Szinetár 85

Publikálás dátuma
2017.02.11. 08:20
FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON

Mélyen és nagyon tisztelt ünnepelt! Valamint a nem kevésbé Többiek!

FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON

FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON

Elnézést, de ha lehet, úgy hallgassátok ezt a pohárköszöntőt, mintha kívülről mondanám… mert nem vagyok a szavak embere… még soha nem szerepeltem ilyen nagy létszámú közönség előtt… az improvizálás meg végképp nem az én kenyerem… Elnézést még egyszer, nem csak azért, mert otthon felírtam néhány köszöntő mondatot, hanem főleg azért kérnék előre is sűrű bocsánatot, hogy ezt a köszöntő szöveget én most itt fel is olvasom. (Mert ha egyáltalán valaki, én biztosan tudom, hogy majd miről szól.) – Ideírtam, hogy várhatóan erre Szinetár majd valami olyasmit mond, hogy: - Ajaj! És sajnos csak erre jön be az első kis nevetés…

Mélyen és nagyon-nagyon tisztelt ünnepelt! Valamint Ti!

Zavarban vagyok… (már ezt se szabadna így mondanom most… egyes szám első személyemben). Ugyanis Ráday Misi – hogy kényszerűségből magam helyett őt említsem –, szóval nemrég mellette ültem… és a filmes szakma egyik leghíresebbje mikor a mikrofonhoz lépett és megkezdte volna a szónoklatot, Ráday Misi odasúgta:– Figyeld meg, megint magáról fog beszélni.

Okulva ebből… megkérdezem: – Gyerekek, akkor most hogyan köszönjem meg mindazt, amit az ünnepelt – sokan mások mellett – énvelem tett?! Azt a rengeteg jó cselekedetet! Hagyjam ki könnyedén még a Szinetár-nevet is? és nagy nehezen az enyémet? És akkor a pohárköszöntőben csak a pohárt köszöntsem? Mondjuk ilyen banális sláger-szöveggel, hogy: – „összecsendül két pohár”. (jaj, azért ezt mégse!) Bár az affektáló sznobság ellenében éppen az ünnepelt emelte például az operettet is megérdemelten méltó helyére. (Csárdáskirálynő rendezése már 21 évesen, katonakötelesen.)

Azt hiszem mások helyett is ki kell itt mondani, hogy a szűk családon kívül, mi, többiek, ingyenkosztosok, nem önszántunkból keveredtünk ide… nem is engedhetjük meg magunknak ezt a felkapott vendéglőt, anyagilag… legalábbis én, nem… (Na, most csak becsempésztem magamat). Szóval, ha a – éppen mostanra eső 70 éves születésnapját tapintatos szerénységgel elhallgató – Hámori Ildikó nem hív meg… most otthon ehetném a tegnapelőtti maradék lucskos káposztámat, az előre gyártott, tasakos, porból gyurmázott vega falafellel… (kicsit erőltetett… csakhogy végre vicceljek.) És különben sincs még tisztázva… így az ebéd előtt – ha egyáltalán valami ebéd is… csak lesz –, hogy a végén majd ki fizet?! (Mindenért.)

Hát akkor nagyjából így foglalhatjuk össze ezt az igazán gazdag-sokrétű-pazar 85 évet! És talán nem túlzó és gejl, ha az elért évei mellett azért ezzel kapcsolatban a Szinetár-név is megemlítést nyer. Hogy a szűk(séges) családon kívül a többieket mért hívta meg, ez a mindnyájunk által körülrajongott Nagyasszony, azt – nem hazabeszélve, hanem Radnótival: – „Nem tudhatom…” (Ha már az ünnepelt 2009-ben Radnóti antirasszista-díjat is kapott.

Engem… na most megint magamról… szóval (magamat kihagyom) pont-pont-pont azért hívtak meg… mert a férje… (akkor a Szinetárt se mondom ki már negyedszer) csak azért hívtak meg, mert ez az ünnepelt állítólag kedveli a humoromat… Neki ugyanis nincsen… és hogy – ha egyáltalán megért belőle majd valamit – vidámítsam fel… (bánkódik ugyanis mostanában ez a kortalan ember… hogy az éveiből már annyit nem tagadhat le… ebben a második gyerekkorában… mint annak idején… akár húszat is… tizenévesen…)

Esterházy mondása jut eszembe, ő mondta egy nagyon pártos kritikusra, hogy az értelmiségi káromkodás a 60-as években az volna, hogy: – Dicsérjen téged a Szerdahelyi! Ez kicsit módosítva itt így hangzana- most – az ünnepelt felé fordulva, hogy: – Dicsérjen Téged a sándorgyuri!

