A KDNP kontra ELTE összecsapásról megint drága nagyanyám jut eszembe, aki hamvas lányságomban mindig a vasárnapi ebéd utáni időszakot találta alkalmasnak a genderelméleti viták lejátszására. Volt egy jellegzetes hangsúlya, amellyel - miközben a hegyekben álló mosatlannal harcoltam - oda tudta bökni: "Szerintem az asszonynak az a dolga, hogy kiszolgálja az urát." Ezt persze ő sem gondolta nagyon komolyan, pláne nem hihette, hogy - elvégre már a nyolcvanas éveket írtuk - a magam szüfrazsett tempójában erre szelíden fogok felelni. Inkább csak ez volt a módszere az agyi erek karbantartására. Az olykor tányércsapkodásig fajuló vitával viszont garantáltan elvoltunk uzsonnáig.
A KDNP ifjúsági tagozata minden bizonnyal hasonlóképp nem gondolja komolyan, hogy be kell szólnia az ország legtekintélyesebb egyetemének, és véleményt kell nyilvánítania azt illetően, önálló tárgy legyen-e ott a gender studies, avagy sem. Ifjúsági tagozatról lévén szó, egyrészt alighanem akad ott valaki, aki már hallott az egyetemi autonómiáról. Másrészt pontosan tudniuk kell, hogy a magyarországi választópolgárok között is egyre többen vannak, akik különbséget tudnak tenni a társadalomtudományok és az öncélú agymosás között, és ezek az emberek megértik, hogy egy évtizedek óta létező tudományelméleti felfogás beemelése egy tanintézmény kurzuskínálatába nem egyenlő az ilyen vagy olyan eszmék társadalomra erőltetésével.
Aki tehát a gender studies oktatását úgy fordítja le magának, hogy mostantól nélkülöznie kell a férfi, illetve női nemi jellegeket hordozó piktogrammokat a vécéajtókról, az legelőször is azt bizonyítja, hogy rendkívül műveletlen. Utána pedig azt, hogy ifjú keresztényként meg sem próbál olyan korszerűen gondolkodni a világról, ahogy mondjuk a pápa teszi. Ellenkezőleg, a kormánynak a menekültkérdésben tanúsított kíméletlenségén, a "píszí" sutba dobásán felbátorodva immár jogot formál arra is, hogy mintha a huszadik század meg sem történt volna, vitakérdéssé avassa a nők vagy a homoszexuális polgárok egyenjogúságát.
Kereszténydemokratának lenni persze sajátos létállapot lehet, hiszen a párt úgy két évtizede meg sem próbálta választáson mérni, mekkora a fogadókészség a társadalomban az általa hangoztatott dohos elvekre. A gazdaszervezeten élősködve erőltette ránk kudarcos oktatáspolitikáját, és mindenféle polgári felhatalmazás nélkül nyomulgat az abortusz korlátozása felé is.
És még csak azt sem kétlem, hogy vannak szép számmal, akik vállveregető röhögéssel üdvözlik az ELTE-nek címzett intést a gender-tanulmányok társadalmi haszontalanságáról. Emlékszem, nagyanyám is összeült néha a barátnőivel felidézni a régi jó időket, amikor a férjük bőkezűen mérte a konyhapénzt. Mi pedig tényleg nem ezért emlékszünk rá jó szívvel.
