Marshall-tervet sürgetnek Afrikának

Az Európai Unió határvédelmi szerve, a Frontex bírálta a segélyszervezetek Földközi-tengeri fellépését. „Nem lenne szabad a líbiai bűnözői csoportok, embercsempészek munkáját segíteni azal, hogy a migránsokat a líbiai partszakaszhoz egyre közelebb veszik át az európai hajókra” – mondta el a Frontex igazgatója, Fabrice Leggeri a Die Weltnek. Ez ugyanis meglátása szerint azt eredményezi, hogy az embercsempészek még több embert kényszerítenek a lélekvesztő bárkákra.

„Legutóbb negyven ilyen akciót hajtottak végre civil szervezetek” – közölte Leggeri hozzátéve, hogy ezáltal az európai biztonsági szerveknek nehezebb információkat gyűjteniük a menekültektől a bűnbandákról. Leggeri abból indul ki, hogy idén az előző évinél is több migráns indul útnak Líbiából az Európai Unióba. Az idei év eleje óta a rossz időjárás ellenére 4500-an hajóztak át Itáliába, vállalva a veszélyes tengeri utat. „Jelenleg több százezer menekült tartózkodik Líbia területék. Nyugat-Afrikából ráadásul sokan haladnak az észak-afrikai állam felé” – figyelmeztetett Leggeri.

Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke menekülttábor létrehozását sürgette Líbia területén, s azt, hogy a német kormány Marshall-tervet dolgozzon ki Afrika számára. Mint mondta, forrást kell találni ahhoz, hogy a menekültek akár évekig éljenek az ottani táborokban. „Vagy most cselekszünk, vagy az elkövetkezendő 20 évben afrikaiak milliói indulnak Európába” – közölte Tajani.

Szerző

A nyugati új baloldal érkezése

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:50
Meghirdette az új baloldal programját FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Meglehet, igaza van a felhevült Ujhelyi István szocialista EP-képviselőnek, és Botka László színre lépésével vezető és vízió is van immár az orbáni rezsim leváltásához. Pártot nem említ. Megfeledkezve eddigi hadakozásáról, a pártstratégiáról, meg az értelmiségi holdudvarról Hiller István választmányi elnök is megvilágosult: Botkában látja „a szilárd baloldali jövőt”.

A "félretolt" párt

Botka a múlt szombati országértékelő beszédében nem említette, de néhány nappal korábban, a 24.hu-nak azt mondta, „mostanáig sem pártért politizáltam, hanem ügyért”, „ráadásul a legkevésbé sem foglalkozom a szocialista párt 2022 utáni sorsával. Nagyon a mostanival sem. Orbánt akarom leváltani”. Dicséretes akarat, csak párt/pártok nélkül nem megy.

Ami a kormányfő hatalmának legyőzendő lényegét illeti, az világos. Orbán Viktor rendszere nem történelmi szükségszerűség, nem a nemzeti karakterológia óhaja, nem a nemzet, hanem egy szűk, szigorú gazdasági hálót szövő mameluksereg uralma. Legyőzhető. Még nem tudni milyen mélyen ágyazódott be ez a rendszer a társadalom szövetébe, de egy liberális demokráciában leváltották volna már. Meglehet az is, a NOlimpia az összes eddigi - nem politikai, hanem társadalmi - tiltakozáshoz hasonlóan múló epizód lesz csupán, de ezek a történetek a legváratlanabb pillanatban állhatnak össze regénnyé. Hogy a társadalmi elégedetlenséget eddig nem sikerült politikai elégedetlenséggé fordítani, arról az ellenzék tehet. Nem a „hülye nép”, amelyet csak az tart hülyének, aki nem találja meg vele a hangot.

Botka nagyjából látja ezt, amikor azt mondja, a jobboldali populizmus azoknak a politikusoknak a hibájából erősödhetett meg, „akik belekényelmesedtek a mérsékelt jobb- és balközép pártok váltógazdaságába, és a baloldaléból, amely nem kínált kiutat százezrek, milliók elszegényedéséből. A populisták előtt az nyitotta meg az utat, hogy a baloldal elhitte: a modernizációnak nem lesznek vesztesei, csak nyertesei. A jobboldali populizmus részben a gyenge és tehetségtelen baloldali kormányzás terméke. Az emberek azt hitték, hogy egy erőskezű vezető biztos megoldást jelent.” Ebből pedig az a tanulság, hogy csak az állhat ki hiteles programmal 2018-ban, aki levonta ezt a következtetést főképp a 2002 és 2010 közötti kormányzás balfogásaiból.

