Előfizetés

Titanic Európa

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:20
FOTÓ: THINKSTOCK
A világ leghíresebb óceánjárója 1912. április 15-én jéghegynek ütközött, és néhány óra alatt elsüllyedt. Az utasok és a személyzet többsége – mintegy 1500 nő, férfi és gyermek – a tengerben lelte halálát: a megmentésükre siető Carpathia gőzös csak késve érkezett a helyszínre. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a modern időkben a hasonló katasztrófák elkerülhetetlenek. A Titanic a maga korában a hajótervezés- és építés csúcsteljesítménye volt, s pusztulását nem vezénylési hiba, hanem a tulajdonosok mohósága és felelőtlensége okozta. Az Európai Unió képzeletbeli hajója tavaly ütközött a Brexit-nevű jégheggyel.

Miközben a menekültválság miatt éppen hogy szorosabb összefogásra lett volna szükség, David Cameron az Európát megosztó dezintegráció politikusává vált. Ma már jól látható, hogy lépéseit kizárólag a mohóság, a hatalomhoz való ragaszkodás vezérelte. Felelőtlenül megígérte ugyanis a népszavazást egy olyan kérdésben, amelynek megítéléséhez a választók többsége nem rendelkezik megfelelő információkkal. Így a populista demagógok könnyedén győztek, s Nagy-Britannia az első tagállam, amely el fogja hagyni azt az Uniót, amely a II. világháború óta biztosította a békét Európa népei számára. A volt miniszterelnök ostoba politikájával azonban nem csak a brit gazdaságnak okozott – font-milliárdokban mérhető – károkat. Az európai integráció eddigi történetének talán legmélyebb válságát idézte elő, s csak reménykedhetünk abban, hogy valahol még találunk mentőhajót a közelben.

Mi a baj az EU-val?

Leginkább talán az, hogy az uniós polgárok meglehetősen keveset tudnak róla. Luuk van Middelaar, a Valahogy Európába című kiváló könyv szerzője elsősorban „európaiságunk” titkait kutatja. Emlékeztet például arra, hogy az egykori tengerentúli brit gyarmatok is csak súlyos áldozatok árán, hosszú évtizedek alatt építették fel sikeres föderális államukat. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok alkotmányát soha nem kellett huszonnégy hivatalos nyelvre lefordítani. Márpedig EU-ban ez mindennapos gyakorlat, s csupán az első technikai lépés az uniós jogszabályok egységes alkalmazása érdekében. Már csak ezért sem várhatjuk, hogy polgártársaink százmilliói máról holnapra az Európai Egyesült Államok elkötelezett híveivé váljanak. Közelebb áll az igazsághoz, amit a holland tudós által idézett egyik kritikus mondott még a hetvenes években: az európai integráció alig több egy „aktahalmokból emelt bábeli toronynál”.

Az „európai politika” legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb hibája is: születésétől fogva a tagállamok konszenzusára épül. Mindenkivel egyetértésre jutni pedig meglehetősen időigényes és többnyire unalmas dolog. Márpedig a bulváron nevelkedett nézők a politika színpadán is mindig cselekményre, drámai feszültségekre vágynak. Middelaar szerint a focimeccsek sem a korrekt játékszabályok miatt izgalmasak, ezért a szurkolók figyelmét sem lehet csupán törvénykönyvekkel vagy a szabályok ismertetésével lekötni.

A Római Szerződés elfogadásának közelgő 60. évfordulója alkalmából mégis arra kellene gondolnunk, hogy a kontinens viszonylagos békéjét jórészt a sokszor kárhoztatott, unalmas bürokratáknak köszönheti. Az európai politika „de-dramatizálása” ugyanis a Közösség megalapítóinak elévülhetetlen érdeme. Köztudott, hogy 1914 és 1945 között éppen elég dráma játszódott le Európában, ezért az alapító atyáknak azt az ötletét, miszerint „a történelem elől a bürokráciához menekültek, túlzás nélkül nevezhetjük zseniálisnak. Az államok közötti érintkezés kiszámíthatatlanságát és hevét a szerződés és az érdekek összehangolásának józanságával kívánták lehűteni. Az ehhez szükséges munka nagy részét tudatosan a nyilvánosságtól elvonulva végezték.”

