Amerikai zarándoklat II.

Sokan mondják, nincs olyan, hogy amerikai kultúra. Sokszor hallani, hogy Amerika mesterkélt, hogy plasztikus, hogy csak elszívta a különböző, például őslakos, vagy európai népek hagyományait és tudását, vegyítette és lemásolta azt, majd hollywoodi filmek formájában visszaköpte fogyasztásra. Találtam azonban olyan "titkos ösvényeket" az Egyesült Államokban, ahol szembejön veled az igaz - talán az igazi - Amerika…

Amikor az amerikai kultúrára gondolok, azok az emberek zarándokolnak a fejemben, akikkel együtt túráztam, vagy egyszerűen csak összeakadtam az Egyesült Államokban. Nem volt ez mindig így, sokáig csak Hollywood ugrott be, na meg a vágyképek, amiket a mozi-ipar és a tömegmédia gyárt, kelt, kiszolgál. E kettő világ pedig csak úgy találkozhatott, hogy három hónap alatt bejártam Észak-Amerika tizenhárom déli államát, s megismertem azt a valamit, amit talán innen, Európából nehéz meglátni, fölfogni; a tipikus amerikait, azaz a különbözőségek mágikus összetartozását. Az Egyesült Államok legcsodásabb túraösvényeit járva szembesültem például azzal, hogy az amerikai nagyon is a sajátjának tekinti, érzi, sőt, éli az „indiánt”, az őslakost, s hogy a mindennapi kis rasszizmusokon túl ott valahogy a "fehér ember" szájából is őszintén hangzik egy-egy dakota, vagy inkább a valóságban navaho, havasu, apacs közmondás. Például az az indián természethitből fakadó fölfogás, hogy "rendben van".

It’s okay. Ez az amerikai életfilozófia. Ez a mondat, amit a legnagyobb különbségként érzékeltem az európaiak, avagy a magyarok és az amerikaiak között. Számukra ugyanis - velem, velünk ellentétben - az élet különböző eseményei, a természet rendje, például az időjárás, vagy akár a világ, a világpolitika állása, a másik vallási, nemi, vagy épp politikai és erkölcsi identitása úgy általában csak "rendben van". Nem különösebben őrlődnek a nézeteltéréseken vagy akár a szembenálláson öt percnél tovább - számos véresszájú republikánustól kaptam őszinte, tiszta szeretetet, s láttam miként tudnak túllépni bárminemű politikai, ideológiai nézetkülönbségen percek alatt. Haladnak tovább, minden kommentár, bonyodalom, fölháborodás nélkül, mintha ez a "rendben van" tényleg rendbe is tenné a dolgokat. A múlt elmúlt, ma már csak "rendben van", s ha a jelenben így gondolkodsz róla, azzal a jövőt is rendbe teheted.

Pete, a mosoly mestere

Erre az indián bölcsességre tanított, erről "magyarázott" nekem az első amerikai barátom, Pete, amikor októberben együtt túráztunk a Grand Canyon egyik mérhetetlen, fölfoghatatlan völgyébe Supaihoz, a havasu indiánok rejtett, csodálatos falujához. Nyolc mérföld. Mindössze ennyit kell bemászni a mélybe a vörös-fehér sziklaormok hűsítő árnyéka, illetve az ösvények sziklavédelme mögül kibukkanó, perzselő napsugár alatt. Nem könnyű menet, először le a kopár sziklafalon, aztán a kanyon mélyén, köves-kavicsos vízmosások tekergőjében, végül pedig, már a csöppnyi indiánfaluhoz vezető úton, a - nincs rá jó szavam - azúr-türkizkék Supai patak mentén. Nem létezik a valóságban semmi, aminek ilyen színe van. A Supai valamilyen kénes ásványi anyagtól változott csodaszínűre. Onnan kezdve bámultam megigézett gyanakvással a kezemben átlátszó, tiszta patakvizet, hogy először megláttam. Pete, s persze amerikai családom, Lynn és Butch is nevettek rajtam, amikor néhány méterenként újra és újra megkérdeztem: "ezt ugye festik!? Valljátok be!". Pete a maga türelmetlen türelmével mondta: "nem, már megmondtam, nincs benne semmilyen csalás. Újságíró vagy, hitetlen."

