a lassan hetedik éve kormányzó Fidesz-KDNP-nek lett volna ideje ráébredni, hogy a saját hibáikat már nem ildomos a szocialista-liberális kormányok által elkövetett hibák korrekciójának beállítani. Nehezen védhető, hogy még mindig a 8-10 évvel ezelőtti jelenségekkel magyarázzanak mai döntéseket! Lehet, hogy a kormánymédiából tájékozódó tömegekkel ezt még el lehet hitetni, de legalább a szakértőknek át kell látniuk ezen a szitán, és nem elfogadni szakmai elemzések alapjának a propaganda érveit.
Az jelentené ma az elfogulatlanságot, a nagyobb formátumú gondolkodást, az "értelmiségi emelkedettséget", a szakmaiságot és tudományosságot, ha a szakértők hosszabb ívű – minimum a negyedszázaddal korábbi rendszerváltásig ívelő – folyamatban mutatnák be szakterületük problémáit? Meggyőződésem szerint, ez tévedés volna! Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy alapvetően új, mindez idáig ismeretlen hatalomgyakorlás és társadalom átalakítás folyik 2010 óta.
Orbán Viktor és vazallusi köre elfoglalták az államot; méghozzá úgy, hogy nincsen érdemi kontrollja a tevékenységüknek. A korábbi alapelveket, értékeket elvetik, mint például az iskolai autonómiát, szakítanak a hatalmi szintek közötti munkamegosztással, azzal, hogy a különféle kérdéseket a keletkezési szinten oldják meg, s a felsőbb hatalmi szint csak akkor lépjen közbe, ha azt az alsóbb szinten nem tudják megoldani az adott problémát. Sutba dobták az egyenjogúságon alapuló civil partnerséget, szervezeteiket nem vonják be a közfeladatok ellátásába. Másként kezelik a fiatalok, a nehéz sorsú gyermekek problémáit, átalakították a közoktatást, szakítottak azzal is, hogy az iskola esélyeket teremtsen. Mindezek a lépések nem pusztán szakmai döntések, hanem annak a hatalmi, állami struktúra-átalakításnak és hatalomkoncentrációnak a következményei, amelyeknek tanúi lehetünk. Ezért aztán közömbös mellékkörülménnyé degradálódtak az intézmények fenntartásával kapcsolatos centralizáló elemek, amelyeket a közoktatási törvény 2006-os módosítása tartalmazott. Ma már gyökeresen átalakult a közoktatás: csak az állam és az egyház tart fenn általános iskolát, felére csökkent a gimnáziumi férőhelyek száma, a szakképzés irányítása a gazdasági kamara érdekkörébe került. Mi kell még ahhoz, hogy ezeket a változásokat végre azok is észrevegyék, akik egy, a korábban szorgalmazott iskolafenntartó társulások megalakulásának bűvöletében élnek még ma is?
A rendszerszinten elkövetett bűnöket nem enyhítik a korábbi kormányok eseti hibái. Sőt! Miután nagyságrenddel nagyobb károkat okoz a jelenlegi kormányzat tevékenysége, nyilvánvalóan nagyobbnak kell lennie majd jogi felelősségnek is. A magánérdekek kontrollálatlan beáramlása a közpolitikai döntésekbe a legnagyobb bűnök forrása, s annak a gyanúját vetik fel, hogy a magyarországi jogalkotás tulajdonképpen – rendszerszinten – hivatali visszaélések sorozata. A közigazgatás, a rendészet és az igazságszolgáltatás pedig mindennek a mechanikus kiszolgálója, végrehajtója. Az állam elfoglalása – véleményem szerint az Orbán-rendszer fő bűne, ami megkerülhetetlen alapja minden mai társadalmi problémánk megítélésének.