A kezdetek óta természetesen sok minden változott, s ma már a döntéshozatal is sokkal átláthatóbbá vált. Más kérdés persze, hogy az Európai Parlament ülésének sokat kellene még fejlődnie ahhoz, hogy a celebek fecsegésével vagy egy valóságshow nézettségével felvehesse a versenyt. Romano Prodit, egykori bizottsági elnököt az újságírók gyakran faggatták az aprólékos jogszabályok értelméről. Egyik nyilatkozatában végre elismerte, hogy az európai alkotmány tervezete „valóban nem sikerült túlságosan szexire”, inkább csak hasznosnak mondható. Szerinte ugyanis – nemzeti hősköltemények helyett – „a traktorülések szabványjogi harmonizációjával” lehet igazán Európa versenyképességét javítani.

Értékek és mértékek

A Titanicot övező számtalan legendák egyike szerint a túlélők még hallották Edward Smith kapitány utolsó szavait. A köztiszteletben álló parancsnok az utolsó pillanatokig a hídon maradt, és onnan irányította a mentőcsónakok vízre bocsátását. A katasztrófa bekövetkeztekor állítólag a „Legyetek britek!” kiáltással búcsúzott a fedélzeten rekedt utasoktól, akiket – önhibáján kívül – már nem tudott megmenteni.

A nyugati civilizációnak talán egyik legnagyobb értéke, hogy minden kötelességszegésnek vagy jogsértésnek van következménye. A korrupció jelensége például Nyugat-Európában sem ismeretlen, de – amennyiben kiderül – az érintett politikusoknak általában le kell mondaniuk tisztségükről. Edith Cresson például a 90-es években a kutatási és fejlesztési ügyek (K+F) uniós biztosa volt. Korrupciós ügye annak idején bejárta a világsajtót, mivel jogsértő módon, közpénzből foglalkoztatta személyes tanácsadóként a fogorvosát. A korrupciós botrány végül olyan méretűre dagadt, hogy a Bizottságnak 1999-ben testületileg le kellett mondania.

Napjainkban „vigyázó szemünket” megint Párizsra kell vetnünk, miután a Titanic Európa sorsa – különösen Donald Trump ámokfutása miatt – egyre inkább a közelgő francia elnökválasztás eredményétől függ. Márpedig ott hetek óta áll a bál, és a jobboldali előválasztás győztese, Francois Fillon már aligha lesz Marine Le Pen kihívója. Az ő bűne is „az égre kiált”, miután a feleségének – állítólagos szakértői munkáiért – közpénzből fizetett.

Magyarországon ez időtájt kicsit más a helyzet: a „ne mi nyerjük a legtöbbet” miniszterelnöki instrukció már régen a múlté. Az uniós források döntő többsége a pártvezér „barátai és üzletfelei” zsebébe vándorol, s bőkezűen gondoskodik családja tagjairól is. A jogállami elveket és a jogászi esküt semmibe vevő ügyészség pedig egyáltalán nem hajlandó büntetőeljárásokat indítani kormánypárti politikusok ellen. Ehhez képest a válságba süllyedt – általuk mélyen lenézett – Európában egy köztársasági elnökjelölt nem kerülheti el a felelősségre vonást, ami vélhetően politikai ambíciói feladásához fog vezetni.

Jellemző az ottani „tarthatatlan” közállapotokra az is, hogy a Fillon-botrány kezdete óta a francia államkötvények után a korábbiaknál magasabb kamatokat kell fizetni. A különbség tehát látványos, akár a korrupció mértékéről, akár a következményekről beszélünk. Így talán mégsem a Nemzeti Együttműködés Rendszere válik követendő modellé a válságaival küzdő Európában.

A tét nem csekély

A Titanic köztudottan már az első útján szerencsétlenül járt, ám az Európai Unió működési zavarai egy nagyjavítás során talán még korrigálhatók. Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy a hajódokkba érve – aki akarja – akár véglegesen elhagyhassa a fedélzetet. Az útirány meghatározásakor ugyanis konszenzusra van szükség, de ez nem vezethet erélytelenséghez a zendülésre bujtogatókkal és a hajóraktár fosztogatóival szemben.

Érthetetlen, hogy a felelős parancsnokok miért tűrik el például, hogy a tisztikar néhány tagja folyamatosan megsértse az – amúgy mindenkire kötelező – hajózási szabályokat, akik ráadásul az utasok előtt rendszeresen szidalmazzák is őket.

