Én már csak beleragadtam a hatvanas-hetvenes évek popkultúrájába, a popularitás mai termékei nem igazán hoznak lázba. (Már az is rosszul esik, ha Frenreisz Károlyt - még fiatalon - és Caramelt nem a színpadon, hanem egy zsűriben látom viszont.) Ám utólag azért legalább illik tájékozódni, ki lesz az, aki mégis csak Magyarországot képviseli a következő, kijevi Eurovíziós dalfesztiválon, ahol az eddigi itthoni győztesek nem igazán vitték sokra.
Az előbbiek miatt - ellentétben a közönség háborgóival, s mert mindenki ellen háborgók mindig vannak - az én megérzéseim semmit sem érnek, de alighanem igaza van a zsűritag Zsédának, amikor kissé patetikusan ugyan, de azt mondja: ha egyetlen dalt választhatna, akkor a tatai Pápai Joci dalát, az Origót tenné üvegbe, mielőtt palackpostát dobna a tengerbe.
Aztán meghallgattam 2017 Dalát én is. Egy fiatal cigány énekes énekelt elhihetően a saját életéről úgy, hogy annak tényleg helye volna a palackpostában, több százezer, millió, cigány és nem cigány, magyar és nem magyar sors társaságában. Olyan mély, őszinte keserűséggel megfogalmazott üzenet ez, hogy Kijevben is meg kell hallják és meg kell értsék. Nem éneklő nyavalygás, panasz, siránkozás ez, hanem beszámoló egy másik világról, egy másik, kisebbségi létről, amely itt van mellettünk, és amelyről sokszor nem vagyunk hajlandóak tudomást venni.
„Nagyon nagy üzenet ez a magyar romaság számára, hogy ha keményen dolgozunk és nem adjuk fel az álmainkat, akkor befogadnak minket, és hogy ezt roma fiúként megélhetem, ez egyszerűen szavakkal nem megfogalmazható. Köszönöm az Istenemnek, ez a dicsőség az övé", nyilatkozta Pápai Joci a műsor után. Ami ugyancsak üzenet. Egy olyan ember üzenete, aki tehetsége miatt kapott egy lehetőséget, aki tudott élni a saját adottságaival. Hagyták neki, hogy tehesse.
Vitatkozhat most néző vagy hozzáértő kritikus. Ha csak annyit megértünk az egészből, hogy együtt élünk ebben az országban, amelytől legalább egyforma lehetőségeket várunk, már pokolra küldhetjük az utólagos okosságokat.
