Miközben a menekültválság miatt éppen hogy szorosabb összefogásra lett volna szükség, David Cameron az Európát megosztó dezintegráció politikusává vált. Ma már jól látható, hogy lépéseit kizárólag a mohóság, a hatalomhoz való ragaszkodás vezérelte. Felelőtlenül megígérte ugyanis a népszavazást egy olyan kérdésben, amelynek megítéléséhez a választók többsége nem rendelkezik megfelelő információkkal. Így a populista demagógok könnyedén győztek, s Nagy-Britannia az első tagállam, amely el fogja hagyni azt az Uniót, amely a II. világháború óta biztosította a békét Európa népei számára. A volt miniszterelnök ostoba politikájával azonban nem csak a brit gazdaságnak okozott – font-milliárdokban mérhető – károkat. Az európai integráció eddigi történetének talán legmélyebb válságát idézte elő, s csak reménykedhetünk abban, hogy valahol még találunk mentőhajót a közelben.
Mi a baj az EU-val?
Leginkább talán az, hogy az uniós polgárok meglehetősen keveset tudnak róla. Luuk van Middelaar, a Valahogy Európába című kiváló könyv szerzője elsősorban „európaiságunk” titkait kutatja. Emlékeztet például arra, hogy az egykori tengerentúli brit gyarmatok is csak súlyos áldozatok árán, hosszú évtizedek alatt építették fel sikeres föderális államukat. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok alkotmányát soha nem kellett huszonnégy hivatalos nyelvre lefordítani. Márpedig EU-ban ez mindennapos gyakorlat, s csupán az első technikai lépés az uniós jogszabályok egységes alkalmazása érdekében. Már csak ezért sem várhatjuk, hogy polgártársaink százmilliói máról holnapra az Európai Egyesült Államok elkötelezett híveivé váljanak. Közelebb áll az igazsághoz, amit a holland tudós által idézett egyik kritikus mondott még a hetvenes években: az európai integráció alig több egy „aktahalmokból emelt bábeli toronynál”.
Az „európai politika” legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb hibája is: születésétől fogva a tagállamok konszenzusára épül. Mindenkivel egyetértésre jutni pedig meglehetősen időigényes és többnyire unalmas dolog. Márpedig a bulváron nevelkedett nézők a politika színpadán is mindig cselekményre, drámai feszültségekre vágynak. Middelaar szerint a focimeccsek sem a korrekt játékszabályok miatt izgalmasak, ezért a szurkolók figyelmét sem lehet csupán törvénykönyvekkel vagy a szabályok ismertetésével lekötni.
A Római Szerződés elfogadásának közelgő 60. évfordulója alkalmából mégis arra kellene gondolnunk, hogy a kontinens viszonylagos békéjét jórészt a sokszor kárhoztatott, unalmas bürokratáknak köszönheti. Az európai politika „de-dramatizálása” ugyanis a Közösség megalapítóinak elévülhetetlen érdeme. Köztudott, hogy 1914 és 1945 között éppen elég dráma játszódott le Európában, ezért az alapító atyáknak azt az ötletét, miszerint „a történelem elől a bürokráciához menekültek, túlzás nélkül nevezhetjük zseniálisnak. Az államok közötti érintkezés kiszámíthatatlanságát és hevét a szerződés és az érdekek összehangolásának józanságával kívánták lehűteni. Az ehhez szükséges munka nagy részét tudatosan a nyilvánosságtól elvonulva végezték.”
A kezdetek óta természetesen sok minden változott, s ma már a döntéshozatal is sokkal átláthatóbbá vált. Más kérdés persze, hogy az Európai Parlament ülésének sokat kellene még fejlődnie ahhoz, hogy a celebek fecsegésével vagy egy valóságshow nézettségével felvehesse a versenyt. Romano Prodit, egykori bizottsági elnököt az újságírók gyakran faggatták az aprólékos jogszabályok értelméről. Egyik nyilatkozatában végre elismerte, hogy az európai alkotmány tervezete „valóban nem sikerült túlságosan szexire”, inkább csak hasznosnak mondható. Szerinte ugyanis – nemzeti hősköltemények helyett – „a traktorülések szabványjogi harmonizációjával” lehet igazán Európa versenyképességét javítani.