Az Európai Unió – minden aktuális baja ellenére – a szuverén nemzetállamok globális kormányzásának első sikeres kísérlete a világon. Egy digitalizált hálózati világgazdaságban a nemzetállamok integrálódásának egyszerűen nincs reális alternatívája, miután csak az összehangolt cselekvés kínálhat win-win lehetőségeket valamennyiük számára. Az Európa-projekt viszonylagos sikerét éppen az jelzi, hogy a legtöbb mutató tekintetében még mindig az EU tekinthető a világ legerősebb gazdasági tömörülésének.

A davosi gazdasági fórumok napirendjén nem véletlenül szerepel minden alkalommal a növekvő jövedelmi különbségek problémája. Thomas Piketty könyve, A tőke a 21. században az okok feltárásában is sokat segített. Talán mégsem közismert, hogy a jövedelmi szakadék, ami az elmúlt évtizedekben folyamatosan mélyült, Európában még mindig valamelyest elviselhetőbb. Sokkoló például, hogy a világ közel 100 milliárdosának összes vagyona körülbelül annyi, mint amennyivel Földünk szegényebb fele, mintegy 3,5 milliárd lakosa, együttesen rendelkezik. Ezzel szemben az európai északi gazdagok és a déli szegények közötti különbség „csak” három-négyszeres. Globális méretekben ugyanez a mutató a legszegényebb és a leggazdagabb országok között eléri a százkilencvenszeres szintet.

Az Európai Unió soha nem fenyegette és ezután sem fogja fenyegetni tagállamai nemzeti szuverenitását. Alapfilozófiája ugyanis a kezdetek óta arra épül, hogy a tagok józan mérlegeléssel belátják az együttműködésben rejlő előnyöket és ezért hajlandóak szuverenitásuk egyes elemeit az Unió intézményeivel (Európai Parlament, Miniszterek Tanácsa, Európai Bizottság, Európai Központi Bank, stb.) közösen gyakorolni. Nem a nemzetárulók szoktak például lemondani az önálló monetáris politikáról, hanem azok, akik hazájuk számára szeretnék megtakarítani a valuta átváltásával járó jelentős költségeket.

A kapitány elsőként menekül

A hajózás történetével alighanem egyidős törvény, hogy a kapitány csak utolsóként hagyhatja el a süllyedő hajót. Jean-Claude Juncker – úgy tűnik – megszegi ezt az évezredes szabályt, mivel egy rádióinterjúban bejelentette, hogy a következő ciklusban már jelöltetni sem kívánja magát.

Az Európai Bizottság elnöke az Unió legfontosabb vezetője, aki magas tisztségét a tagállamok és az Európai Parlament együttes támogatásával töltheti be. A mostani bejelentés azonban inkább csak a bizonytalanságot és a zavart fogja növelni a parancsnoki hídon. Ha Juncker azonnali hatállyal lemondott volna, akkor még lenne lehetőség a helyére más, alkalmasabb vezetőt állítani. Mindenképpen olyan valakit, aki nem a sajtónak panaszkodik a tagállamok széthúzása miatt, hanem – a rendelkezésére álló eszközökkel – megpróbál tenni is valamit a változtatás érdekében.

A magyar és a lengyel kormány köztudottan évek óta semmibe veszi az udvarias feddéseket, amelyek a jogállami normák betartására figyelmeztetnek. Timmermans bizottsági alelnök mégis csak a napokban utalt először arra, hogy esetleg a lengyelek szavazati jogának felfüggesztésére is sor kerülhet. Amúgy nem kellene parttalan vitákat folytatni az Európai Tanács azon tagjaival sem, akik politikai jövőjüket a migránsok elleni szégyenletes harcra építik. Az uniós támogatások megvonásának ugyanis számos jogszerű megoldása létezik, csak a néppárti politikusoknak kellene kevésbé képmutatóan viselkedniük.

Az idő sürget, s a hatalmas hajótest első néhány rekesze már megtelt tengervízzel. Az S.O.S vészjelzéseket sokan fogták, és a bajba jutott óriás utasai is támogatnák azokat a tiszteket, akik valóban a mentést szervezik.

A Juncker-féle sopánkodás helyett azonban végre cselekedni kellene.

