színház;Máté Gábor;

2017-02-25 06:00:00

Máté Gábor: én képtelen vagyok pártokban gondolkodni

Nagyon megeszi a lelket, amikor a hatalom ráül az emberre, a társadalomra, mondja Máté Gábor, aki Dragomán György Kalucsni című darabját rendezte. Az előadást ma mutatják be az Ódry Színpadon. Azt mondja, a műben az is benne van, hogy Trianon következményeit még ma is nyögjük, politikai, társadalmi, kulturális értelemben egyaránt.

- A tanítás az ön számára igen fontos, tehát kiemelt szerepe van annak, ha vizsgaelőadást rendez.

- A vizsgaelőadás rendezésében is a tanítást tartom a leglényegesebbnek. A munkába óhatatlanul pedagógiai elemek vegyülnek. Hiszen olyan darabról van szó, amiben a 15 éves kislánytól a 70 fölötti nagymamáig vannak szerepek, tehát az egyetemen biztosan nem tudunk ideális szereposztást csinálni.

- A hatalom természetrajzáról szól Dragomán György Kalucsni című darabja.

- Arról szól, hogy milyen módon nyomorítja meg a lelket, amikor a hatalom valamilyen módon beleszól az emberek magánéletébe. A történet még az előző rendszerben, Romániában, egy magyarlakta helyen játszódik, ahonnan egy család ki szeretne vándorolni. A darabot nemrég a kolozsvári színház mutatta be, Visky András rendezésében.

- Sokan gondolják úgy, hogy a hatalom manapság belegyalogol akár a családok életébe, és tönkretehet barátságokat is.

- Így van, bár az a kórrajz amit a darab ad, összetéveszthetetlenül a Ceausescu éráé. Úgy vélem, hogy Dragomán magánéleti tapasztalatai is elképzelhetők ebben a műben. Ugyanakkor nem akarom tagadni, hogy a darabban bőven benne van az az általános jellemző, hogy nagyon megeszi a lelket, amikor a hatalom ráül az emberre, a társadalomra. De ebben a műben az is benne van, hogy Trianon következményeit még ma is nyögjük, politikai, társadalmi, kulturális értelemben egyaránt. Ezzel sem néztünk még rendesen szembe, nem beszéltük ki. Engem rendkívüli módon foglalkoztat a múlt kihatása a jelenre.

- A Cigányok előadásának esetében például elővett egy régi, Tersánszky Józsi Jenő darabot, és íratott mellé Grecsó Krisztiánnal egy másikat, ami megrázó erővel szól a cigányokat dermesztő módon megölő gyilkosság sorozatról...

- Ezzel, úgy mondanám, hogy a témát „átrántottam” a jelenbe.

- Úgy gondolja, hogy mai eseményekről is szólnia kell a színháznak. Az Olaszliszkaiban azt is megmutatta, hogy milyen az, amikor cigányok gyilkolnak. Még azzal is vádoltak bizonyos színházakat, hogy részt vesznek a politikai kampányban, de hát a színház az ókor óta politizál.

- Most ennél a problémánál jobban foglalkoztat, hogy olyan osztályt rendezek, melynek tagjaival még nem dolgoztam. Kíváncsi vagyok, hogy ők kicsodák, milyenek, hogyan tudják azokat a szerepeket, amiket Dragomán megírt, megvalósítani. Öröm számomra, hogy egy annyira jelentős prózaíró, mint amilyen ő, megint írt egy színdarabot. Az első darabját a Katona József Színháznak küldte el, ezt nem mutattuk be. A Kalucsni, mint színdarab fölöttébb megállja a helyét, és ebben nagy örömöm telik. Igazán jó szerepek, sorsok, konfliktusok jellemzik. Már a darab harmadik oldalán megtudjuk mi a fő konfliktus. A kivándorolni készülő család életébe betoppan egy fiatal hölgy, aki közli, méghozzá úgy, hogy a férfi éppen nincs otthon, hogy ő terhes a férjtől. Aztán kiderül, hogy a lány milyen módon kötődik az akkori hatalomhoz, az apja egy romániai magyar rendőr, ami az egész családra kiterjedő jelentős konfliktust okoz. Igazán nagyon jól játszható szerepek vannak a darabban. Amitől az ember szeret színész lenni, az benne van.

- Igazgatóként nyilván alaposan meg kell gondolnia, hogy mennyit játszik. A mostani évadban például A nők iskolájában abszolút főszerepe van. De akárhogy is vesszük, ez is arról szól, hogy valaki egy családban basáskodik, próbál már-már diktátor lenni.

- Bizonyos értelemben igen, de hát azért ennek az embernek, akit játszom, rengeteg kis gyarlósága, problémája van. Nagyon fontos kérdés ebben a produkcióban az is, hogy egy férfi tisztában van-e az életkorával, meddig érezheti potensnek magát a szónak átvitt és konkrét értelmében egyaránt.