Értékek és mértékek
A Titanicot övező számtalan legendák egyike szerint a túlélők még hallották Edward Smith kapitány utolsó szavait. A köztiszteletben álló parancsnok az utolsó pillanatokig a hídon maradt, és onnan irányította a mentőcsónakok vízre bocsátását. A katasztrófa bekövetkeztekor állítólag a „Legyetek britek!” kiáltással búcsúzott a fedélzeten rekedt utasoktól, akiket – önhibáján kívül – már nem tudott megmenteni.
A nyugati civilizációnak talán egyik legnagyobb értéke, hogy minden kötelességszegésnek vagy jogsértésnek van következménye. A korrupció jelensége például Nyugat-Európában sem ismeretlen, de – amennyiben kiderül – az érintett politikusoknak általában le kell mondaniuk tisztségükről. Edith Cresson például a 90-es években a kutatási és fejlesztési ügyek (K+F) uniós biztosa volt. Korrupciós ügye annak idején bejárta a világsajtót, mivel jogsértő módon, közpénzből foglalkoztatta személyes tanácsadóként a fogorvosát. A korrupciós botrány végül olyan méretűre dagadt, hogy a Bizottságnak 1999-ben testületileg le kellett mondania.
Napjainkban „vigyázó szemünket” megint Párizsra kell vetnünk, miután a Titanic Európa sorsa – különösen Donald Trump ámokfutása miatt – egyre inkább a közelgő francia elnökválasztás eredményétől függ. Márpedig ott hetek óta áll a bál, és a jobboldali előválasztás győztese, Francois Fillon már aligha lesz Marine Le Pen kihívója. Az ő bűne is „az égre kiált”, miután a feleségének – állítólagos szakértői munkáiért – közpénzből fizetett.
Magyarországon ez időtájt kicsit más a helyzet: a „ne mi nyerjük a legtöbbet” miniszterelnöki instrukció már régen a múlté. Az uniós források döntő többsége a pártvezér „barátai és üzletfelei” zsebébe vándorol, s bőkezűen gondoskodik családja tagjairól is. A jogállami elveket és a jogászi esküt semmibe vevő ügyészség pedig egyáltalán nem hajlandó büntetőeljárásokat indítani kormánypárti politikusok ellen. Ehhez képest a válságba süllyedt – általuk mélyen lenézett – Európában egy köztársasági elnökjelölt nem kerülheti el a felelősségre vonást, ami vélhetően politikai ambíciói feladásához fog vezetni.
Jellemző az ottani „tarthatatlan” közállapotokra az is, hogy a Fillon-botrány kezdete óta a francia államkötvények után a korábbiaknál magasabb kamatokat kell fizetni. A különbség tehát látványos, akár a korrupció mértékéről, akár a következményekről beszélünk. Így talán mégsem a Nemzeti Együttműködés Rendszere válik követendő modellé a válságaival küzdő Európában.
A tét nem csekély
A Titanic köztudottan már az első útján szerencsétlenül járt, ám az Európai Unió működési zavarai egy nagyjavítás során talán még korrigálhatók. Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy a hajódokkba érve – aki akarja – akár véglegesen elhagyhassa a fedélzetet. Az útirány meghatározásakor ugyanis konszenzusra van szükség, de ez nem vezethet erélytelenséghez a zendülésre bujtogatókkal és a hajóraktár fosztogatóival szemben.
Érthetetlen, hogy a felelős parancsnokok miért tűrik el például, hogy a tisztikar néhány tagja folyamatosan megsértse az – amúgy mindenkire kötelező – hajózási szabályokat, akik ráadásul az utasok előtt rendszeresen szidalmazzák is őket.