Beszédes könnyedség

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:15
A leendő gyerek születése közelebb hozza egymáshoz az anyát és lányát (Horváth Lili és Tordai Teri) FORRÁS: BETHLEN TÉRI SZÍNHÁZ

Tordai Terinek civilben még szerepe szerint is a lánya Horváth Lili. Nagy elánnal tornáznak a Nőkből is megárt... című Pataki Éva által írt darab kezdetén, a Bethlen Téri Színházban, a Manna Produkcióval közös előadásban. Lehet ámulni, hogy Tordai lám-lám a füle mellé rakja a lábát, és egy kis hajlékonyságért a lányának sem kell a szomszédba mennie. Ha úgy tetszik, két korosztály megmutatja egymásnak, hogy kondícióban tartja magát, a már felnőtt lány azt, hogy ő bizony ereje teljében, a topon van, hiszen éppen házasodni készül, a filmkritikus mamája pedig azt, hogy bár benne van a korban, energiái még fogyhatatlanok, egyáltalán nem lehet őt leírni. Lehet, hogy kívül öregnek látszik, de lélekben aztán egyáltalán nem az, afféle minden lében kanál, aki imád beleszólni bármibe, és ehhez szeret is mindenről tudomást szerezni.

Nem akar belenyugodni abba, hogy olyan időket élünk, amikor az időseket leírják, amikor a fiatalság önmagában erény, amikor sokan rémülten veszik észre ráncaik szaporodását, vagy azt, hogy kicsit lassabbak lettek a lépteik. Ő kényszeresen is pörög, rohan, tüsténkedik. Túlmozog és túlspilázik. Megemelt hangerővel beszél akkor is, ha diszkrét halkságra lenne szükség. Gyakran infantilisen gyermeteg. Az esküvői ruhaszalonban például képtelen megérteni, hogy a lánya nem hagyományos, csaknem földig érő, fehér habos-babos ruhát választ, hanem egy olyat, amiből elől kilátszik a lába. Pikírt megjegyzést tesz a ruhára is, hogy elszabták, de a saját gyermeke lábaira szintén, hogy hát bizony, nem azok a legjobb testrészei, térjen már észre, próbáljon fel egy másik toalettet. Mondja és mondja a magáét, be nem áll a szája, fel-alá lófrál az üzletben, bár a lánya igyekszik, lehetetlenség leállítani.

A hangsúlyosan örökifjú mama pedig nem átallja magára ölteni azt a bodros-fodros ruhát, amit oly nagyon proponál. Mintha hamvas húszéves lenne, tipeg benne, illegeti-billegeti magát, pipiskedik. Fiatalnak ábrándozza magát, időlegesen tán visszaréved a múltba, amit jelennek képzel. Nem akar, nem tud megöregedni, miközben mégiscsak elmúltak felette az évek. Ezzel persze nevetségessé teszi magát. De Tordai úgy játssza, hogy legyen ebben sok minden, ami imponáló is. Hogy nem hagyja el magát, nem gubbaszt otthon letargiában, igyekszik karban tartani a testét, és benne szeretne maradni a vérkeringésben, nem akar kórosan elmagányosodni, szeretne fontos, nélkülözhetetlen lenni. Szóval nagy elánnal fent akar maradni akkor, amikor mások elmerülnek.

Közel sincs szó persze valami fenemód fajsúlyos „vérdrámáról”, Pataki Éva már a most a Centrál Színházban újra méltán sikeres Edith és Marlene című, Piaf és Dietrich, a két homlokegyenest ellenkező személyiségű sanzon énekesnő vonzásáról és taszításáról szóló darabjával is bizonyította, könnyed tud maradni úgy, hogy azért beszél is valamiről. És képes jutalomjátékkal felérő szerepeket írni a színészeknek. Hogy pedig kívülről-belülről ismeri a színházi világot, azt Vajda Anikóval közösen írt, Hamlet halott című, meglehetősen szórakoztató krimije is bizonyítja, ami tele van eléggé fölismerhető fazonokkal, beazonosítható szituációkkal. Mulatságos, szurkapiszkáktól egyáltalán nem mentes, szatirikus ábrázolása a mai színházi helyzetnek.

Cseh Judit, Mészáros Márta mentor-rendező segítségével, a Találkozások program keretében, ami lehetőséget biztosít arra, hogy fiatal rendezők kipróbálhassák hogyan felelnek meg egy ősbemutató követelményeinek, meghagyja a Nőből is megárt a nagymama című, többször kiadott regényből írt darab jutalomjáték jellegét. Nem akar hű de nagy egyéni koncepciót erőltetni a produkcióra, bízik a két színészben, és tudja azt, hogyha ők civilben is anya és lánya, ez plusz érdekességet és feszültséget kölcsönöz a produkciónak. Így van ez például a Vígszínházban bemutatott Popfesztivál 40 esetében is, amiben Almási Éva és lánya, Balázsovits Edit lépnek fel egy színpadon, ráadásul úgy, hogy Balázsovits azt énekli, azt játssza, amit évtizedekkel ezelőtt az édesanyja.

