Nem buta ember Schiffer András, de azt a bölcsességet biztosan nem ismeri, hogy Esse quam videri. Inkább lenni, mint látszani. Ha ismerné, biztosan nem tenné azt, amit tesz. Mert ha értené, az az érettség jele volna, míg most inkább gyermeteg. Úgy akarja megőrizni tetszését a közvéleményben, hogy olyan politikusi gúnyába bújik újra és újra, amelyet egyszer már levetett.
Schiffer tavaly megvált az LMP vezetésétől, átadta a frakciót, elhagyta parlamentet. Szép naggyá kerekedhetett azóta a pártja körüli szellemi holdudvar, aminek megteremtéséért mindezt tette, ha a „lenni”-ből kibújva, állandóan csak látszik. Árnyékot vet a pártjára. Annyira, hogy az LMP továbbra sem találja azt a más politikát, amelyre lehetőségként hét éve nevében is ígéretet tett.
Schiffer nem tud csendben lenni. Váteszi szerepében hívatlan társbérlőként érkezése előtt rácsapja a bejárati ajtót a szocialista kormányfőjelölt-jelölt Botka Lászlóra. Aztán úgy ökleli fel az LMP által (is) támogatott Majtényi László köztársasági elnöki jelöltségét, hogy annak láttán utóda, Hadházy Ákos csak azt a fonnyadt rendszerváltó mondást tudja motyogni: ez Schiffer "írói munkásságának a része". A Majtényi-jelölésen kitört LMP-s civakodás, meglehet, politikai hisztéria, de lehet, hogy a párton belüli mély belső feszültség habos tajtékja, ami tragikomikussá teszi az LMP minden mozdulatát. Ez a mi kárunk, de az ő dolguk.
Ám a szellemi holdudvarral vigyáznia kellene egy olyan pártnak, amelynek államfő-jelölési felkérését senki sem fogadta el. Schiffer nem lépked, hanem szokása szerint tapos. A Magyar Nemzetben közölt hét eleji cikkében azt írja: "Majtényi László... jelölése... azt üzeni a választópolgároknak, hogy a XX. századi küzdelem folytatódik tovább. A NER-nek a Bitó-szalon az ellenfele. S ahányszor a NER-nek a Bitó-szalon lesz az ellenfele, annyiszor fog győzni a NER".
Na most: Bitó László „politikai szalonjában” kéttucatnyi értelmiségi szövögeti rendszeresen terveit. Hogy John Lennont idézzük: „He’s a real nowhere man/ Sitting in his nowhere land/ Making all his nowhere plans for nobody”. De, ha így van, és egy nem létező ember a maga nem létező földjén szövögeti a nem létező terveit, kinek a felelőssége, ha egy szalon lenne a látható ellenfele a NER-nek? Schiffer abba a hibába esik, hogy maradvány politikusként azt az értelmiséget gyepálja, amelynek amúgy – méregkeverőként - semmi keresnivalója a napi politikában. De a Bitó-szalont lufiból hőlégbalonná fújni a tüdő megpattanásával járó aránytévesztés. Mint amikor Gyurcsány Ferenc a demokratikus ellenzék tehetetlenségéért Lengyel László aknamunkáját teszi felelőssé. Mint amikor 1993-ban Antall József a „királycsináló” közgazdászt publicisztikájáért politikai mikiegérnek titulálta. A politikai impotencia nyafogása ez.
Másfelől a magyar értelmiség zavaros és elmeszakadt öröksége. Szelényi Iván írta: „1974 nyarának utolsó napjaiban fejeztük be Konrád György barátommal együtt... könyvünk, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kéziratát… a sürgősség érzése ragadott magával bennünket, ami történelmi fontosságunk naiv, sőt narcisztikus érzésével párosult. Úgy éreztük, rábukkantunk az államszocializmus titkára – az új értelmiségi uralkodó osztály küszöbönálló felemelkedésére”. Szelényi ma már mosolyog a „titkon” és a „felemelkedésen” is. Azt az államszocializmust sem szakajtotta meg az értelmiség, ezt sem fogja.
Schiffer András is valami köztes térben akar megmutatkozni, amely az értelmiségi és a politikusi lét között húzódik. Nem sikerül neki, mert ennek a térnek a létezését még nem bizonyította senki. Mutogatja magát, mi meg látjuk, hogy ama csöppnyi hatalom nélkül, amit a magáénak tudhatott, mi is ő maga – ha tetszik, a reális valóság – a maga valójában.