Előfizetés

Civilek, ürgebőrbe varrva

Az Amnesty International egyike azoknak a migránspárti ügynökszervezeteknek, amelyek Soros György pénzéből működnek és a migránspárti erőket szolgálják – áll a Fidesz szerdai közleményében. (E sorok írásakor kétségek gyötörnek bennünket, hogy vajon a KDNP is egyetért-e ezzel.)

Súlyosabb a dolog persze annál, semhogy első látásra is csak viccelődjünk vele, viszont a kínunkban röhögés ősi magyar hagyományunk. Nézni tán szórakoztató, átélni iszonyú, ahogyan óriásjárásban trappolunk visszafelé történelmünk feltépett útján – és utóbbi szót tessék Kádár János hanghordozásával olvasni, úgy plasztikusabb az érzet.

Az negyvenvégi-ötvenes-hatvanas évek politikai retorikája ez a zimperalista (szigorúan köztes „i” nélkül!) ügynökök aknamunkájáról. A minden világok legjobbika elleni nemzetközi összeesküvésekről, az éber pártról és kormányról, az ugrásra kész, megbízható hatóságokról.

Csőszkunyhó, ürgebőr, láncos kutya, karvalytőke, kémkedés, szabotázs, árulás – mit felejtettem még ki? Aki ezekre a rémtettekre kíváncsi, nem az MDP lapját kell visszaolvasnia, elég a Népszaván kívül jószerivel bármelyik mait.

Ma a civilek tartózkodnak a céltáblán, ők a jelenkori Maort, Pócspetri, Rajk, Nagy Imre. Ha tehetnék, fizikailag is megsemmisítenék őket, de szerencsére nem tehetik.

Amikor pedig eljön egy bizonyos nap, akkor a kifosztott, kivégzett, megalázott (civil) társadalom jelképes koporsói elé állhat majd egy szakállas fiatalember, aki lángszavakkal kiűzné az országból az oroszokat. És onnantól kezdődhetne minden elölről.

Illiberális hétköznapok

Ha valaki eddig nem tudta volna, a bizonytalanul lebegő budapesti olimpia kapcsán most megtapasztalhatja, milyen is az az illiberális demokrácia, amelynek kiépítésén a kormányfő izzad, s ami némely jobboldali értelmiségi szerint megfelel a "magyar nemzetkarakternek".

Ezeket az illiberális hétköznapokat csak nagy általánosságban fedi le, ha azt mondjuk: Orbán Viktor akarata érvényesül, hiszen nincs semmi ebben a világban, amiről bármely fideszes a mantrázandó főnöki mondatokon túl szabadon véleményt mondana, mondhatna. Így lesznek a felkent nemzeti ügyekből nemzetet megalázó, országot porba döntő, harsogó pártügyek, szertefoszlatott álmok. Ébredező civil mozdulatokból meg - amelyeket eddig a hatalom manipulációi sikeresen szétziláltak -, háttérhatalmak által pénzelt hazaárulások. Engedni az erőt érzékelve egyetlen esetben engedett a hatalom, amikor a netadó ellen többször megtelt a belváros. Most meg, a NOlimpiát látva, érdekes lesz nézni, milyen menekülőutakon vonszolja el hátsóját a kabinet a tömeg lendülő lába elől.

Teljes a kormányzati káosz: budapesti vagy országos népszavazás, netán visszavont pályázat. Ami biztos: a kormányfő, aki a legősibb populista hagyománynak megfelelően állandóan az emberekre hivatkozik, abban a pillanatban megfeledkezik a népszavazás - amúgy meglehetősen ön- és közveszélyes - intézményéről, amint nem ő az ötletgazda. Hét éves kormányzása alatt kerülte a referendumot, amelynek kormánybuktató hatását megtapasztalhatta még ellenzékben, amikor politikai eszközként használta; aztán meg csaknem ráégett a kvótareferendum, pedig vakon bízott a megdolgozott emberekben.

Más kellett referendum helyett, s Orbán nem is az üres kezét nyújtja: megkaptuk az ellenőrizhetetlen nemzeti konzultációkat, most éppen egy ötpontos Brüsszel-ellenes, hazug kérdéssort. Aztán ott van nekünk az ő Békemenete. A hatalom láncra fogott civil oroszlánja, amely azt bőgi, mennyire éhes ellenzéket zabálni, de amelynek zablarángatása már nem rettent el senkit.

Most tehát itt állunk 266 151 aláírással, egy pártnak készülő szervezettel, a toporgó ellenzékkel, meg a kormánnyal, és várjuk, mi lesz. Ámbár, akármi lesz is, az már nem lesz teljesen illiberális. Vagy így, vagy úgy, kicsit hétköznapi demokrácia lesz.

Keményfejűek

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy még hosszú éveken keresztül komoly fejtörést jelent az Európai Unió számára a menekültválság. Ha a szíriai polgárháború egyszer lezárul is - bár fény egyelőre nemigen pislákol az alagút végén -, Afrikában, kivált a Szaharától délre eső szegényebb államokban oly mértékben gyarapszik a társadalom, hogy alighanem évtizedek múltán is ezrek és ezrek kelnek majd útra, s próbálják elérni Európát, az ígéret földjét.

A legfontosabb tranzitállam Líbia marad. Tripoli kapcsán nem is lehet egységes államról beszélni, hiszen egy részét a szélsőséges iszlamisták tartják ellenőrzésük alatt. Az ENSZ által elismert kabinet „erejéről” mindent elárul, hogy Fajez Szerradzs miniszterelnök hétfőn kis híján életét vesztette a konvoja elleni támadás során.

Marokkó eleve megszűri a menekülteket, részint a Spanyolországgal több mint tíz évvel ezelőtt kötött megállapodás értelmében. Tunézia és Algéria is szigorúan ellenőrzi határait, Líbiában azonban annyira gyenge a központi kormányzat a forradalmi vezető, Moamer el-Kadhafi 2011-es megbuktatása és megölése óta, hogy szinte bárki mindenfajta nehézség nélkül juthat el az ország területére. Ez az oka annak, hogy nigeriek, szomáliaiak, eritreaiak, és dél-szudániak indulnak tömegével útnak az EU felé líbiai területről, gyakran lélekvesztő bárkákon.

Vágyálom, hogy az EU hasonló menekültügyi megállapodást kössön Tripolival, mint tavaly Törökországgal. A napokban a líbiai miniszterelnök is egyértelmű nemet mondott erre, határozottan kijelentette, egyetlen menekültet sem fogadnak vissza. Nem is fognak. A Nyugat által elismert kabinet ugyanis alkalmatlan arra, hogy útját állja a menekültáradatnak. Sok menekült arról a területről indul útnak, amelyet az Iszlám Állam tart ellenőrzése alatt. A szélsőséges iszlamisták számára fontos bevételi forrássá vált az emberkereskedelem.

Miközben az EU és Tripoli közötti megállapodásra vajmi kevés az esély, Róma – Brüsszel nem túl nagy örömére – különmegállapodásra törekszik Líbiával. Az EU vezető személyiségeinek már nagyon elegük van EU „keményfejű” politikusaiból, s abból, hogy sok tagország csakis a saját feje után megy, veszélybe sodorva ezzel a közös Unió jövőjét.