Lényegében Pataki darabja is arról regél, hogy a lány bármennyire is berzenkedik ellene, mégiscsak temérdek mindenben követi édesanyját, ő is szül, és óhatatlanul rengeteg dolgot hasonlóképpen kezd csinálni, amikor anya lesz, mint a mamája. Az alma nem esik messze a fájától. Horváth Lili elénk tár egy fiatal, élettel teli, lendületes, eszes nőt, aki talpraesett, ügyes, gyakorlatias, vonzó is, de amikor belekerül a napi taposómalomba, fut a saját árnyéka után, és nem éri be önmagát. Idő- és szerepzavarba kerül. És ezért megint fokozottan szüksége lesz az anyjára. Nélküle nem tudná lebonyolítani az életét, nemigen akadna aki vigyázna a gyerekre. A két remek színésznő eljátssza azt a folyamatot, ahogy bár igencsak különböznek egymástól, meg örökkön-örökké csipkedik, froclizzák a másikat, kezdenek mindinkább újra egymásra találni.

Közben van egy manapság aktuális vonal, hogy a mama másik gyermeke, egy fiú, már Londonban él, ott dolgozik, ott készül házasodni. Kiszakadt a családból, nem lehet rá számítani, jelen nem léte állandó, fájó hiány. Időnként telefonálni lehet vele, de rendszerint akkor is nagyon siet, Almási Sándor hangja teszi érzékletessé azt a fiatalembert, aki kényszerűen szakadt el a családtól, és komoly valószínűsége van annak, hogy már vissza se talál oda soha.

Miközben a darab remek lehetőséget ad két színésznőnek, hogy brillírozzon, Horváth például még a szerepe szerinti saját anyja pszichológusát is megszemélyesítheti, és mindketten felvillanthatják széles színészi eszköztárukat, érzékeltetik a korhangulatot is. Megmutatnak egy zaklatott, rohanó, erőteljesen kapcsolathiányos világot, amiben lényegében már a klasszikus családmodell is válságba került, de sok esetben tán mégis oda lehet a leginkább visszaszaladni segítségért. És arról ugyancsak regél ez az alapvetően szórakoztató produkció, ami ízletes ostyában adagolja a keserű pirulákat, hogy bármennyire is elszakadnak a különböző korosztályok, mindannyiunk érdekében szót kell értenünk egymással, össze kell zárnunk.

Közben nevetünk sokat, megy a színpadi móka-bóka, az évődés. Alapvetően könnyed a játékstílus. Elrejtik, de azért bizonyos mértékig mégis megmutatják, mekkora a baj.

Mikszáth forog a sírjában

Enyedi Nagy Mihály
Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:13
Fotó: Népszava
A kérdés időszerű, a válasz széles körben igazolt, pontos és érthető: nem! Lehetne másképp? Talán igen. Az infrastruktúra még adott. Szolgálhatná a sajtószabadság és a szakmai etika ügyét? Lehetne a MÚOSZ székháza a magyar újságírás maradék becsületének ostromolt, de erősen tartott végvára, szigete? Igen! A téma aktualitását felerősítik a most tisztújításra készülő MÚOSZ-küldöttgyűlés előkészítésében tapasztalható furcsaságok, a jelenkori történet azonban megérthetetlen az előzmények ismerete nélkül.

Érdemes talán onnan indulnunk, hogy a rendszerváltás előtti utolsó „békeévben", 1988-ban a MÚOSZ éves költségvetésének mindössze egy százalékát fedezte a szervezet tagjai által befizetett tagdíj. Az újságírók szövetségének céljaira szánt állami forintok korábban, a hatvanas évek közepéig a Magyar Népköztársaság költségvetésének Miniszterelnökség című fejezetében foglaltak helyet (ugyanott, ahol a király nélküli Magyar Királyság idején is). Történetünkben szerepe van a Bajza utca sarkán álló Andrássy úti székháznak is - csak ebből a házból több mint kétmilliárd forint bevétele lett a MÚOSZ-nak, jóval az ezredforduló után.

