Az esélytelenek nyugalmával érkeztem a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (NGTT) 2017. február 9-i ülésére, hiszen sejtettem, hogy tét nélküli látszatkonzultációra lesz csak lehetőség a nagypéntek munkaszüneti nappá nyilvánításáról. Az üzleti szektor szóvivőjeként nem számíthattam arra, hogy meg fogom tudni győzni a fórum többi oldalának (munkavállalói, civil, tudománybeli, művészeti, egyházi) képviselőit és Balog miniszter urat az előterjesztés visszavonásáról, esetleg módosításáról. Megpróbáltam érvelni annak ellenére, hogy tudtam: a miniszterelnök tavaly októberben elkötelezte magát a nagypéntek ügyében, és három képviselő (Balog, Semjén és Varga miniszter urak) villámgyorsan a parlament elé is terjesztette az idevonatkozó indítványt.
Ilyen előzmények után előremutató – egymás meggyőzésére irányuló – vita nem alakulhatott ki, hiszen már eldöntött dolog került az NGTT plenáris fóruma elé. Várakozásomnak megfelelően alakultak a történések: a gazdasági szféra képviselőin kívül senki sem támogatta a törvényjavaslat sztornírozását, korrekcióját. A civilek és a tudomány oldaláról azért vártam volna néhány kérdést a jeles nap gazdasági, kulturális és társadalmi megítélésével összefüggésben, de sajnos ezek is elmaradtak. A teljesség kedvéért rögzíteni kell, hogy 28 EU-ország viszonylatában átlagosnak tekinthető a 10, illetve most már vélhetően 11 munkaszüneti nap, de azt „elfelejtették” nekünk bemutatni, hogy a tagországokban mennyi az alap- és pótszabadság-napok száma. Ugyanis csak ezek - és a törvényes napi/heti munkaidő hosszának, illetve az elrendelhető túlórák mennyiségének - ismeretében lehetett volna szakszerűen összehasonlítani az EU-s gyakorlatot a mostani munkaszüneti napra vonatkozó javaslattal. Nagypéntek – jelenleg – 12 uniós országban fizetett ünnep, 16 országban munkanap.
A két és féloldalas kormányzati összefoglaló hosszan érvel/indokol a bevezetés mellett, a nemzetgazdaságra gyakorolt gazdasági hatásokat azonban néhány mondattal „elintézi”: „A munkavállalóknak a munkaszüneti napra rendes munkabér (távolléti díj) jár, ilyen módon a munkavállalók bére – a munkaidő csökkenése és a szabadidő növekedése ellenére – nem mérséklődne. A kieső termelés pótlása esetén a bérek növekednének. A nemzetgazdaság versenyképességét, a munka-intenzív befektetéseket alapvetően meghatározzák a hivatalos ünnepnapok számából fakadó országok közötti eltérések. A működő tőke szempontjából az ország versenyképességét rontja a fizetett ünnepnapok számának növelése, a munkaidő-szervezés rugalmasságának csökkentése.” Hatástanulmány, számok, elemzések nincsenek az írásos törzsanyagban, csak a beismerés: a gazdaság számára hátrányos az intézkedés. Csökken az éves munkaidőalap, nő a teljesítmény nélküli bérkiáramlás, tovább nehezedik az éves szabadságnapok szabályszerű kiadása. Többszázezer vállalkozás érdekét sérti az irracionális lépés, hiszen a minimális bér 15 százalékkal, a garantált bérminimum 25 százalékkal nőtt január 1. napjától, ami csak az üzleti szférában 1 millió 28 ezer munkavállalót érint, és sok helyen súlyos nehézséget okoz a megemelt tarifákra való ráállás. Az új fizetett munkaszüneti nap bevezetésével kompenzáció nélküli többlet bérterhet pakolnak a munkáltatók vállára, aminek fedezetét értelemszerűen ki kell termelniük.
A fenti történet talán szót sem érdemelne, ha az előkészítés metódusa nem emlékeztetne a vasárnapi boltzárlat bevezetését megelőző eljárásra: 1.) KDNP vízió, 2.) teátrális bejelentés, 3.) parlamenti előterjesztés hatástanulmány nélkül 4.) látszategyeztetés, mindenféle kompromisszum kizárásával, 5.) sajtóközlemény, hamis hivatkozások 6.) az ésszerűtlen zárva tartási törvény elfogadása. Szerencsére csúfos kudarcot vallott a hétvégi kereskedelmi tilalom elrendelése, és tizenhárom hónap után - a társadalmi nyomás hatására - a kormánypárti képviselők lehajtott fejjel visszavonták a bornírt intézkedést. A „nagypénteki módszer” a korábbival szinte azonos, viszont a mostani esetben teljességgel kizárt a fiaskó és a meghátrálás, mivel országunk népe önfeledten boldog és nagyon hálás az ajándéknapért.
A hangulat tehát kiváló, a dolgozók közérzete folyamatosan javul, „csak” az ország versenyképessége romlik. De ez kit érdekel?
