Drotár Adrienn? 266151? Szent Jupát? Önöknek mi jut eszükbe minderről? A napokban húsz év körüli egyetemistákkal játszottam le ezt a kvízt, és meg kell mondjam, nagyon tanulságos volt a végeredmény. Drotár Adrienn még csak-csak: ha névre nem is, de úgy, hogy a hajdúszoboszlói tévében debütált gazdapárti démon, már többeknek beugrott. Hiába, ez már neten felnőtt nemzedék, youtube-bal kel, facebookkal fekszik. A Szent Jupát neve viszont senkinek nem mondott semmit. Ami abból a szempontból érthető, hogy a kérdezettek megszületése előtt egy bő évtizeddel evickélte körbe a Földet a hajóval Fa Nándor és Gál József; onnan nézve viszont érdekes, hogy Fa Nándor mostani teljesítménye kapcsán nem volt híradás, amely ne emlékezett volna meg a hajdani heroikus tettről. A kérdés csak az, ki olvasta végig a cikkeket, és ki elégedett meg a címmel, na jó, a bevezető sorokkal. És a 266151? Önök máris rávágták, igaz? A fiataloknál viszont nem volt ennyire átütő az eredmény, bár többen is megkockáztatták, hogy ez a Momentum aláírásgyűjtésének végeredménye. Vagy a Momentáné.
Félreértés ne essék, ez a cikk nem arról szól, hogy bezzeg az én időmben. Az én időmben más volt ugyanis a világ. A rendszerváltás körüli években extrém módon tájékozott volt mindenki, ez fakadt a korábbi információhiányból meg a szocialista állam bornírt gondoskodásából, amellyel nemcsak a bulvárhírek bulvártálalásától kímélte meg a polgárokat, hanem minden olyan ténytől is, ami megzavarhatta volna az ország nyugalmát. Emlékszem, 1988-89-ben még prímán lehetett „rémhíreket” gyűjteni, fellázadt munkásőrökről és a PB-n belüli átrendeződésekről; 1990 tavaszától pedig már úgy tapadt az ország a parlamenti közvetítésekre, mintha folyamatos adásra váltott volna a Szabó család.
A mai egyetemistáknak ez olyan, mint valami különösen érdekes mese, de tény: a kilencvenes évek eleje furcsa módon nem a bulvár robbanását hozta el Magyarországon, hanem a politikai sajtó hihetetlen megerősödését. Ha emlékeznek, akkoriban még a bulvár is a politikáról szólt (Reform: nagymellű nők plusz exkluzív párthírek), a Népszabadságra pedig a szocializmus erőteljes elutasítása közepette is valóban naponta egymillió ember volt kíváncsi. Hogy mindettől a kereskedelmi tévézés, sőt valójában a valóságshowk megjelenése következtében hogyan jutottunk el odáig, hogy a kétezres évek elején a Blikk példányszáma már felülmúlta a Népszabadságét, tavaly – október 8-ig – pedig összesen kevesebb mint nyolcvanezer példányt adtak el a szeriőz politikai napilapokból Magyarországon – nos, ez már történelem.
Az azonban velünk élő történelem, hogy a közéleti hírfogyasztás átalakulása egyrészről természetes fejlődés, modernizáció; másrészt viszont hihetetlen esély egy nem kellően transzparens hatalom számára a folyamatos manipulációra, a valódi történések árnyékban tartására. Önök, akik jó eséllyel minden nap elolvasnak egy napilapot, ha mi jól tesszük a dolgunkat, átfogó képet kapnak az ország helyzetéről, a legfontosabb eseményekről. (Persze mintha egy tök másik országban laknának, mint a Magyar Idők olvasói, de ezt most hagyjuk.) Ha önök már nem tudnának előfizetni erre az újságra, a tájékozódást természetesen nem hagynák abba: szörföznének az interneten, néznének tévét, olvasnák az ingyen bedobott lapokat. Hazánk médiájának újmódi jellegéből fakad, hogy ez esetben nagy valószínűséggel a közszolgálat napsugaras híreibe ütköznének lépten-nyomon, nyakon öntené önöket a bulvár, és miközben azt gondolnák, hogy de hiszen tudok én mindent, híradót is néztem, újságot is olvastam, Rogán Antal és Lázár János dörzsölhetné egymás tenyerét. A kormánypropaganda működik.
Természetesen nem állítom, hogy a nyomtatott napilap az a kizárólagos eszköz, amely utat nyit a közéleti tájékozottság felé. A tudatos médiafogyasztók a még talpon lévő néhány hetilap, illetve a nemhabony hírportálok böngészése révén rendkívül széleskörű ismeretekre tesznek szert. A kérdés csak az, hogy vajon mennyire nagy tömeget tisztelhetünk bennük? Az a pár évvel ezelőtti eset, amikor az RTL Klub mérgében elkezdett valódi híradót sugározni, és ettől egy ország döbbent rá rajtaütésszerűen, hogy Orbán Viktor felcsúti háza mellett valóban áll egy stadion, meg hogy Mészáros Lőrinc rejtélyes meggazdagodása minimum kérdéseket vet fel a közpénzek hasznosulása tárgyában, legalábbis gyanúra ad okot: a közéleti témákról tájékozódni hajlandó, erre az időt és az energiát nem sajnáló polgártársaink köre meglehetősen szűk.
Közhelyes igazság, de attól még így van, hogy a sík üveghez fogható átláthatóságot preferáló Skandináviában még ma is elterjedt polgári szokás családonként két-három napilap előfizetése. Az meg egy másik tény – a HVG alapos cikket közölt erről a héten –, hogy Magyarországon ma már egy exkluzív klubnak tekinthető az a negyvenezer ember, aki politikai napilapot járat. Ez ráadásul nem elsősorban műveltségi vagy vagyoni kérdés: inkább generációs szokás. Közben már felnőtt egy egész nemzedék, amelyik legfeljebb a múzeumban látott kinyomtatott újságot. Ami nem volna baj, ha mindössze annyi múlna rajta, tudják-e, hogy hívták az első világkerülő magyar vitorlást.