Újságíró vagyok, szkeptikus mindennel. A Canyon ormára indulva, még a motelben az utolsó interneteléréssel kaptam a hírt, hogy mit tettek a Népszabadsággal. És miközben a 66-os úti szállásunkról elautóztunk a sziklaoromig, összetörve meredtem magam elé, Pete pedig határozottan mondogatta: nem vehetem magamra, ami Magyarországon történik, nem határozhat meg engem csak a hivatásom, a hazám, sőt semmi sem. Csendben, kétségbeesetten ültem az anyósülésen, mire egyszer hirtelen visszakérdeztem, hogy "akkor mi határoz meg engem"? Pete nagyon gyorsan, a kérdés végét meg se várva, egymás után háromszor azt mondta: "te vagy a szeretet, csak ez határoz meg."

Másnap, egy sziklamászós, borús, esős, hideg napon túl, amikor a veszélyes részeken átjutva végre a patakról elnevezett Supai, az indián falu határára értünk, a nap is kisütött. Szállásunkat meglátva és bemérve hangosan felnevettünk egész napi viszontagságainkon. Újra éreztem, hogy miért is szeretünk mi, Pete és én annyira együtt túrázni a világban. Eszembe jutott, amikor egy évvel korábban, a Föld egy tökéletesen ellentétes pontján, Galícia közepén összetalálkozva azonnal egymás ritmusában mentünk, nem is kellett beszélnünk, mert anélkül is értettük, mi van, ha épp nem tárgyaltuk ki. Csak haladtunk, egy irányba. Amerikában, vagy Európában, mindig egy irányba haladunk - csak Pete néha lehagy, mert ő a bölcsebb és a gyorsabb.

Cinkostársak vagyunk az El Camino első napjától kezdve. Az első tizenhét kilométeremen botlottam bele az alacsony, örökké mosolygós amerikaiba, aki addigra már hétszáz kilométeren túl volt, egy tisztáson mégis elbizonytalanodva vizsgálta a térképét. A zarándokköszöntésen (Buen Camino!) túl nem szóltunk egymáshoz, csak mikor negyed óra múlva ismét egymás mellé értünk. Pete később azt mondta, tudta, ha követ, nem téved el. Az volt a válaszom, hogy tudtam, ha őt követem, nem tévedek el. Persze hogy eltévedtünk, letértünk az ösvényről, majd együtt indultunk vissza a pluszkörről, megkeresni a helyes irányt. Nem voltunk mérgesek, sőt, inkább hálásak egymásért, az eltévedésért, jót nevettünk, nagyon is rendben volt minden, mert szerettünk együtt sétálni.

Love is in the air

Pete először nem nekem, hanem magyar barátnőmnek mesélte el, csak mellette zarándokolva hallottam, hogy özvegy, 2015 januárjában elvesztette a feleségét, Lourie-t, aki egy kínkeserves agydaganattal csalta meg és hagyta el őt. Aztán még Spanyolországban, az utolsó Camino-napon nekem is elmondta a történetet; mosolyogva idézte fel a harmincéves házasságot, a gyerekek születését, Lourie vicces személyiségét, buliszeretetét, a közös „balhékat”, a vasárnapi focimeccseket, a kerti sütéseket. Meg azt is, amikor Lourie rákos lett, aztán ágyhoz kötött beteg, s Pete kitalálta, hogy miután meghal, majd elmegy az El Caminora. Együtt tervezték miként járja végig a zarándoklatot a Lourie utáni időszámításban.