Az újságíróként végezhető munka előfeltétele hosszú évtizedeken át a MÚOSZ-tagság volt. Fél- és egész diktatúrákban kiemelt értelmiségi pályák esetén ez ismert megoldás komplett szakmák felvásárlására. A befoglaló nagy alkuk érvényesítésére és biztosítására a kötelező tagság és a jelentős kedvezményezettség kivételes állapota szolgált.

A rendszerváltoztatást még aktív belső vívódások és éles szerepfelfogási viták kísérték a MÚOSZ-ban. Ezekben a vitákban a nyolcvanas években mégis emancipálódott, a kiküzdött és a személyesen gyakorolt sajtószabadság napi harcait sikerrel folytató tagok csaptak össze azokkal, akik a mindenkori kormányzati hatalomhoz igazodás kényelmére vágytak. Ám sem az érdemi tagdíj fizetésének felismert kényszere nem jutott többségre, sem a szervezeten és szervezetben élősködők mindenkori (döntéshozatali) többségét nem sikerült megrendíteni.

Egy rövid pillanatig még élt is a belső pluralizmusát tényleges belső demokratizmussal megóvni képes egységes magyar újságíró szervezet illúziója. De aztán – éppen úgy, mint az ágazati szakszervezeteknél – a pluralizmus átlépte a szervezeti határt, és számtalan önálló törpeszervezet alakjában téma (sport), világnézet (katolikus), megjelenési forma (digitális), vagy politikai keresztapák szponzorációi alapján bármire hivatkozva (MÚK) szerveződtek, s váltak később jelentéktelenné az újságírók különböző szervezetei. És kis csúszással követte őket a MÚOSZ...

Ugyanis rendre elfojtották a fokozottabban szakmai, érdek- és jogvédő szerepfelfogásokat, s az egymást követő elnökök szinte mindegyike csalódott, sértett, kudarcos emberként, véglegesen hátat fordítva távozott. Így-úgy még akadtak pótlólagos – olykor újra állami - források, folyt az ügyeskedés, de közben szépen lassan öregedett és csökkent a tagság, kopott a vagyon, szakadoztak a személyi kapcsolatok által ápolt pozíciók horgonykötelei, és a tagdíj egy átlagos – nem újságírói - fizetés esetén járó havi 1 százalékos nagyságrend körül állandósult - a tényleges jövedelemtől függetlenül. Talán jobb lett volna, ha a kollégák befizetik a valós jövedelmük egy százalékát. Nem így történt. Mindez aztán stabilan a százmilliós keret alá szorította a szervezet éves költségvetését.

Jelentősen befolyásolta a szakmai folyamatok alakulását a szövetség két kiállása. Egyrészt elérték, hogy az újságírók vállalkozóvá válva - költségeiket beszámítva - kedvezőbben adózhassanak, de ez nemcsak a munkahelyeket, hanem a munkahelyi (szerkesztőségi) MÚOSZ szervezeteket is szétverte, és tömegesen a tagság feladásához vezetett. Később, amikor vissza kellett térni a szerkesztőségi státuszokba, a szervezet már nem tudott kínálni semmiféle védelmet az újságíróknak, a lemorzsolódás tovább gyorsult. Az már természetes hatás volt, hogy a pályára lépő fiatalok, s főleg a digitális újságírók, már be sem léptek a jó hírét és presztízsét vesztett MÚOSZ-ba.

Még sajátosabb volt az a kísérlet, amikor a MÚOSZ Érdekvédelmi Bizottsága – egyszerre szakszervezeti és klasszikus kamarai jegyeket is felmutatva – összeállított egy szakmai kódexet, amiben a címlapfotótól a tudósításig, a hírszerkesztéstől a riportig, a jegyzettől a tárcáig megpróbált árcédulát tenni az újságírói teljesítmények különböző formáira. Erre már keményen odacsapott az akkor történetesen szocialista-liberális kormányzati hatalom: a Versenyhivatal három millió forint bírsággal sújtotta a MÚOSZ-t, mert kulturális egyesület létére érdekvédelmi tevékenységbe tévedt. Durván és határozottan jött a büntetés, mert ezzel a kísérlettel úgy tűnt, hogy a MÚOSZ fel akarja rúgni a nagy alkut; a szakma részt kért a magyar sajtóba akkor még vastagon ömlő külföldi reklámbevételekből, és ezzel megkérdőjelezte azt a leosztást, hogy a média a politikai pártoknak alávetetten működik.

