Időről időre (legutóbb Király Zoltán írásában) felvetődik, hogy a parlament helyett közvetlenül a nép válassza meg a köztársasági elnököt. Talán nem véletlen, hogy elsősorban olyankor merül fel ez az igény, amikor – mint jelenleg is - a végrehajtó hatalom a parlamenti többség kihasználásával maga alá gyűri a többi hatalmi ágazatot. Ahol elnöki rendszer van (például az Egyesült Államokban vagy Franciaországban), ott magától értetődően a nép választja meg a legfőbb állami méltóságot, ahol viszont a kormány kezében van a hatalom, általában a parlament hozza meg ezt a döntést. Kivételek persze vannak, mint például Románia, ahol a nép közvetlenül választja meg az államfőt.
A közvetlen választásból eredő erősebb legitimáció ugyanakkor zavart kelthet az állam működésében és összeütközéseket teremthet a politikai erők között, amire most éppen Románia a legjobb példa. Magyarországon a rendszerváltó erők közepesen erős (vagy inkább közepesen gyenge) köztársasági elnökben gondolkoztak és ennek megfelelően szabályozták az államfő hatáskörét. Természetesen a jogosítványokat mindig a pozíciót gyakorló politikus személyisége tölti meg tartalommal. Első ciklusában Göncz Árpád, valamint Sólyom László is igen aktív államfő volt, a hatáskörük által nyújtott lehetőségeiket maximálisan kihasználták, sőt néha túl is lépték.
Ezzel szemben Mádl Ferenc, Schmitt Pál és Áder János tevékenysége a gyenge államfőre jellemző protokolláris feladatok ellátására szorítkozott. Az elnöki hatásköröket nem lehet a pillanatnyi igények szerint változtatgatni, meggyőződésem, hogy a végrehajtó hatalom túlkapásaitól s túlterjeszkedésétől nem egy erősebb legitimációjú köztársasági elnöknek, hanem a demokráciának kell megvédenie bennünket. Sajnos a rendszerváltás eufóriájában a köztársaság alapító atyái és anyái, abban a tévhitben, hogy ezentúl csak a demokrácia meggyőződéses hívei kerülhetnek hatalomra, elfelejtették ezeknek az intézményeknek a függetlenségét minden lehetséges esetre bebiztosítani. Ennek a jóhiszeműségnek isszuk most meg a levét.