Beszédes arcok, kezek, könyvespolcok

Esterházy Péterrel találkozik az ember, ahogy belép a Balassi Intézet hatalmas előterébe. Bár sajnos tavaly meghalt, mégis valahogy ott a szellemisége, a lénye, ahogy rögtön a bejáratnál, a Kossuth-díjas Balla Demeter Töredékek című, zömében írókat, költőket megörökítő, fotókiállításán megjelenik egy jókorára nagyított felvételen, ami 2004-ben készült.

Esterházy Péter a Balassi Intézetben, a Kincses Károly által remekül rendezett tárlaton, Balla Demeter fényképén, nagy, göndör hajával, magas homlokával, elmaradhatatlan, kerek, fémkeretes szemüvegével, élénken, a vesénkbe látóan figyel, tán ránk is néz, de mintha befelé is fordulna, mélyen gondolkodna valamin, erősen koncentrál. Lerí erről az arcról a humánum, az okosság, a műveltség, sőt a talentum. Ott van az a nagyság, akit írásaiból, erőteljes megnyilvánulásaiból, szerencsés esetben még személyes találkozásokból is megismerhettünk.

Azt értem, hogy egy festmény, szobor, vagy akár egy írásos portré, esszé, meg tudja ragadni valaki lényegét, összesűrítve ábrázolni az embert, de arra újra és újra rácsodálkozom, hogy a fotó, ami mégiscsak egyetlen villanásnyi pillanatot rögzít, hogy képes ilyen tömörítésre. Hogyan lehetséges az, hogy valaki nyílt tekintetéből kiolvashatjuk, hogy milyen karakán társadalmi kiállásai voltak írásban és szóban, ránézésre láthatjuk magas intellektusát, „levehetjük” szuper érzékeny emberi, írói voltát. És akár tolulhatnak bennünk az emlékek a műveiről, jellegzetesen bölcs körmondatairól, vagy vitriolos cikkeiről, esetleg arról, hogy nekünk milyen emlékünk van róla. Rögtön beugrik, amikor először készítettem vele interjút, egyik kedvenc helyén, az Írók Boltjában, ahová úgy jött be, hogy háttal ültem neki, amikor vártam rá, és először finoman megérintette a vállamat, és csak utána mondta halkan, hogy „szia”. Az utolsó találkozásunk is felötlik, tavasszal, az Örkény Színház premierjén, ahol előadás előtt, meg a szünetben is diskuráltunk, véletlenül sem szóba hozva halálos betegségét, csakúgy könnyedén dumáltunk.

Valószínűleg mindenki mást lát bele ezekbe a fotókba, ahogy más alkotásokba is, és közben mégiscsak ott van rajtuk objektíven, akit ábrázolnak. És közvetlenül Esterházy portréja mellett ott látható a tavalyi év másik nagy halottjának, Kocsis Zoltánnak a kezeiről készült felvétel. Most azon ámulhatunk, miként lehetséges az, hogy lényegében a kezek is kiadhatnak egy portrét. Bár állítólag ismerkedésnél sokan először a másik kezét nézik meg. Annyi biztos, hogy ezek az 1981-ben lencsevégre kapott kezek fölöttébb beszédesek. Éppen dolgoznak, de mondhatnám úgy is, hogy játszanak, alkotnak, mert az ujjak a zongora billentyűit ütik, méghozzá úgy, hogy egymást keresztezi a két kéz, ami rögvest feszültséget ad a képnek. És hát persze ezek a kezek fölöttébb kidolgozottak, és olyan kifejezőek, mint a tornászok, táncosok teste. Látszik a rugalmasságuk, az erősen kidagadó erek szemléletessé teszik a megfeszített munkát, az ujjak pedig különböző billentyűkön vannak, vagyis ennyi felé kell egyszerre koncentrálni ahhoz, hogy megszólaljon a harmonikus vagy éppen disszonáns zene.

A tárlat izgalmas időutazás is egyben

A kezek más felvételeken is fontos szerephez jutnak, Lukács György filozófus például, szinte Rodin A gondolkodó című emblematikus szobrának pózában ülve szája elé teszi öreg, ráncos, sovány, szintén igencsak kifejező kezét. Illyés Gyula a szabadban, félprofilban, a messzeségbe nézve, mindkét kezével egy követ szorongat. De emellett a kép mellett megnézhető bal kezének felnagyított tenyérlenyomata, ami az összes rovátkával, bütyökkel, ránccal olyan, mint egy térkép, tág teret biztosít a szabad asszociációknak. A nevető Juhász Ferenc kéziratot tart a kép előterébe, és benne éppen lapoz. Déry Tibor egyik kezében mikrofont markolva, a másikkal lendületesen gesztikulálva, az előtte asztalon heverő írásból feltehetően magnóra olvas. Zelk Zoltán hatalmas keze jókora könyvön nyugodva, egészen a kép előterébe nyúlik, és ettől még hatalmasabbnak látszik. Szabó Magda a könyvespolca előtt felfüggesztett díszmadárkák felé mutat, de úgy, hogy látszik az egész tenyere.

A sort még folytathatnám, de mivel írókról, költőkről van szó, a könyvespolcok, íróasztalok is abszolút megérnek egy misét. Szabó Magda polcán agyonzsúfolva, egy milliméternyi helyet sem szabadon hagyva, glédában állnak a kötetek, már-már riasztó precizitással beszorítva őket. Mészöly Miklósnál dőlnek ide, dőlnek oda, adódnak köztük hézagok. Nemes Nagy Ágnest a könyvespolca szinte félkörívben körbe öleli, és az álló köteteken fekvők is hevernek. Ott egy Babits Mihály kép is központi helyen a polcon, jelezve az ízlésbeli irányultságot. Az íróasztal teli folyóiratokkal, könyvekkel, katalógussal, kézirattal, a hangulatot egy helyes kis plüss oroszlán oldja, ami az állólámpáról lóg le. Nemes Nagy az asztalra könyökölve, és oda is nézve, teljesen magába fordulva, elmereng. Pilinszky János könyveinek zöme jobbra dől, miközben szétterpesztett lábakkal ül előttük, ölében kézirattal, egyik kezében szinte elmaradhatatlan cigarettáját szorongatva. Juhász Ferenc asztalán, mintha vonalzóval mérték volna ki valamennyi tárgy helyét, mértani precizitással elrendezett minden, dossziék, tollak, még a gyufa skatulyák is, csaknem mintha egy konstruktivista festményt látnánk. Örkény István egy ferde kanapén, humánus mosollyal ül, díszkancsóval, fényképpel, hézagokkal is tarkított könyvespolca előtt, kutyája társaságában.

De akárhogy is vesszük, a legelementárisabb Weöres Sándor és Károlyi Amy üvegszekrénye. Ez maga az eszményi, szabad, laza felfordulás. Könyvek, papírlapok, teás dobozok, csészék, váza, kis terítő, a fene tudja még mi minden, egymás hegyén-hátán, szimpatikus összevisszaságban. A nyitott üvegajtón tükröződik is a tárgyak egy része, ez tovább fokozza a hatást. A költő házaspár nem látszik, mégis a szekrényük képet ad róluk. No meg Balla Demeter, aki nagy művész. Mindenben, így az emberben is, meglátja a lényeget, és a mi tekintetünket is ráirányítja.