A MÚOSZ sem az első médiatörvény megalkotása és bevezetése, sem a duális médiarendszer piaci viszonyainak kialakítása, sem a közszolgálati média alávetése és államivá tétele, sem a digitális média oly erőteljes térhódítása során nem tudott tényezővé válni. Amikor a mai kormányzat a valamikori jogállam lerontása előtt szinte próbafutamként maga alá gyűrte a teljes médiaszabályozást, a MÚOSZ már a margón kívül állt, a saját tagsága mozgósítására is képtelen állapotban szenvedte el mindazt, amit szakmailag még a szocialista kormányzatok vesztettek el 2008 és 2009 médiatörvény-tervezeteiben.

A hárommilliós büntetés tanító erejű döntés volt. Sokan értettek belőle. Azóta lényegében egyetlen laza, folyamatosan fluktuáló perem-tagságú, de nagyon kemény magú csoportosulás határozza meg a MÚOSZ belső folyamatait, amelynek a célképzetei nem a sajtószabadság, a véleménypluralizmus, a minőségi magyar nyelv, az etikailag intakt szakmaiság, a tényfeltárás, a társadalmi nyilvánosság kiküzdése és védelme, az igazság feltárása felé mutatnak. Ezek az értékek egyébként a MÚOSZ Alapszabálya szerint a társdalom demokratikus berendezkedésének, az európai jogállam védelmének szolgálatában alapvető céljai a MÚOSZ-nak.

Ám a „meghatározó csoport" a működtetést, a szervezet folyamatos napi uralását tekintette értéknek. Az „eszménykergetők" és a valódi érdekvédők 2012 tavaszán még képesek voltak kiállni a szakma és a hivatás becsületéért; a Marczius Tizenötödike című alkalmi kiadvány egy olyan kísérlet volt, amely címlapján méltán hordozta a HIVATÁSUNK A NYILVÁNOSSÁG – című programnyilatkozatot. De aztán a következő években az „üzemeltetők" néhány fals mondás és sok-sok hallgatás árán csak eljutottak a lejáratódás, a hitelvesztés, a figyelemből kikerülés kiteljesítéséhez. Azt tényként állíthatjuk, hogy a MÚOSZ közpolitikai és nyilvánosságpolitikai értelemben már régen a (szakmai) margón kívül, és a mindenkori kormányzati hatalom számára teljesen jelentéktelenként, ártalmatlanul vegetál. Illetve dehogy: biztatóan fogy évről-évre!

Látva az ország kormányzásában hét éve meghatározó politikai erők gyakorlatát, s tudva, mit műveltek az elődeik, talán nem árulunk el titkot az olvasónak: van, amikor egy szervezet (esetleg az állam) puszta üzemeltetése is hasznos a belső erőknek, s mint látjuk, az sem baj, ha a folyamat esetleges lezárása is számukra kedvezően formálható. Ez a „vég" általában vagyonszerzés, amikor is valami közjószág átzsilipel a magántulajdon szentségének sáncai mögé. A MÚOSZ taglétszáma és költségvetése évente 5-7 százalékkal csökken, tényleges tagdíjfizető tag háromezernél több már nem lehet. Tehát ezen a sínen a MÚOSZ-nak mindjárt vége van, miként a botnak! A tagok fele túl van a hetvenen, a korátlag ötvenhat év körül alakul. Ám a botnak a végén van egy kis ciráda; az ingatlanok!

1. Hogy lehetséges, hogy egy sorvadó korfájú szervezet, amikor pénzhez jut, olyan ingatlanberuházásokat hajt végre, amelyek az ölébe hullott milliárdokat szinte teljesen felélik?

2. Mivel magyarázható, hogy miközben az Alapszabály szerint is a szakosztályok munkájában valósul meg a MÚOSZ lényege, ezek működésére – 27 működő szakosztályt jelez a honlap - rendszeresen az éves költségvetés ötvened része (mindösszesen évi másfél millió forint) jut?

3. Mivel magyarázható, hogy miközben 2012 óta a MÚOSZ számos alkalommal módosította az Alapszabályát, a bejegyzési kérelmeket a vezetés (szándékosan?) úgy adta be, hogy azokat a Budapesti Törvényszék ne tudja bejegyezni? Kinek a céljait szolgálta, hogy eközben úgy tettek, mintha a módosítások megfelelnének a jognak, és így a MÚOSZ Etikai Bizottságából a szervezet belső rendőre lett, s miért, hogy egyes tagok választhatóságát jogellenes cenzusok bevezetésével gátolták meg?

