Előfizetés

A kötvény bűze

Valljuk meg, a letelepedési kötvények ügye a legnagyobb, legügyesebb biznisz, amit ez a hatalom kitalált. Olyan terméket árulnak bődületes haszonért, ami lényegében nincs is. Nem kell fizikai valójában előállítani mint egy stadiont vagy lámpaoszlopot. Nem kell kamutanulmányokat összelopdosni. Semmi néven nevezendő szellemi teljesítmény nem szükségeltetik hozzá, vagy ha mégis, az nem több, mint egy kofáé, amikor megvesszük tőle az almát. Ez a vegytiszta lopás. A kötvény értékét busás kamatokkal együtt visszafizetik majd az adózó polgárok, a százmilliárdos jutalékot, miegymást pedig mindenki szeme előtt nyugodtan zsebre lehet vágni.

Lényegében az is hasraütésszerűen dől el, mennyit kérnek az EU-ba csak rajtunk keresztül bejutni tudó gazdag külföldiektől. Ezt mutatja az is, hogy már diszkont áron is hozzá lehet jutni egy darabka magyarsághoz.

Hiába kerül hivatalosan 300 ezer euróba a kötvény, most, a végkiárusítás idején már 125 ezerért is adják. Mert jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint.

Sőt még az is elképzelhető, hogy az eladott semminek nem csupán a haszna, de az ára is simán ellopható. A Magyar Nemzet most írta meg, hogy a forgalmazó – szigorúan offshore és csakis baráti - cégeket senki nem ellenőrzi, az adatok valóságtartalmát sem vizsgálják. Így 1671 fiktív kötvény lehet a rendszerben, vagyis ennyivel kevesebb állampapírt vásárolhattak a közvetítők úgy, hogy a külföldiek eközben megkapták a letelepedési engedélyt.

Vagyis fedezetlen csekket, hamis váltót kaptak a pénzükért, akik azért egy idő után talán morcosak is lesznek, amiből ki tudja, milyen kalamajkák is keletkezhetnek a Rogán Antal fémjelezte körben.

De legyünk jóhiszeműek, és mondjuk, hogy csak slamperáj van ott is, és pusztán rosszul adminisztrálták a forgalmat. (Erre azért persze komolyan nem gondolhatunk ott, ahol ekkora összegek forognak kézközelben.)

Akár így, akár úgy, ennek a pénznek bizony van szaga. Rossz, kellemetlen, ámbár ha luxuskecóvá, yachttá vagy fél megyévé alakul, bizonyára illatosabb.

Egy biztos: ha valaha lesz még ennek az országnak egy valódi főügyésze, legelőször errefelé kell elkezdenie szaglászni.

Harapófogóban

Bizonytalan az amerikai melegközösség, vajon Donald Trump visszaveszi-e az előző évtizedekben lassacskán, eseti törvényeken keresztül kivívott jogaikat. Ünnepeltek szerte az Egyesült Államokban, amikor 2015 nyarán a legfelsőbb bíróság 5-4 arányban mind az ötven szövetségi államban legalizálta a melegházasságot, s az egynemű párok örökbefogadási jogát is garantálta. Barack Obama előző évben elnöki rendeletben mondta ki, hogy a szövetségi megrendelésre dolgozó cégek nem diszkriminálhatják dolgozóikat nemi identitásuk, szexuális orientációjuk alapján, azaz nem mondhatnak fel valakinek csupán azért, mert meleg. A 44. elnök arra kérte utódját, hogy ezt a rendeletet ne vonja vissza.

