Lenéznek bennünket?

A Professzorok Batthyány Körének (PBK) nyilatkozata (2017. január 12.) élénk érdeklődést váltott ki a közéletben. Ennek egyik oka, hogy ellentétben a korábbi állásfoglalásokkal, ez kritikai elemeket is bőven tartalmazott, amelyekre a kormányfő is reagált. Válaszát 52 oldalas anyaggal is kiegészítette. Megemlítem, hogy a PBK tagjai közül néhányan, vállalva ennek ódiumát, már hosszú évek óta hangoztatjuk, hogy az értelmiségnek kötelessége rámutatni a kormányzás hiányosságaira, az ország előrelépését akadályozó tényezőkre. Nem véletlen, hogy a PBK-nak az eddigiektől eltérő szellemű nyilatkozata felkeltette a média érdeklődését, és számos interjú készült a PBK jelenlegi elnökével, Náray-Szabó Gábor akadémikussal.

Mint a Kör volt tagja azonban számos megállapításával nem értek egyet. Ezek közül csak eggyel szeretnék foglalkozni, mégpedig azzal, melyet az olimpia megrendezésével kapcsolatban tett. Ha sikerülne megrendezni, „lenne egy olyan érzésünk, hogy mi, akiket a világ közvéleménye mindig is lenézett”, egyedül is meg tudtuk csinálni. Ezzel az állítással az a gondom, hogy nem igaz. A világ közvéleménye, elismerve a magyarságnak a tudományban és a művészetben itthon és külföldön végzett szellemi tevékenységét, nem beszélve a sportsikereinkről, igenis becsül bennünket, 56-os forradalmunkat pedig a világ sohasem felejti el. Erről a Nyugaton élő több mint százezer befogadott magyar menekült és utódaik is gondoskodnak. Nyilvánvalóan az olimpia megrendezése ránk irányítaná a figyelmet, ugyanakkor az elképesztő rendezési költségek jelentősen növelnék adósságunkat és tovább lassítanák felzárkózásunkat.

Mindezeken nem változtat a Nézőpont intézet legújabb "Magyarország a világsajtóban" című médiapolitikai elemzése. Eszerint a nemzetközi, elsősorban a német sajtó példa nélküli módon kritikus Magyarország politikai és gazdasági folyamataival kapcsolatban. Ez a jelenlegi kormánynak, túlnyomórészt a miniszterelnöknek a nyugati, főként a német politikai vonaltól eltérő, aktív politizálását érő kritika. Ez azonban nem a múltunknak szól, nem a magyar népnek: semmiképpen nem jelenti, hogy a világ közvéleménye most már „lenézne bennünket”. Ezen aligha változtat a miniszterelnök évértékelő beszéde, amelyből végre kiderült, mit is ért a lázadáson. (Korábbi cikkemben ezt firtattam e hasábokon.) Eszerint mi már az elmúlt évben is lázadoztunk. Csak abban bízhatunk, hogy mindez nem kurtítja meg az EU-tól kapott támogatást, ami bizony megnehezítené „lázadásunkat”. Pénz nélkül még lázadozni sem lehet!

Kétségtelen, hogy a budapesti olimpián az ország vezetői a világ szeme előtt lennének és számos közvetlen beszélgetést folytathatnának külföldi kollégáikkal. Mindez bizonyára növelné nemzetközi ismertségüket. Ennél viszont lényegesen olcsóbb és hasznosabb, ha ezt az elismerést minden tekintetben példaértékű demokratikus (és semmiképpen nem illiberális) kormányzással, és az olimpiai érmek számának növeléséve érnék el. Ismerve magunkat, biztos vagyok benne, hogy a budapesti olimpián a világot - kerül, amibe kerül alapon - számos olyan újítással kápráztatnánk el, amelyekkel sikert aratnánk. Persze a kiemelkedő sportsikereket, az olimpiai győzelmeket semmivel, semmiféle rendezői különlegességgel sem lehet pótolni.

Ha már megbecsülésünk egyik alapja szellemi tevékenységünk, érdemes áttekinteni, mely tényezők segítik, hogy e téren megtartsuk elődeink által kivívott helyünket. Alapvető, hogy az oktatás területén megőrizzük korábbi jó helyezésünket és a lehető leggyorsabban találjuk meg azokat az okokat, melyek a ránk nézve kedvezőtlen PISA jelentéshez vezettek. Az oktatás, a tudomány, az innováció kiemelt támogatása nélkül arra nincs sok remény, hogy a gazdasági mutatókban, az életkörülményekben utolérjük, megközelítsük bármelyik nyugati országot, de legalább a jelenlegi szintet meg kellene tartanunk. Rendkívül fontos, hogy mindenki képzettségének megfelelő területen dolgozzék. Tanult honfitársaink azzal foglalkozzanak, amihez értenek: más szavakkal a magasan képzett értelmiséget, az alkotókat ne terheljük olyan tisztségekkel, megbízásokkal, amelyek gátolják, hogy szakterületüket műveljék és új eredményeket érjenek el. Mindez persze nem akadályozhatja meg, hogy egy aktív professzor 3-6 évre szóló megbízást vállaljon az egyetem vezetésében, vagy egy akadémikus részt vegyen az Akadémia, a tudomány irányításában. Több cikluson keresztül ívelő megbízások azonban már nyilvánvalóan gátolják a tudományos, alkotó tevékenységüket.

Épp ezért nem értem azokat a kollégáimat, akik saját tudományterületükön olyan új eredményeket értek el, melyek alapján beválasztották őket az akadémikusok sorába: miért törekednek más területek vezetői tisztségére? Ezzel ugyanis egyáltalán nem járulnak hozzá a magyar tudomány reputációjához, és ahhoz, hogy a „világ ne nézze le a magyarságot”. Megnyugtatásul megemlítem, hogy a tudomány iránt elkötelezett akadémikusok - a fiatalok kutatómunkáját irányítva - még jóval 70 éves koruk felett is megszállottan dolgoznak, elfogadva azt a tézist, hogy nekünk, oktatóknak, kutatóknak elsődleges feladatunk a tudomány művelése, új tudományos eredmények elérése. Emellett – ha van rá időnk – különböző értelmiségi körökben elmondhatjuk, a sajtóban megírhatjuk véleményünket az ország helyzetéről, a kormánypolitikusok jó vagy rossz döntéseiről. Visszatérve Náray professzor egyik társadalmi munkájához, a PBK elnöki funkcióhoz, sajnálatos módon a Kör egészen a legutóbbi időkig nem felelt meg az iránta táplált elvárásnak, nevezetesen, hogy kritikai észrevételeivel, javaslataival segítse a kormányt munkájában. Ehelyett viszont semmitmondó pozitív nyilatkozatokkal hozzájárult ahhoz, hogy a kormány elbízza magát, és tovább haladjon az általa megszabott, olykor téves úton, mely gyakran kiváltotta az EU tagországok kritikáját.