- Elég gyakorivá vált az idős férfi és fiatal nő páros, és láthatunk ebből szép példákat is.

- Közvetlen környezetemben is igen sok ilyen van, de azért vannak ennek árnyalatai, és színészként boldogsággal tölt el, hogy ezzel foglalkozhatom.

- Képes megmutatni a színpadon azt, hogyan öregszik, miközben mindig beszél arról, hogy nem érzi magát öregnek. A Faustban – nehezen mondom -, de a meztelen hájas hasát is közszemlére tette a színpadon.

- Nehezen mondja, de ezt rendszeresen leírja a kritikáiban, ezért ne érezze magát zavarban, hogy mondja is. Hát mit csináljak? Ez van, küzdök ellene, ahogy egész életemben küzdöttem. Ügyesebb jelmezekkel nyilván rafináltabban meg lehetne oldani, de a Faust rendezőjének, Schilling Árpádnak nyilván szándéka is volt megmutatni ezt. Ha egy színész a Faust címszerepét játssza, akkor mérlegre teszi, hogy neki mi a fontos, az, hogy hazudozzon arról, hogyan néz ki, vagy bevállalja azt, ami van. Arról nem is beszélve, Schilling, ha játszik, amikor csak teheti, megmutatja, hogy fizikálisan ő hol tart. Ha ő rendszeresen megmutatja magát az éppen aktuális biológiai állapotában, akkor nekem etikai értelemben semmilyen jogom nincs ezt felülbírálni.

- Ráadásul ő évekig nem volt hajlandó kőszínházban rendezni, szidta is ezeket, tehát valószínűleg ezzel arról is beszélni akart, hogy ilyen egy megállapodott kőszínház igazgatója. Feltehetően nem volt véletlen, hogy az önök előadásában a Kulka János által alakított ördög volt a totálisan fitt.

- Így van, de én ebben az előadásban egy színész voltam, aki úgy játszott, ahogy a rendező szerette volna, hogy a produkció megfeleljen az ő elképzeléseinek. Én nem feltétlenül gondoltam, és gondolom így. De feltehetően ez egy erőteljes szándéka volt a mi előadásunknak.

- Ezt az előadást valószínűleg nem is lehetett volna Kulka nélkül játszani. De több produkciót is levettek a műsorról, amikor megbetegedett. Tehát, nem gondolták, hogy beugrásokkal viszonylag gond nélkül pótolható egy karizmatikus színész.

- Csak A két Korea újraegyesítésében történt helyette beugrás, és szerepátvétel volt az Emilia Galotti próbafolyamata közben, mert annak előadásában játszott volna. Van egy olyan színházi elv, amit azért mi is alkalmazunk, hogy a függönynek föl kell mennie. Van, amikor azt gondoljuk, hogy az előadás akkor is lehet érvényes, ha egy másik színész játszik benne. Azóta is reménykedünk azonban abban, hogy megtörténhet a visszatérés. Lényeges is az illető színész felé jelezni, hogy ő milyen fontos számunkra.

- A Színházak éjszakáján jelzés volt, amikor Kulka egy alkalommal már megjelent a színpadon, táncolt, de beszélnie még nem kellett.

- Az az egyszeri előadásunk főleg a tapsrendekről szólt, mindenkinek hasonló feladata volt, bár néhány előadás utolsó mondata azért elhangzott.

- Állítólag direkt azért találták ki ezt az előadást, hogy Kulka is ott lehessen.

- Én találtam ezt ki, igen, ebben az is benne volt, amit ön mond. Amúgy pedig régóta izgat a taps természetrajza. Gondolkodom például azon, milyen érdekes lenne egy olyan előadás, amiben már az elején sorban kijönnének a színészek, és hajlonganának.

- Hogyan szokta magát érezni taps közben? Többekről tudom, hogy nem szeretik, mert már nem érzik az előadás szerves részének.

- Nem nyaralok a tapson, hogy így mondjam. De azért fontosnak tartom a jó, fegyelmezett tapsrendet, és bámulom azt, aki energiát tud ebbe ölni. Az előadás lényeges része a taps. Különböző kultúrákban máshogy gondolkodnak róla. A magyar előadásokban a próbafolyamat végén mindig kitaláljuk, ki hajol meg elsőnek, ki kivel hajol meg, és ki hajol meg utoljára. Amikor Varsóban Spiró György Az imposztor című darabját rendeztem, akkor is rémülten elkezdtem ezt csinálni, tartottam attól, hogy kit fogok vele megsérteni.

- Hiszen rangsort is jelent, hogy ki hányadikként hajol meg.