Kampánya során a milliárdos nagyon is ügyelt arra, hogy ne fordítsa szembe magával a legalább tízmilliósra becsült LMBTQ-közösséget. Jelöltségét elfogadó beszédében szolidaritását nyilvánította ki az orlandói melegbár elleni terrortámadás áldozataival. Az eddigi élete során jórészt New York-i liberális körökben mozgó milliárdosról úgy tudni, a melegházasságot ugyan nem helyesli, de a homoszexuálisokkal szembeni diszkriminációval nem ért egyet. A dilemma ott van, hogy a Trumpot megválasztó szavazóréteg korántsem ennyire megengedő. Mike Pence személyében olyan alelnököt választott maga mellé, aki társadalmi kérdésekben keményen konzervatív, kormányzóként Indiana államban a legszigorúbb abortusztörvényt fogadtatta el, bezáratta a HIV-tesztelő központokat, hisz a melegek „átnevelhetőségében”. A Pence által „hozott” evangéliumi keresztény szavazóbázis, Trump konzervatív tanácsadói előbb-utóbb benyújthatják a számlát.

Hírek szerint az elnök lányának és vejének közbenjárása kellett ahhoz, hogy a készülő elnöki rendeletek közül kivegyék azt, amelyik a szabad vallásgyakorlásra hivatkozva engedélyezné a melegek elleni széleskörű diszkriminációt. A Trump-kabinet több tagja tett melegeket bíráló állásfoglalást. A legfelsőbb bíróságba jelölt Neil Gorsuch egy perében annak a cégnek adott igazat, amely vallási hitre hivatkozva megtagadta, hogy esemény utáni tablettát áruljon. Melegeket érintő ügyben nincs ismert ítélete.

Magyarország sörszagú

Nem tudom mi a jobb, ha halszagtól, vagy ha sörszagtól bűzlik ez az ország, de az biztos, hogy a kettő együtt nagyon sok. Hovatovább sokk, hiszen máris fulladozunk a bűztől.

A nemzeti halszag és a nemzeti sörszag mögött, ami pillanatnyilag mindent elnyom, ott húzódik még az évek óta változatlanul bűzlő dohosság, a történelem egykoron süllyesztőbe küldött, majd lépésről-lépésre újraélesztett eszméinek csípős szaga. A nemzet pedig ebben a bűzegyvelegben járja véget nem érő boldog táncát a nemzeti barackfa alatt, ahol „kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek”.

Nekem ugyan 2013 júniusa óta nem sikerült megfejtenem, hogy miért is kellene egymás lábát taposva, örömködve táncikálnunk e napon, de bizonyára ez is annak köszönhető, hogy nem vagyok eléggé jó magyar, megfertőztek már mindenféle liberális, globalista, unionista, Soros-pénzen bomlasztó eszmék. Így megfertőzve nemcsak nevetségesnek, hanem kártékonynak is tartom, hogy a nemzeti fájdalom, a magyar nemzetet darabokra szaggató trianoni döntés napját 2010-től csakazértis a nemzeti összetartozás napjának nevezte ki a nemzeti hatalom, s 2013 óta pedig még táncoltatna is a barackfa alatt.

Igenis kártékonynak, mert a nemzeti érzések, a nemzeti szimbólumok aprópénzre – szavazatra – váltása elkerülhetetlenül azok elértéktelenedéséhez vezet. A piros-fehér-zöld zászlórengeteg (esetenként árpádsávossal és székelyzászlóval tűzdelve) előbb-utóbb kifakul, a templomban-kocsmában egyaránt lelkesen énekelt magyar és székely himnusz már semmilyen érzést nem kelt a hallgatóságban, a kötelező ceremónia elkerülhetetlen, unalmas részévé válik, a piros-fehér-zöld rovásírásos, székelyzászlós sört pedig, ha tényleg elkezdik tömegesen inni a magyarok, akkor gyorsan kiderül róla, hogy nem épp prémium minőség.