Balfogások, balhitek

Meglehet a rendszerváltás, vagy legalább a kormányváltás megtörténhetett volna 2014-ben is. A Bajnai Gordon 2012. október 23-i feltűnését az Erzsébet hídnál ünneplő közönség, megugrott népszerűsége ezt jelezte. Annak pedig, hogy az ellenzéki pártok későbbi nyögve nyelése nyomán a remény szertefoszlott, legfőbb oka az MSZP volt. Nemcsak az, hogy az MSZP a legnagyobb ellenzéki pártnak sulykolta magát – ami igaz volt -, hanem az is, hogy ennek ürügyén ragaszkodott ahhoz, hogy Mesterházy Attila pártelnök legyen a közös miniszterelnök-jelölt.

Öt évvel Gyurcsány Ferenc bukása, majd a Demokratikus Koalíció pártszakítása után a szocialisták erőltetett ambíciója érzelmileg taszította a közönséget. Másrészt még élhetett bennük az 1994-es Horn Gyula, aki mint győztes pártelnök, joggal tartott igényt a kormányfői székre, de bár nem kényszerült rá, koalícióra lépett a szabaddemokratákkal. Ezzel lecsendesítette az antikommunista pártot, s még azt is elérte, hogy – négy évvel a rendszerváltozás után - az SZDSZ-re hivatkozva vissza tudta tartani a saját pártjában fel-felkapó pártállami önbizalmat. Vagy elhitette azt, hogy ezt teszi.

A 2012-14-es MSZP-vezetés nem tudta átfordítani Horn taktikáját. Nem jött rá, hogy ragaszkodása a kormányfő-jelöléshez szétveri Bajnai ernyőszervezeti konstrukcióját, aminek következménye megrázó vereség lesz. Nem ébredt rá az ábécére: adott esetben kívülről támogatni egy kormányt nagyobb hatalom, mint vezetni azt. Bajnai 2009-es kormányzásának emléke a köznyugalom éveként rögzült a tömegekben, Mesterházy iránt még ennyi bizalom sem volt. Az MSZP félhetett is Bajnaitól, hiszen frakciója Orbán választási győzelmének árnyékában mindent megszavazott, amit Gyurcsánynak nem. Csúfság lett a vége, s még az is rájuk ragadt, hogy a Fidesz szándéka szerint cselekedtek, miközben Gyurcsányra maszatolták, hogy ő, nem pedig a párt miatt került ismét hatalomra a Fidesz.

Most Botka László bejelentkezésével felderenghet ugyan a 2014-es emlék, hogy a szocialisták dominánsként rá akarják erőltetni magukat a teljes demokratikus ellenzékre, de ez aligha fog sikerülni. A kis pártok is tanulhattak a történtekből, azt pedig nem tudni, milyen hatása lenne, ha az előválasztásokból kiszállva választási szövetségre lépnének, mellettük a Gyurcsány kitagadása miatt önálló indulásra kényszerített DK-val. Botka feltűnése – főként más kompetens jelölt híján - az egyedüli MSZP-indulást vetíti előre, aminek akár megint bukás lehet a vége, míg a hatalmat csak csipkedő, de nem veszélyeztető kis pártok az MSZP fejére nőhetnek a következő parlamentben.

Átlépve Gyurcsányt

Tanulságos Botka László Gyurcsányhoz fűződő mostani viszonya. „Nincs Gyurcsány-fóbiám, a személyes véleményem jobb róla, mint az átlagválasztóé, de ettől még tény, hogy az Orbán leváltásához szükséges többség nem szedhető össze, míg Gyurcsány a bal egyik vezetője. Csak akkor hisznek nekünk az emberek, ha garanciát adunk rá, hogy nem a 2010 előtti kormányzást hoznánk vissza. Orbán nem tombolán nyerte a kétharmadot, az embereknek rossz emlékeik vannak a baloldalinak mondott kormányzással kapcsolatban” – mondta Botka a 24.hu-nak, amit Gyurcsány nevének kimondása nélkül megismételt országértékelő beszédében is. („Magyarországon csak akkor jön el a konszolidáció és a béke ideje, ha az ország két legmegosztóbb politikusa, a bal- és a jobboldal gyűlölve szeretett ikonjai végre kikerülnek a politika szentélyéből).