- Igen, egy olyan színházi kultúrában, mint a miénk, az a legnagyobb rang, ha valaki utoljára hajolhat meg. A lengyel színészek viszont döbbenten néztek rám, hogy mit akarok, mert náluk az úgy van, hogy vége van az előadásnak, és együtt meghajolnak. Aztán ameddig tapsolnak, újra és újra együtt kijönnek. Tulajdonképpen én ezzel szimpatizálok a legjobban.

- Ez reprezentálja a társulati összetartozást, de azért igen érdekes az, hogy amikor egyénileg meghajolnak a színészek, kinél erősödik fel a taps és kinél halkul el.

- Tényleg érdekes, de ennek vannak nagyon rossz árnyalatai is. Szerepeltem olyan színdarabban, és játszottam annyira közepesen, hogy noha főszereplő voltam, nálam rendszeresen elhalkult a taps. Ez rettenetes a színész számára, akár procedúra is lehet. Néha a nézők nem csak azt tapsolják meg, hogy az illető színész aznap hogyan játszott, hanem azt is, hogy általában mennyire szeretik. Az orosz színházi kultúrában például az idős színészek rendkívüli respektusban részesülnek. Ott, ha egy idős színész alig csinál valamit, akár csak hátul a színpadon téblábol, már nagyon megtapsolják. Egyébként ez egy igen szép gesztus.

- Fontos feladatának tartja, hogy a fiatalokat behozza a színházba. Nyilatkozta is, hogy a fiatal közönségük egy része elment az alternatív színházakba, és vissza szeretné hódítani őket.

- Határozottan jól állunk ebből a szempontból. Soha ilyen magas látogatottságunk nem volt. A fiatalabb generáció visszatalált a színházba. Az egy más kérdés, hogy megengedhetik-e maguknak, hogy az első sorokba vegyenek jegyet.

- Zömében hátrébb ülnek?

- Hátrébb ülnek, igen, persze. Az olcsóbb.

- Az azért már megszűnt, ami régen volt, hogy a széksorok mellett, szinte minden előadáson, még zsúfoltan álltak is a nézők. Én ezt szerettem, plusz hangulatot adott a produkciónak.

- A legtöbb produkciónk első 15-20 előadásán ma is rendszeresen állnak. A bajnokra a mai napig közel 30 állójegyet adunk ki előadásonként.

- Hogyan viselte, hogy A bajnok miatt olyan, akár feljelentéssel is felérő újságcikk született, amelyik azt is firtatta, hogyan lehetett önt újra választani igazgatónak, amikor ilyen produkciókat enged bemutatni.

- Természetesen erősen érintett, nem mondom, hogy megvontam a vállam. De azt gondolom, hogy az a jó színház, ahol ilyen problémák adódhatnak. Molière is küzdött ezekkel, amikor színházat vezetett. A mai napig ki lehet olvasni a darabjaiból, mikor gondolta azt, hogy most muszáj lesz Lajos királyt megdicsérni. A kockázati tényezőt nagyon fontosnak tartom a színházban. A színész a magánéletét is kockáztatja, amit a néző talán észre se vesz, olyan mélységeket kell feltárnia, amiből a saját élettársa (férje, felesége) a kelleténél messzebb menő következtetést is levonhat. Olyan módon teszi ki a színpadon az életét a színész, hogy ezzel akár a magánéletében is veszélyezteti, hogy tudja-e folytatni az addigi kapcsolatát.

- Amikor nyaranta az első osztálya tagjairól csinálnak előadást, időnként elhűl az ember, hogy mi mindent elmondanak magukról.

- Rólam is rendszeresen elhangzanak negatív dolgok, és én ezt boldogan elviselem, és nézem, és alkalmazom is az előadásaimban. Aki a mai átpolitizált magyarországi politikai viszonyok közé, ami csak pártokban tud gondolkodni, akarja belerántani a színházat, annak ez remélhetően nem sikerül. Én képtelen vagyok pártokban gondolkodni, függetlennek tartom magam. És az is vagyok, a szónak átfogó értelmében. Azt gondolom, hogy egy független ember bárkit és bármit kritika alá vethet. Sőt ez a kötelessége. Meg kell próbálnia tényleg függetlennek maradnia, ehhez nyitottnak kell lenni, figyelni a világ változásait, és ehhez valamilyen módon hozzá kell szólnia. Az emberek ezért járnak színházba.

Névjegy
Máté Gábor Kossuth-díjas színész, rendező, egyetemi tanár, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, 1955-ben született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1980-ban diplomázott, színész szakon. A kaposvári Csiky Gergely Színházban lett vezető színész, amikor az az ország egyik legjobb teátrumának számított. 1981-ben rendezőként is bemutatkozott. 1987-ben szerződött a budapesti Katona József Színházhoz. 1993 óta tanít, 2002 óta egyetemi tanár. 2011-től a Katona József Színház igazgatója.