Egyszóval… (már ennyi szó után) most végre kimondom: – Hiába hívott ide a Tanár úr Kedves jó Felesége, hogy valami vidámat mondjak… végre valahára… pont most, amikor már mindenkinek – hallhatóan is – korog a gyomra. És a Tanár úr szívéhez oly’ közel álló Koldusoperában is ugye az van, hogy előbb a has jön és aztán se a humoralista.

Egyébként a Tanár úr, ez a Básti… Bocs! Szinetár… még mindig… mégis Ő az ünnepelt ma itt… a 86 év már nem lesz olyan kerek… a 115 meg majd csak… hány év múlva is lesz?! De nemcsak színészetből, matematikából is egy bukott ember áll előttetek. De abból legalább osztályt ismételhettem… igaz, mindig eggyel lejjebb… a Színművészetinél viszont az első osztálynál már nem adják lejjebb. (Bocsánat, Misi, hogy magamról beszélek… de így se lehet? negatív értelemben?)

Jó, akkor pozitív leszek… az ünnepelttel… És nem túlzom el: az egész műfajomat nagy részben Miklós, Neked köszönhetem! És ha szentimentális is, de többször leírtam, legutoljára a könyved ismertetésekor, tehát Te tudod, hogy elvesztett apám helyett, 1958 óta – amikor a Színművészetin osztályfőnököm voltál: – apámként szeretlek! (Majdnem indokolt, hogy a szűk családi ünnepre én is ideszemtelenkedhettem.)

S ha már család – bár nehezemre esik magamon kívül másról is beszélnem –, kicsit még visszautazva az időben… hogyha ez a bombatehetséges lányotok – kiktől is örökölhette?! – ez a kis 1976-os Dórika, az 1960-62-es Petőfi „Musical” idején is ha úgy brillírozott volna, mint már jó ideje mostanában, akkor most együtt emlegetnék – ahogy emlegethetik is! – mondjuk a csodás Domján Edittel!

Már csak annyi idő maradt… már annyi sem… hogy azzal, hogy a Televízió Művészeti Igazgatójaként az összes önálló estemet a szegény Fehér Gyurival felvetetted… azzal az úgynevezett három „kulturális T” közül a Tűrhetetlenből a Tiltott gyümölcsöt Támogatni kezdted. Úgyhogy kutyakötelességem hangoztatni minden fórumon a mai Magyarországon, hogy – engem is – politikailag a Szinetár védett meg!

De elment végleg az idő… nemcsak pár perccel… mint Neked annak idején, amikor egyik szilveszteri műsorodban az évet a Himnusszal már éjfél után búcsúztattad el… de én most csak a szépre emlékezem… és nekem Veled kapcsolatban az emlékeim csak szépek!

Úgyhogy most már teljesen visszafogottan… szigorúan materialista alapon: Mikós, a Jóisten – mindnyájunk örömére – még sokáig éltessen!

*

(Zártkörű pohárköszöntő a szűk család és néhány barát előtt.)

Szerző

Elfoglalták az államot?

Az utóbbi hetekben több olyan szakmai rendezvényen voltam, ahol a mai magyar társadalom egy-egy humán részterületét - civil szektort, ifjúságügyet, gyermeki jogokat, gyermekvédelmet, iskolai nevelést-oktatást - vizsgálták a főként szakértőkből álló résztvevők. Azt vettem észre, hogy annyira evidens, egyszerű és nyilvánvaló az összefüggés a 2010-es politikai rendszerváltás illetve e humán szakterületek, szakmák és az általuk vizsgált intézményrendszerek mélyrepülése között, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Az adott terület dolgozó szakemberek mégis másfelé keresik a problémák gyökerét, mintha mélyebb, strukturáltabb, nagyobb ívű összefüggéseket kellene találni a legkézenfekvőbb jelenségek magyarázatára.