Botka azonban átlépett a gyurcsányozáson. Kormányfő-jelöltségéhez három feltételt szabott. Közülük most csak az új baloldali politika követelménye az érdekes, aminek megfogalmazását magára vállalta. Kár volna azért kárhoztatni – mint a DK teszi -, hogy szembe megy korábbi Gyurcsány mellett szavazó önmagával, hiszen azóta, ő is megfordulhatott a damaszkuszi úton, hogy ma a 2010 előtti baloldali-liberális kormányzást a „harmadik utas” szociáldemokrata politika – Tony Blair, Gerhard Schröder, Bill Clinton - miatt ítélje el. Azt, amivel 2006-ban még választást lehetett nyerni Magyarországon, de amivel ma már nem lehetne, s aminek Gyurcsány elkötelezett híve volt.

Botka szocdem kritikájával az az első gond, hogy valójában sohasem léptünk a harmadik útra, így nem tudjuk, milyen lett volna az ország, ha megtesszük. Emlékeinkben csak annyi maradt, amit az MSZP akkori elnök-kormányfő-jelöltje az ország modernizálásáról 2006 tavaszán, a két választási forduló között megosztott a közvéleménnyel. Ez máig az egyetlen érvényes, konkrét elképzelés az európai felzárkózásra, hogy aztán ne legyen belőle szinte semmi. A programot – csak úgy, mint Gyurcsányt – elsodorta saját pártja (ami végül a DK kiszakadásához vezetett) és az őszödi beszédet övező kárörvendő baloldal hallgatása, annak jobboldali interpretációja.

Botka legnagyobb ellenérve a „harmadik utas” szocdem politikával szemben, hogy annak fő tétele, „az esélyegyenlőség, annak az ígérete volt, hogy mindenki becsatlakozhat a magas képzettségen alapuló tudásiparba. Ez azonban illúzió maradt. A 'harmadik utas' szociáldemokrata politika rossz politika volt, törvényszerű, hogy megbukott. Az a politika a baloldal olyan kísérlete volt, amely feladta a vagyoni egyenlőség ideálját, és – maximálisan elfogadva a kapitalista gazdasági berendezkedést – az esélyegyenlőséget tette meg legfontosabb alapelvvé. Mára azonban a 'harmadik út' teljesen megszűnt. Kudarcát egydimenziós volta okozta. Naivitás volt ugyanis azt hinni, hogy az esélyegyenlőségre való törekvés elegendő. Még ha valóban sikerült is volna a társadalmi mobilitást biztosítani az oktatás és a munka világában, a vagyoni egyenlőtlenségek, a társadalmi leszakadás problémái akkor sem szűntek volna meg. Mert az esélyegyenlőség – a vagyoni különbségek felszámolására tett kísérlet és az állampolgárok közé tett egyenlőségjel nélkül – nem életképes. Az esélyegyenlőség tehát szükséges, de nem elégséges feltétele az egyenlők társadalmának megteremtéséhez. Ha a társadalom leggazdagabb két százaléka részesül a nemzeti vagyon döntő többségéből, ott nincs esélyegyenlőség és nincs igazságosság.”

Egyenlők társadalmát ígéri?

Az új baloldali politika ezzel szemben Botka szerint "egyszerre igazságos és egyenlőségelvű, célja az egyenlők társadalmának megteremtése. Megmutatja, hogy a jólét és a demokrácia nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő fogalmak. Igazi baloldali fordulatra van szükség. Ez pedig abban áll, hogy az oktatást hozzá kell igazítani a tudásalapú társadalom kihívásaihoz, hogy az országban, amely nem a keveseké, hanem a többségé (ez majdnem a DK baloldali hangja), helye legyen a tehetségnek, az igyekezetnek, a kreativitásnak. A társadalmi felemelkedés legjobb útja pedig a modern, piacképes ismereteket nyújtó, lexikális ismeretek halmozása helyett a kreativitást, önállóságot és együttműködést serkentő, és legfőképpen nem szegregált oktatás".