Pete nem gyászolt, nem gyászol. Csak továbbra is szereti Lourie-t. Őszintén, életre szóló szerelemmel. Pedig Lourie valójában nem volt más, csak egy alkoholista, aki két fiúkat elhanyagolva, sőt, tulajdonképpen velük, vagy a közös otthonnal kicsit sem törődve élete utolsó éveiben péntek délutántól vasárnap reggelig egy közeli kocsmában állomásozott. Az éjjel-nappali pubba ment érte rendszeresen az agyonhajszolt Pete, amikor már telefonáltak érte, hogy a tomboló partiguru, Lourie végre elaludt. Felvette, hazavitte, majd otthon néhány órára lefektette feleségét, aki a vasárnap délelőtti "platóbulira" ébredt, ahová minden héten együtt indultak. A futballmeccs előtti öngyilkos zabálást és ivászatot jelentő mulatság Pete kedvenc eseménye volt; szerette a közös programot, s jókat kacagott az asszony ott - férjének és fű-fa-virágnak - elmesélt történetein. Itt kibeszélték a részeg túrákat, amikre Pete a folyamatos munka mellett nem kísérhette el Lourie-t. Felesége pedig a természetjárásaira nem ment Pete-tel, csak humoros álhorror-történeteket vizionált arról, miként falja majd fel a túrázó férjét egy medve, egy csörgőkígyó, vagy egy katicabogár, s miként fogja eltemetni és gyászolni őt ő, amint túléli az agydaganatát.

Így szerették ők egymást egy életen át, társként, mégis két külön világban, elfogadva, hogy teljességgel mások, s hogy egyikük sem tökéletes. Egyáltalán nem tökéletesek. Tudták, hogy minden, ami történik velük és közöttük, csak úgy önmagában: "rendben van". Pete talán nem mérte fel, de legalábbis nem időben az asszony alkoholizmusát, amit Lourie az élete vége felé sem vallott be magának vagy másnak. Ágyban töltött, utolsó nyolc hónapjának minden hétköznap délutánján Lynn, amerikai anyám ült régi barátnője mellett, s vigyázott rá; segített, meghallgatta, megnevettette, míg Pete dolgozott. Egyszer azt is megkérdezte tőle, hogy boldogtalan volt-e, azért ivott-e annyit a betegségét megelőző években. Lourie rávágta, dehogy, csak ez a kedvenc szórakozása, míg Pete dolgozik. "Márpedig Pete állandóan dolgozik" - nevette el magát jelentőségteljes iróniával Lourie. Mit lehet erre felelni? Lynn, ahogyan azt Amerikában kell és szokás, elmosolyodott, s csak annyival nyugtázta a vallomást: "rendben van".

Ahogyan Pete is csak ennyit felelt, amikor a felesége az utolsó napokban elmagyarázta neki, miként kellene új asszonyt keresnie, s valamiféle fociimádó bigére szert tennie, akivel majd újra járhat a vasárnapi platóbulikra. Pete e követelésen jót nevetett, aztán a temetés után engedelmesen mégis belekezdett az új feleség kutatásába. Amúgy Pete mindig nevetgél. Főleg, amikor Lourie-ról mesél. Nem roskadt össze a hiányától, vagy a felesége halála óta történt, őt nyomorgató újabb és újabb fejleményektől; a munkahelyi stressztől, a fiai állandó nyomasztásától, önsorsrontó húzásaiktól, az anyagi nehézségektől, vagy épp a politikai helyzettől. Inkább csak mosolyog, minden nap munkába megy, aztán rendszeresen elutazik kirándulni, felfedezni, zarándokolni. Na meg tényleg csajozik - teljesítve Lourie akaratát. Mondta is nekem, hogy készítsünk "kamu-nászutas" fotókat a Havasu vízesésnél, mert mennyire bírja, amikor felvághat velem, bizonyos exek pedig féltékenykednek. Azt hiszem, hogy igazi, azaz az igazi Lourie után nem egyszerű megtalálni "az igazit".

Van, ami az életben egyszer van.