Mai szemmel nézve Zuschlag János pár milliós sikkasztása talán be sem kerülne a lapokba, hiszen aprópénznek tűnik, nagyítóval sem lehetne kapcsolatot találni az akkori kormányzat tevékenysége és egy piti "tolvaj" machináció között, közel sem volt akkora hatása a társadalom mindennapi életére, mint az állami milliárdok mai, intézményesített, jogalkotással is alátámasztott "kicsatornázása" Orbán Viktor baráti köre és a tágabb értelmű „párt-család” számára. Kétségtelenül előfordult néhány visszaélés a Nemzeti Civil Alapprogram civilek által választott Kollégiumaiban, de ezek semmiképpen sem voltak rendszer szintű visszaélések, legfeljebb hibák, amelyek becsúsztak a szocialista-liberális kormányzat által biztosított, civil partnerségre épülő, nyitott, demokratikus, önigazgató - és nagy mértékben normatív alapú - támogatási rendszer működésébe.

Mi köze e hibajelenségeknek a 2010 óta általánossá vált, zárt, baráti, vazallusi, politikai, ismeretségi, kapcsolati alapon működő egyedi támogatások rendszeréhez? Vagy a Csizmadia László (CÖF) által uralt Nemzeti Együttműködési Alaphoz, amelyben a kormányzat által kiválasztott döntéshozók törvénybe foglalt kétharmados többsége mellett zajlik a támogatások elosztása? Ma senki sem teszi szóvá, hogy a civil támogatások javát kormányrendelettel adományozzák a kiválasztott "civil" szervezeteknek. Az ad hoc sikkasztások, visszaélések – amelyek persze mindig voltak – nem azonos erővel és nem ugyanúgy jellemezték a Magyar Köztársaságot, mint a politikai vezetők személyes érdekei által vezérelt, szinte korlátlan uralmat gyakorló állam az Orbáni Magyarországot. 2010 óta megszokhattuk, hogy az állami, kormányzati propaganda érvrendszerében máig vezető helye van az "elmúltnyolcévre" való hivatkozásnak, holott a lassan hetedik éve kormányzó Fidesz-KDNP-nek lett volna ideje ráébredni, hogy a saját hibáikat már nem ildomos a szocialista-liberális kormányok által elkövetett hibák korrekciójának beállítani. Nehezen védhető, hogy még mindig a 8-10 évvel ezelőtti jelenségekkel magyarázzanak mai döntéseket! Lehet, hogy a kormánymédiából tájékozódó tömegekkel ezt még el lehet hitetni, de legalább a szakértőknek át kell látniuk ezen a szitán, és nem elfogadni szakmai elemzések alapjának a propaganda érveit.

Az jelentené ma az elfogulatlanságot, a nagyobb formátumú gondolkodást, az "értelmiségi emelkedettséget", a szakmaiságot és tudományosságot, ha a szakértők hosszabb ívű – minimum a negyedszázaddal korábbi rendszerváltásig ívelő – folyamatban mutatnák be szakterületük problémáit? Meggyőződésem szerint, ez tévedés volna! Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy alapvetően új, mindez idáig ismeretlen hatalomgyakorlás és társadalom átalakítás folyik 2010 óta.

Orbán Viktor és vazallusi köre elfoglalták az államot; méghozzá úgy, hogy nincsen érdemi kontrollja a tevékenységüknek. A korábbi alapelveket, értékeket elvetik, mint például az iskolai autonómiát, szakítanak a hatalmi szintek közötti munkamegosztással, azzal, hogy a különféle kérdéseket a keletkezési szinten oldják meg, s a felsőbb hatalmi szint csak akkor lépjen közbe, ha azt az alsóbb szinten nem tudják megoldani az adott problémát. Sutba dobták az egyenjogúságon alapuló civil partnerséget, szervezeteiket nem vonják be a közfeladatok ellátásába. Másként kezelik a fiatalok, a nehéz sorsú gyermekek problémáit, átalakították a közoktatást, szakítottak azzal is, hogy az iskola esélyeket teremtsen. Mindezek a lépések nem pusztán szakmai döntések, hanem annak a hatalmi, állami struktúra-átalakításnak és hatalomkoncentrációnak a következményei, amelyeknek tanúi lehetünk. Ezért aztán közömbös mellékkörülménnyé degradálódtak az intézmények fenntartásával kapcsolatos centralizáló elemek, amelyeket a közoktatási törvény 2006-os módosítása tartalmazott. Ma már gyökeresen átalakult a közoktatás: csak az állam és az egyház tart fenn általános iskolát, felére csökkent a gimnáziumi férőhelyek száma, a szakképzés irányítása a gazdasági kamara érdekkörébe került. Mi kell még ahhoz, hogy ezeket a változásokat végre azok is észrevegyék, akik egy, a korábban szorgalmazott iskolafenntartó társulások megalakulásának bűvöletében élnek még ma is?

