A zseni és a tahó a Karinthyban

Sokszor van igazsága a tahónak a zsenivel szemben, a Szembesítés című produkcióban, a Karinthy Színházban. Többek szerint a huszadik század legnagyobb karmesterét, Wilhelm Furtwanglert hallgatja ki benne a II. világháború után Berlinben, egy biztosítási ügynökből lett amerikai őrnagy, akinél teljesen lehúzzák a rolót, ha zenéről, művészetről, kultúráról van szó.

Mondhatni műveletlen tuskó. Katonának is botcsinálta, ehhez képest meglehetősen otromba, diktatórikus eszközökkel, pokróc módon vezeti a kihallgatást. Vele szemben pedig ott a zenei nagyság, akit szinte semmibe se vesz, hiszen föl se nagyon képes fogni ésszel a nagyságát. A tahó őrnagyot Szilágyi Tibor adja, aki már Szabó István azonos című filmjében is ennek a szerepnek a magyar hangja volt. Meg tudja mutatni, hogy amúgy ennek a nem különösebben szimpatikus alaknak mennyi mindenben igaza van a józan paraszti ész alapján.

Azzal vádolja a híres karmestert, hogy a legmagasabb náci vezetéssel, akár Goebbelssel, Göringgel, Hitlerrel kollaborált, sőt vezényelt a Führer születésnapjának tiszteletére, ezért elítélendő főkolomposnak, abszolút bűnösnek tartja. Jócskán megváratja, leüvölti a fejét, kamu vádakkal is bombázza, miközben kutyákat megszégyenítő szívóssággal szimatol ellene. Ahogy a filmben is, Szántó Erika rendezésében szintén, kiemelten fontos szerep jut az arcjátéknak. Fölöttébb beszédessé válik a mimika, gyakran plusz nyomatékot ad az elmondottaknak, máskor éppen hogy ellenpontozza azokat, az arckifejezésről lerí, hogy az illető pontosan az ellenkezőjét gondolja annak, amit mond. És ennek persze ezerféle árnyalata elképzelhető.

Papp Zoltán Furtwangler, maga a megtestesült öntudat, aki pontosan tisztában van a képességeivel, és kellőképpen lenézi ezt a tuskó őrnagyot. De aztán csak kell rá figyelnie, mert jó néhány érve telibe talál, sőt már-már megsemmisítő. Tényleg kevésnek bizonyul a sátánnal való kollaborálás indokául az az érv, hogy szereti a hazáját, meg, hogy segített zsidó muzsikusokat. Öntudata vaskos burkán rések repedeznek. Meg-megrendül, mert csak ráérez arra, hogy valamilyen módon ő is közreműködője volt az emberiség elleni iszonyú, gyilkos bűntettnek, és, hogy azért ezt nem lehet önigazolással elintézni, a műveltség, a talentum sem lehet a lepaktálásra magyarázat, mert bűnösök közt tényleg cinkos, aki néma.

Szántó Erika rendezőként nem talál ki semmi különöset, bízik Ronald Harwood szövegének az erejében, történetmesélős, realista módon lebonyolítja az előadást. Ez olykor eredményez némi vontatottságot, de a színészi játék mindinkább felerősödik, és a második részre egészen erőteljessé válik. Balázsovits Lajos megszeppent zenekari tag, aki mindenáron igazolni akarja a mestert, akire felnéz. Györgyi Anna az őrnagy zenerajongó titkárnője, Baronist Gábor zeneszerető hadnagy. Olasz Ági zongorista férjét elvesztett özvegy. Dobra Mara Marlene Dietrich szerepében az a művész, aki nemet mondott Goebbels ajánlatára, hogy a náci Németországban igen kedvező feltételekkel forgasson, inkább elment a frontvonalhoz közel, amerikai katonáknak énekelni.

A művész és a hatalom viszonya, a behódolás, és az önigazolás ma is égető kérdés. A Karinthy Színház produkciója sok tekintetben elevenünkbe vág.