Az Európai Unió – minden aktuális baja ellenére – a szuverén nemzetállamok globális kormányzásának első sikeres kísérlete a világon. Egy digitalizált hálózati világgazdaságban a nemzetállamok integrálódásának egyszerűen nincs reális alternatívája, miután csak az összehangolt cselekvés kínálhat win-win lehetőségeket valamennyiük számára. Az Európa-projekt viszonylagos sikerét éppen az jelzi, hogy a legtöbb mutató tekintetében még mindig az EU tekinthető a világ legerősebb gazdasági tömörülésének.
A davosi gazdasági fórumok napirendjén nem véletlenül szerepel minden alkalommal a növekvő jövedelmi különbségek problémája. Thomas Piketty könyve, A tőke a 21. században az okok feltárásában is sokat segített. Talán mégsem közismert, hogy a jövedelmi szakadék, ami az elmúlt évtizedekben folyamatosan mélyült, Európában még mindig valamelyest elviselhetőbb. Sokkoló például, hogy a világ közel 100 milliárdosának összes vagyona körülbelül annyi, mint amennyivel Földünk szegényebb fele, mintegy 3,5 milliárd lakosa, együttesen rendelkezik. Ezzel szemben az európai északi gazdagok és a déli szegények közötti különbség „csak” három-négyszeres. Globális méretekben ugyanez a mutató a legszegényebb és a leggazdagabb országok között eléri a százkilencvenszeres szintet.
Az Európai Unió soha nem fenyegette és ezután sem fogja fenyegetni tagállamai nemzeti szuverenitását. Alapfilozófiája ugyanis a kezdetek óta arra épül, hogy a tagok józan mérlegeléssel belátják az együttműködésben rejlő előnyöket és ezért hajlandóak szuverenitásuk egyes elemeit az Unió intézményeivel (Európai Parlament, Miniszterek Tanácsa, Európai Bizottság, Európai Központi Bank, stb.) közösen gyakorolni. Nem a nemzetárulók szoktak például lemondani az önálló monetáris politikáról, hanem azok, akik hazájuk számára szeretnék megtakarítani a valuta átváltásával járó jelentős költségeket.
A kapitány elsőként menekül
A hajózás történetével alighanem egyidős törvény, hogy a kapitány csak utolsóként hagyhatja el a süllyedő hajót. Jean-Claude Juncker – úgy tűnik – megszegi ezt az évezredes szabályt, mivel egy rádióinterjúban bejelentette, hogy a következő ciklusban már jelöltetni sem kívánja magát.
Az Európai Bizottság elnöke az Unió legfontosabb vezetője, aki magas tisztségét a tagállamok és az Európai Parlament együttes támogatásával töltheti be. A mostani bejelentés azonban inkább csak a bizonytalanságot és a zavart fogja növelni a parancsnoki hídon. Ha Juncker azonnali hatállyal lemondott volna, akkor még lenne lehetőség a helyére más, alkalmasabb vezetőt állítani. Mindenképpen olyan valakit, aki nem a sajtónak panaszkodik a tagállamok széthúzása miatt, hanem – a rendelkezésére álló eszközökkel – megpróbál tenni is valamit a változtatás érdekében.
A magyar és a lengyel kormány köztudottan évek óta semmibe veszi az udvarias feddéseket, amelyek a jogállami normák betartására figyelmeztetnek. Timmermans bizottsági alelnök mégis csak a napokban utalt először arra, hogy esetleg a lengyelek szavazati jogának felfüggesztésére is sor kerülhet. Amúgy nem kellene parttalan vitákat folytatni az Európai Tanács azon tagjaival sem, akik politikai jövőjüket a migránsok elleni szégyenletes harcra építik. Az uniós támogatások megvonásának ugyanis számos jogszerű megoldása létezik, csak a néppárti politikusoknak kellene kevésbé képmutatóan viselkedniük.
Az idő sürget, s a hatalmas hajótest első néhány rekesze már megtelt tengervízzel. Az S.O.S vészjelzéseket sokan fogták, és a bajba jutott óriás utasai is támogatnák azokat a tiszteket, akik valóban a mentést szervezik.
A Juncker-féle sopánkodás helyett azonban végre cselekedni kellene.
