Szalay Zoltán a Fővárosi Fotó riportosztályánál 1954-ben lett fotós. Később dolgozott fotóriporterként a Rádióújságnál, a Tükörnél, képszerkesztőként, rovatvezetőként a Magyar Hírlapnál, a Kurírnál és a Blikknél is. 1995-től szabadúszó fotóriporterként tevékenykedett. Oktatott a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolában és a Kaposvári Egyetemen is. A Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás szellemi atyja, ötletgazdája és harminc éven át - kisebb megszakítással - a kiállítások rendezője volt. Kiemelkedő tehetségét számos hazai és külföldi kiállításon bizonyíthatta. Munkásságát elismerték egyebek mellett Táncsics Mihály-díjjal (2000), Pulitzer-emlékdíjjal (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével (2008).
Göncz Árpád az Ilyenek voltunk című Szalay-album bevezetőjében így írt: „Jó, ha tudjuk: ezeknek a képeknek nem csupán a nézői vagyunk, nem csak a tárgyai vagyunk, hanem az alkotói is. Mint az életünknek, ami megfoszthatatlanul a mienk.”
- Fura tiltások, fura korlátok nehezítik a közlést az újságíró és a fotós számára. Részben a politikusok húzzák meg ezeket a határokat, részben az újságok számára túlélést jelentő hirdetők. Szóval a sajtó sohasem lehet teljesen szabad, de lehet kemény, kritikus hangú, és olykor még a történelmet is befolyásolhatja. Gondoljunk csak a Watergate-botrányra – válaszolta a közlési határokat feszegető kérdésére a Népszabadságnak, két évvel ezelőtt adott interjújában. - Ezért nem lennék fotóművész, miképpen, erkölcsi okokból paparazzi sem. A fotóművészetnek van persze létjogosultsága, csupán nem szeretem, mint uralkodó irányzatot. Szerintem jó képet csinálni maga a művészet. Én mindig azt mondtam: Nézz, láss, gondolkodj, majd exponálj. És akkor jó kép születik.
Szalay Zoltán számára mindig a jó kép volt a legfontosabb, ennek rendelt alá mindent. Csak ez számított. Komoly szakmai tudása mély emberismerettel párosult. Halálával a hazai fotóstársadalom elvesztette egyik iskolateremtő mentorát, a fotóriporterek közösségének elismert és sokak által kedvelt tagját. Hiányát ma még fel sem tudjuk fogni.