Ez akár a "harmadik út" vázlata is lehetne. Ha nem egészülne ki azzal, hogy a korábbi baloldali kormányok, a Fidesz-rezsimhez hasonlóan, adósok maradtak a mérhetetlen vagyoni egyenlőtlenség felszámolásával. Sőt, még csak kísérletet sem tettek rá. (Ami a tényeket tekintve erős csúsztatás.) Botka az egyenlők társadalma ideáljának megvalósítását ígéri a kétkezi dolgozóknak, a panel-proliknak, a bérből- és fizetésből élőknek, a kisnyugdíjasoknak, az alkalmazottaknak, a pedagógusoknak, ápolóknak, közalkalmazottaknak, a szegény vagy kirekesztett családoknak, a négymillió létminimumon élőnek. Régi baloldali takaróba bugyolálva csaknem az egész Orbán alatt vesztes nemzetnek. Erős érzelmi üzenet ez, de az értelme félrehúz. Mert üzen ő azoknak a nagyvállalatoknak és oligarcháknak is, amelyek/akik az elmúlt 27 évben a „mi rovásunkra” halmozták fel vagyonukat, tágra kell nyitniuk a pénztárcájukat, és a társadalom igazságérzetének megfelelően kell kivenniük részüket a közteherviselésből. „Azok pedig, akik eddig a rövidebbet húzták, a társadalom- és adópolitika első számú kedvezményezettjei lesznek, mert az egyenlőtlenség igazságtalan.”

Az volt, az maradt és az is lesz, mert Botkával ellentétben a „harmadik utasok” soha nem ígérték, hogy a modernizációnak nem lesznek vesztesei. Csak azt, hogy a veszteseknek segít felzárkózni a Botka által is remélt aktív, beavatkozó állam, mint a közösség képviselője. Aki pedig erre végképp nem képes, azon segít az erős szociális háló. Amelyet a velejéig neoliberális Orbán szétszaggatott.

Érzelmekre játszva Botka csak az adórendszer újrarajzolásáról szól, nem beszél hatékonyságról, termelékenységről, az ezek nyomán gyarapodó társadalmi jövedelem újraelosztásának új elveiről, arányairól. „Higgyék el, az állami szintre emelt korrupció megzabolázásával, a politikával egybenőtt oligarchák megállításával és következetes megadóztatásával jut elegendő forrás a ma még forráshiányos területekre. A százmilliós villák, vagy több tízmilliós autók tulajdonosai számíthatnak a különadóra.

Új baloldali populizmus

Társadalompolitikánk kedvezményezettjeinek, a szegények és a középosztály helyzetének javítására használjuk fel majd a multik, a nagyvállalatok és a vagyoni-pénzügyi elit új típusú extra hozzájárulásait. Ahol közösen megtermelt javainkhoz mindenki, akinek szüksége van rá, és aki megérdemli, egyenlő feltételek mellett férhet hozzá. Fizessenek a gazdagok!”

Hogy ki, mit hisz el, az ő dolga, de a záró mondatok majdnem brosúra-Marx idézetek, amivel Magyarországra is megérkezett a nyugati új baloldal populizmusának puha változata. Körvonalazódni látjuk a tisztes nyomor egyenlősítését.

Abban nincs meglepő, hogy az európai új baloldal temeti Bad Godesberget, ahol 1959-ben a német szociáldemokraták véglegesen és hivatalosan szakítottak a marxista elvekkel, feladták az élet-halál harcot a kapitalizmussal, hogy a maguk részéről is elismerjék a nyugati jóléti államot, mint a tőke, a közösség és a politikai rendszer kiegyezésének termékét. Azzal sem volna baj, ha az MSZP ezt tenné, ha valóban tudna egyetlen lépést is tenni előre, a jóléti állam meghaladása felé. E lépéshez azonban ma Magyarországon nem kormányváltás, hanem rendszerváltás kellene, a IV. Köztársaság, amit csak a teljes demokratikus ellenzék tudna megvalósítani egy vereségében is virulens jobb és szélsőjobb szorításában.