A rendszerszinten elkövetett bűnöket nem enyhítik a korábbi kormányok eseti hibái. Sőt! Miután nagyságrenddel nagyobb károkat okoz a jelenlegi kormányzat tevékenysége, nyilvánvalóan nagyobbnak kell lennie majd jogi felelősségnek is. A magánérdekek kontrollálatlan beáramlása a közpolitikai döntésekbe a legnagyobb bűnök forrása, s annak a gyanúját vetik fel, hogy a magyarországi jogalkotás tulajdonképpen – rendszerszinten – hivatali visszaélések sorozata. A közigazgatás, a rendészet és az igazságszolgáltatás pedig mindennek a mechanikus kiszolgálója, végrehajtója. Az állam elfoglalása – véleményem szerint az Orbán-rendszer fő bűne, ami megkerülhetetlen alapja minden mai társadalmi problémánk megítélésének.

Szerző
Témák
Orbán-kormány

Elfoglalták az államot?

Az utóbbi hetekben több olyan szakmai rendezvényen voltam, ahol a mai magyar társadalom egy-egy humán részterületét - civil szektort, ifjúságügyet, gyermeki jogokat, gyermekvédelmet, iskolai nevelést-oktatást - vizsgálták a főként szakértőkből álló résztvevők. Azt vettem észre, hogy annyira evidens, egyszerű és nyilvánvaló az összefüggés a 2010-es politikai rendszerváltás illetve e humán szakterületek, szakmák és az általuk vizsgált intézményrendszerek mélyrepülése között, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Az adott terület dolgozó szakemberek mégis másfelé keresik a problémák gyökerét, mintha mélyebb, strukturáltabb, nagyobb ívű összefüggéseket kellene találni a legkézenfekvőbb jelenségek magyarázatára.

Mai szemmel nézve Zuschlag János pár milliós sikkasztása talán be sem kerülne a lapokba, hiszen aprópénznek tűnik, nagyítóval sem lehetne kapcsolatot találni az akkori kormányzat tevékenysége és egy piti "tolvaj" machináció között, közel sem volt akkora hatása a társadalom mindennapi életére, mint az állami milliárdok mai, intézményesített, jogalkotással is alátámasztott "kicsatornázása" Orbán Viktor baráti köre és a tágabb értelmű „párt-család” számára. Kétségtelenül előfordult néhány visszaélés a Nemzeti Civil Alapprogram civilek által választott Kollégiumaiban, de ezek semmiképpen sem voltak rendszer szintű visszaélések, legfeljebb hibák, amelyek becsúsztak a szocialista-liberális kormányzat által biztosított, civil partnerségre épülő, nyitott, demokratikus, önigazgató - és nagy mértékben normatív alapú - támogatási rendszer működésébe.