4. Hogy volt lehetséges éveken át eltitkolni a tényt, amit végül a Budapesti Törvényszék tavaly kimondott: a MÚOSZ 2011-es Alapszabálya az egyedül érvényes változat?

5. Mivel magyarázható, hogy az utóbbi évtizedben a MÚOSZ egyetlen tagtoborzó akciót sem indított? Miért tették tönkre a szervezet honlapját és az eMasa.hu médiaszakmai folyóiratot?

E kérdésekre talán minden felelős, megbízását komolyan vevő küldött keresni fogja a választ, amikor a MÚOSZ február 25-re összehívott, és teljes tisztújításra készülő küldöttgyűlésére beül.

Ám a médiaszakma minden tagjára nézve elvárható a felismerés: az a vagyon és infrastruktúra, aminek a sorsa február végén eldől, szolgálhatná az újságírói hivatás tisztaságát óvó és védő, azt büszkén és szabadon gyakorló, a társadalom helyi, országos, közéleti és politikai nyilvánosságát ténylegesen szolgáló hatékony újságíró szervezet céljait és működését is.

Hamis illúziókat kelteni bűn! Lehetetlenre biztatni balga és csalárd dolog.

Ma az újságírók többsége kiszolgáltatott, alárendelt, a mindenféle cenzúrák gyakorlatát kényszerűen elfogadó, a társadalmi, politikai és piaci manipulációkat kényszerűen szolgáló helyzetben van. Keresetükből talán egy érdemi, havi egy százalékos szakszervezeti-szakmai szervezeti tagdíj még kigazdálkodható, de új, a ma még meglévővel összevethető infrastruktúra már soha.

Éppen ezért kellene most elsőként a munkahelyektől távol, a civil szerveződés maradék szabadságát még érvényesítve, a működést a tagság adózott pénzéből finanszírozva a MÚOSZ vagyonát megmenteni, és eredeti rendeltetése, a sajtószabadság megvédése érdekében naponta használni. Újjászervezni a szakmát, visszaszerezni becsületét, s visszatérni a nemzet szolgálatához.

Ha a szervezet vezetése a máig meghatározó csoport kezében marad, akkor a következő négy évben a MÚOSZ bedől, vagyona piacra kerül. Vagy ami még ennél is rosszabb, miközben a tagok folyamatosan kihalnak, a vezetés az eddigi gyakorlatot folytatja. Mert miféle dolog tisztújítás előtt két hónappal sokéves előnytelen szerződést kötni az M5 állami tévécsatorna embereivel, és kiadni stúdiónak a székház egyetlen használható rendezvényi termét? Mikszáth, a névadó forog a sírjában!

Ráadásul jövőre lehull az ingatlanokról a csak szervezeti célokhoz rendelt (felidézem: sajtószabadság védelme, nyelvápolás, demokratikus társadalmi berendezkedés védelme, elfogulatlan és objektív hírszolgáltatás, stb) felhasználást előíró állami korlátozás. Eddig e miatt csak a MÚOSZ tagjai használhatták (volna) ezeket az ingatlanokat. Holnaptól jöhetnek az orosz és a kínai újságíró szervezetek fizetőképes tagjai, és a hatalmába oly furmányosan visszacsusszant mai vezetés állítólag már szerződött is velük; várja őket a tihanyi visszhang!

Vegyük észre mindennek praktikus előnyeit: néhány vezető a maga céljára fialtatja a legnagyobb országos újságíró szervezet ingatlanait, miközben a tagság kihal, a médiafelületek 95 százaléka a kormányt szolgálja, és senki sem tiltakozik ellene a MÚOSZ mezében.

Vitathatatlan, február 25-én irányt kellene váltani! A szervezet élére olyan vezetőséget kell állítani, amelynek szakmai alkalmassága és elkötelezettsége, emberi tisztessége és állampolgári bátorsága megkérdőjelezhetetlen. Amelynek hívó szavára a szakma legjobbjai vissza- (avagy a fiatalabbak be-) lépnek a MÚOSZ-ba, s visszafoglalják azt egy büszke európai hivatás számára.

A betöltetlen vágy munkáljon bennünk: „Kívánjuk a 'sajtó szabadságát, a censura eltörlését."