De Pete szerint ez is rendben van, így manapság csak kineveti a szerelmet. Amikor például Supai-ban túráztunk, egyik nap, visszaérkezve a szállásunkra, kiderült, hogy két túratársunk eljegyezte egymást az egyik lenyűgöző vízesésnél. Mondtam erre neki a magam kis iróniájával, hogy mi "csak" nászúton vagyunk, az eljegyzés bezzeg nekik jutott. Mire Pete megjegyezte: "rendben van, bármi megtörténhet, hiszen a szerelem a levegőben van". Aztán magában nevetgélve elsétált a szobájába.

Tizenegy óra tizenegy perc

Pete jókat kacag saját poénjain. Sokszor meg is ismétli ezeket, úgy mondja el megint ugyanazt a fa-, illetve szóviccet, mintha csak Lourie-nak büszkélkedne a vasárnapi platóbulin. Csak most már Lourie nem tud rákontrázni. És mégis, mintha Pete számára mindez rendben lenne. Nem értettem, hogy nem keseredett bele a felesége elvesztésébe. Nem értettem, hogyan tudja jókedvvel élni az életét úgy, hogy a nagy szerelme, az az egy, akinek az életét szánta, többet nem lehet vele. A Supai faluban töltött napokon, amikor összegyötört testünket esti fotónézegetéssel, beszélgetéssel és közös nevetgéléssel gyógyítottuk, elmondtam Pete-nek, hogy nem ismerem azt, amit ő érez Lourie iránt, nem tudom, milyen valakit így szeretni. Pete - marha idegesítő fazon- persze csak azt mondta erre: "rendben van. Majd megtudod".

Nem hittem neki. Pedig Pete felkészített, s megmutatta nekem, hogy milyen a tiszta, lemondó, vagy talán pontosabb kifejezés, hogy az elengedő szerelem. Hogy lehet valakit szeretni és elengedni örökre. Hogy együtt lehet azzal élni, hogy a másikból annyi járt, amennyit kaptunk, s az is ajándék volt, amennyi jutott. És mosolyogva tovább kell menni, abban a biztos tudatban, hogy szerettünk és szerettek, hogy szeretünk és szeretnek – ki-ki a maga módján, élve vagy halva, jól vagy rosszul. Hogy lehet valakit szeretni úgy is, hogy nincs velünk, mégis megtartjuk magunknak. Mert még az is lehet, hogy van a napnak - minden napnak - egyetlen perce, ami a mienk, ami csak a kettőnké, nevezzük mondjuk 11 óra 11 percnek. És ez a hatvan másodperc minden nap lehet egy egész kis világ, a fantázia, hogy együtt milyen volt és lenne, lehetne. Egy egész percig előjöhet például az a nagyon is valós érzés, hogy milyen fogni egymás kezét. Mert még a pokolban is el tudsz mosolyodni, ha ő megfogja a kezed. És ez a mosoly akkor is kitart, ha történetesen nem foghatod meg csak úgy a másik kezét, s esélyed sincs arra, hogy a fejedet befúrd a szeretett ember nyakához, az álla és a kulcscsontja közé. De mégis lehet minden nap egy perced, amikor szemlehunyva elképzeled ezt, s ez a perc elég arra is, hogy kibírd a következő huszonnégy órát, mosolyogva.

Ez is egy út. Tudom, hogy Pete is így él, hiszi, hogy valamikor még újra látja a feleségét. Hiszi, hogy egyszer majd újra megfoghatja a kezét, hogy együtt lesznek. És ez így rendben van. Addig ugyanis él, nemes vidámsággal, mindenen kacagva, mindent úgy fogadva és elfogadva, ahogyan az szembejön az ösvényen.

Ő Pete, az én igaz amerikai barátom, a cinkostársam, az állandóan csajozó, mindig kacarászó, huncut, örök özvegy, aki a "rendben van" vállrándítós ars poeticájára tanított.