Mi köze e hibajelenségeknek a 2010 óta általánossá vált, zárt, baráti, vazallusi, politikai, ismeretségi, kapcsolati alapon működő egyedi támogatások rendszeréhez? Vagy a Csizmadia László (CÖF) által uralt Nemzeti Együttműködési Alaphoz, amelyben a kormányzat által kiválasztott döntéshozók törvénybe foglalt kétharmados többsége mellett zajlik a támogatások elosztása? Ma senki sem teszi szóvá, hogy a civil támogatások javát kormányrendelettel adományozzák a kiválasztott "civil" szervezeteknek. Az ad hoc sikkasztások, visszaélések – amelyek persze mindig voltak – nem azonos erővel és nem ugyanúgy jellemezték a Magyar Köztársaságot, mint a politikai vezetők személyes érdekei által vezérelt, szinte korlátlan uralmat gyakorló állam az Orbáni Magyarországot. 2010 óta megszokhattuk, hogy az állami, kormányzati propaganda érvrendszerében máig vezető helye van az "elmúltnyolcévre" való hivatkozásnak, holott a lassan hetedik éve kormányzó Fidesz-KDNP-nek lett volna ideje ráébredni, hogy a saját hibáikat már nem ildomos a szocialista-liberális kormányok által elkövetett hibák korrekciójának beállítani. Nehezen védhető, hogy még mindig a 8-10 évvel ezelőtti jelenségekkel magyarázzanak mai döntéseket! Lehet, hogy a kormánymédiából tájékozódó tömegekkel ezt még el lehet hitetni, de legalább a szakértőknek át kell látniuk ezen a szitán, és nem elfogadni szakmai elemzések alapjának a propaganda érveit.

Az jelentené ma az elfogulatlanságot, a nagyobb formátumú gondolkodást, az "értelmiségi emelkedettséget", a szakmaiságot és tudományosságot, ha a szakértők hosszabb ívű – minimum a negyedszázaddal korábbi rendszerváltásig ívelő – folyamatban mutatnák be szakterületük problémáit? Meggyőződésem szerint, ez tévedés volna! Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy alapvetően új, mindez idáig ismeretlen hatalomgyakorlás és társadalom átalakítás folyik 2010 óta.

Orbán Viktor és vazallusi köre elfoglalták az államot; méghozzá úgy, hogy nincsen érdemi kontrollja a tevékenységüknek. A korábbi alapelveket, értékeket elvetik, mint például az iskolai autonómiát, szakítanak a hatalmi szintek közötti munkamegosztással, azzal, hogy a különféle kérdéseket a keletkezési szinten oldják meg, s a felsőbb hatalmi szint csak akkor lépjen közbe, ha azt az alsóbb szinten nem tudják megoldani az adott problémát. Sutba dobták az egyenjogúságon alapuló civil partnerséget, szervezeteiket nem vonják be a közfeladatok ellátásába. Másként kezelik a fiatalok, a nehéz sorsú gyermekek problémáit, átalakították a közoktatást, szakítottak azzal is, hogy az iskola esélyeket teremtsen. Mindezek a lépések nem pusztán szakmai döntések, hanem annak a hatalmi, állami struktúra-átalakításnak és hatalomkoncentrációnak a következményei, amelyeknek tanúi lehetünk. Ezért aztán közömbös mellékkörülménnyé degradálódtak az intézmények fenntartásával kapcsolatos centralizáló elemek, amelyeket a közoktatási törvény 2006-os módosítása tartalmazott. Ma már gyökeresen átalakult a közoktatás: csak az állam és az egyház tart fenn általános iskolát, felére csökkent a gimnáziumi férőhelyek száma, a szakképzés irányítása a gazdasági kamara érdekkörébe került. Mi kell még ahhoz, hogy ezeket a változásokat végre azok is észrevegyék, akik egy, a korábban szorgalmazott iskolafenntartó társulások megalakulásának bűvöletében élnek még ma is?

A rendszerszinten elkövetett bűnöket nem enyhítik a korábbi kormányok eseti hibái. Sőt! Miután nagyságrenddel nagyobb károkat okoz a jelenlegi kormányzat tevékenysége, nyilvánvalóan nagyobbnak kell lennie majd jogi felelősségnek is. A magánérdekek kontrollálatlan beáramlása a közpolitikai döntésekbe a legnagyobb bűnök forrása, s annak a gyanúját vetik fel, hogy a magyarországi jogalkotás tulajdonképpen – rendszerszinten – hivatali visszaélések sorozata. A közigazgatás, a rendészet és az igazságszolgáltatás pedig mindennek a mechanikus kiszolgálója, végrehajtója. Az állam elfoglalása – véleményem szerint az Orbán-rendszer fő bűne, ami megkerülhetetlen alapja minden mai társadalmi problémánk megítélésének.

Szerző
Témák
Orbán-kormány