A nyugati politikai gondolkodók egy része még megújíthatónak gondolja az európai jóléti államot. Mások, a tőke és a mai „proletárok” mélyülő ellentétét látva azon tépelődnek, nem csak történelmi epizód volt-e, hogy vissza tudjuk-e fordítani a kibontakozó jobboldali populista, autoriter folyamatot, vagy mégis Marx látta jól a kapitalizmus dinamikáját, tőke és munka megállíthatatlanul divergáló viszonyát, amit most a jobboldal kihasznál.

Még a morfondírozástól is távol vagyunk.

Szerző

Menekülés a közoktatásból

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:45
Fotó: Népszava
Egy tanterv, egy tankönyv, egy iskolafenntartó, minden oktatási intézményben ugyanaz a nevelési cél... Aki figyelemmel kíséri a magyar iskolarendszer belső arányainak változását, annak feltűnhetett, hogy a közvéleményben kialakult képpel ellentétben milyen fantasztikus karriert fut be az alternatív iskoláztatás napjainkban. A jelenlegi oktatási kormányzat számos intézkedése pedig azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem barátságos az alternativitás eszméje iránt.

A ma érvényes hivatalos ideál az egységesítés. Ezt a célt néha bornírtan fogalmazzák meg - „Az iskola célja jó magyar és jó keresztény nevelése” -, néha kicsit szofisztikáltabban, amikor arról tartanak előadást, hogy az iskolában megalapozott erős nemzeti tudat tartja össze a magyarságot. Kérdem: Mátyás király korában mi tartotta össze, amikor még iskola sem volt? De ne menjünk ennyire a múltba, ma szinte soha, sehol nem hallhatjuk az egyéni fejlesztés, a differenciálás, az ideológiasemlegesség vagy a multikulturalitás értékelését.

Meglepő tehát, hogy két olyan iskolatípus, amelyet korábban az alternatív kategóriába soroltak, milyen szárnyalásba kezdett a beiskolázási számokat tekintve. Ez a két típus: a magán (alapítványi), illetve az egyházi iskolák. Soha nem látott tömegben próbálják a szülők ezekbe az intézményekbe bejuttatni a gyerekeiket.

Mennyi a tandíj?

A magániskolák néhol szemérmesen „alapítványi hozzájárulásnak” hívják a tandíjat, szégyenkezve az általában magas árak miatt. Régebben voltak olyan, valóban alapítványi oktatási intézmények, amelyek ingyenesen foglalkoztak a közoktatásból valamilyen okból kisodródott gyerekekkel, a nagyon szegényekkel, a romákkal, a hiperaktívakkal, de ezeknek jelentős része feladta az életküzdelmet, mert újabban sehonnan nem tudnak támogatást szerezni. Ma főleg olyan alapítványi és magániskolák működnek Magyarországon, amelyekben ilyen vagy olyan címen fizetni kell.

Hogy mennyit? Nehéz az adatokat összeszedni, egyrészt mert az iskolavezetés gyakran a szülő jövedelmére tekintettel állapítja meg a konkrét összeget, másrészt mert nem mindig hozzák ezt nyilvánosságra, de a szaksajtóból és az iskolák honlapjaiból kiindulva egy közelítőleg pontos kép felvázolható. Vannak olyan magángimnáziumok, ahol a tandíj csak havi tíz-húszezer forint, a pilisszentlászlói Kékvölgy Iskolában 36 ezer, a székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban 35 ezer, a Kürt Alapítványi Gimnáziumban 38 ezer, a Budenz József Alapítványi Gimnáziumban 50, a BME Gimnáziumban 82, a Budapesti Német Iskolában 91 ezer. A Carl Rogers Akadémiának nevezett iskolában havi 120 ezer. A Gustave Eiffel Budapesti Francia Iskola és Gimnáziumban 137 ezer, a Greater Grace Nemzetközi Gimnáziumban (a név arra utal, hogy ez egy keresztény szellemiségű iskola) 291 ezer. Hasonló nagyságú a Budapesti Nemzetközi Keresztyén Iskola és a Britannica International School tandíja is. A legtöbbet talán a British International School-ban kell fizetni, itt 388 ezer és 410 ezer forint között mozog a forintra átszámított tandíj. A legtöbb helyen ezen kívül még milliós nagyságrendű beiratkozási díj is terheli a szülőket.