Mikor táncra, mikor harcra szólít fel kormányunk, s szép lassan már azt sem tudjuk, hogy most épp lépni vagy ütni kell-e. Most ugyebár sörbojkottra buzdítanak, ami ugyan csendes harc, zene nélkül, de ugyanúgy táplálja a hazafiságot, mint a Brüsszel, a menekültek vagy a Soros elleni küzdelem. Garantált pozitív hatása körülbelül annyi, mint a barackfa dalnak a trianoni döntésre, de hát a harc a lényeg. A Heineken elleni sörbojkott azonban talán az Orbán-kormány (merthogy Lázár János kancellária miniszter nem magánemberként, hanem a kormány oszlopos tagjaként hirdette meg) egyik legkártékonyabb lépése volt a nemzeti szolidaritásra és nemzeti összefogásra nézve. Ezúttal ugyanis nem pusztán marhaságra buzdítanak, hanem arra, hogy a nemzeti szolidaritás ürügyén álljunk ki egy etnobiznisz mellett, amely, egyáltalán nem mellékesen, finoman fogalmazva is nem éppen tisztességesen járt el.

2017 februárjától jó magyar nem vásárol Heineken gyártotta sört. Miért is? Mert a Csíkszereda melletti Csíkszentsimonban egy élelmes székely vállalkozó megnyitott egy kis sörüzemet a sörmamut Heineken árnyékában. Kihasználva azt, hogy a Székelyföldön és az erdélyi magyarok körében mindenhol a Heineken gyártotta Bere Ciuc-ot nyilván mindenki csak Csíki Sörnek nevezi, termékét Igazi Csíki Sörnek nevezte el. Vagyis nem kellett magát marketingmunkával fárasztania, pénzt ölnie a reklámba, hiszen megtette azt korábban a Heineken: Romániában mindenki tudja, hogy a csíki az egyik legjobb sör. Ha egyszerűen Székely Sör, Csaba királyfi Söre, vagy más divatos székely-nemzeti nevet adott volna sörének, egy középkategóriás söröcske lenne. Így viszont nemzeti szimbólummá vált, lehetőséget teremtve az újabb harcra a gonosz multik és románok ellen.

De nem is ez a reklámköltség megspórolási szándék volt a legnagyobb baj az új sörrel, hanem az, hogy célzottan a Heineken termékével szemben határozta meg magát, amikor nevébe illesztette az „igazit". Kétségtelen, hogy valami csakis a hamissal, a nem igazival szemben lehet igazi. Hogy a Heineken gyártotta sör miért nem igazi csíki, amikor Csíkban, csíki vízből és malátából, csíki székely emberek munkája révén, csíki székely vezetők irányítása alatt készül, azt nem tudni. Tény, hogy címkéjéről hiányzik a székely zászló és a rovásírás, nem írják rajta, hogy góbé termék….

De hogy hogyan lett ebből összmagyar nemzeti ügy, én Isten igazából felfogni sem tudom. Azt sem tudom, hogy akkor most a román bíróság a magyarellenes vagy a Heineken? Hogy juthattunk odáig, hogy Magyarország kormányának oszlopos tagja egy furfangos székely balul elsült üzleti húzása miatt nemzeti problémává tegye a kérdést, és Európa legnagyobb sörgyártóját, a Magyarországon és a Székelyföldön egyaránt munkahelyeket teremtő holland céget magyarellenességgel vádoljon meg, miközben pontosan tudja, hogy nem igaz, amit állít? Elvégre nem a gyártást, nem azt tiltották be, hogy „magyar” terméket állítson elő a székely vállalkozó, csupán azt, hogy ezen a néven tegye azt.

Apróságnak, már-már idiotizmusnak tűnik ez az újabb nemzeti vihar. De oda vezet, hogy ha majd tényleg bántani fogják a magyart, ha tényleg komoly veszélybe kerülnek bármely határon túli magyar közösség nyelvi, oktatási, kulturális jogai, ha tényleg valakik, akár Moszkvából, akár Washingtonból, akár Brüsszelből vagy bárhonnan Magyarország érdekeit fenyegetnék, nos, akkor már a fülünk botját sem fogjuk mozdítani. Az orrunk addigra tele lesz hal- és sörszaggal, a hócipőnk pedig a nemzeti színbe öltöztetett idióta felhívásokkal.