Nyilván különböző mértékű a családok fizetőképessége, de akárhogy nézzük, ezek elég nagy összegek, mégis, amióta a Fidesz van kormányon, drámaian megnövekedett a magán- vagy alapítványi iskolákba jelentkezők száma. A legtöbb helyen felvételi vizsgát kell tartani, olyan nagy a túljelentkezés.

Miért? Mit tudnak ezek az oktatási intézmények, amit az állami iskola nem tud? Úgy tűnik, az a válasz: pont azt tudják, amit az állami iskola nem akar tudni. Sok helyen persze ennyi pénzért kiemelkedően jók a körülmények, kis létszámúak a csoportok, jól felszereltek a szertárak és a laboratóriumok, de az a helyzet, hogy a szocialista Hiller István minisztersége óta számos közintézmény is jó feltételek között működik. Hoffmann Rózsa ugyan azt állította, amikor átvette az irányítást, hogy „romokban az oktatás”, de az adatok más képet mutattak. Korábban évente mintegy 4 milliárd forintot költött az ország iskolafelújításra, Hiller viszont 135 milliárd forintnyi felújítást készen adott át és további 50 milliárd forintnyi még folyamatban volt, és csak a kormányváltást követően, az ősz során fejezték be.

Nem lehetünk elégedettek, hiszen akad Kelet-Magyarországon olyan iskola is, ahol még angol WC sincs, de ez már szerencsére ritkaság. Klebelsberg Kunó minisztersége óta nem zajlott le olyan méretű infrastrukturális fejlesztés a magyar oktatásügyben, mint amit Hoffmann Rózsa "romnak" nevezett. A szükséges pénz nagy része uniós forrásból származott, és nem vitatva, hogy a stadionépítés is fontos, tényszerűen megállapíthatjuk, hogy a szocialista kormány idején nagyjából rendbe hozták a magyar iskolarendszert, legalábbis építészeti szempontból.

Mit nyújtanak a magániskolák?

A magániskolák vonzereje két dologból tevődik össze. Az egyik az, hogy nem nyomasztják a diákokat (és a pedagógusokat) azokkal az ideológiai terhekkel, amelyeket a közoktatás az iskolai élet résztvevőire rápakol.

Mi az a plusz, amit megkaphatnak az itt tanuló gyerekek? Az állami oktatási rendszerből kiseprűzött korszerűség. Életszerű tananyag, hasznos műveltség, egyéni fejlesztés, élményalapú tanítás, közösségi motiváció, nemzetközi kapcsolatok, becsatolódás a világ kulturális vérkeringésébe. Ha az ember végigolvassa ezeknek az intézményeknek a honlapján megfogalmazott pedagógiai célokat, és megismerkedik az ezekhez vezető módszerekkel, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumtól a Lauder Iskolán át, egészen a Közgazdasági Politechnikumig (ezek az iskolák részletes ismertetőt adnak magukról), akkor a hasznos tudás mellett a kreativitásra törekvés és az együttműködő, segítő személyiség kialakítása tűnik elénk, mint első számú pedagógiai cél.

Ezeknek az iskoláknak a diákjai, amennyire ez a nyomon követő vizsgálatokból kiderül, sikeresen megállják a helyüket az életben, és nemcsak azért, mert a család anyagi helyzete támogatja őket, hanem mert a műveltségük szerkezete és a személyiségük karaktere is alkalmassá teszi őket a teherviselésre, a megújulásra és az együttműködésre.

Talán nem is olyan nagy túlzással azt mondhatjuk, a szülők úgy vélik, a magyar állami iskola ma arra készíti fel a tanulókat, hogy engedelmes beosztottak legyenek, a magániskola pedig arra, hogy kreatív vezetők. Nem áll a háttérben nagy titok, ezek a módszerek Finnországban, Hollandiában, Lengyelországban vagy Németországban mindennaposak. Jellemző példa, hogy a Prezi nevű világsikerű cég, amelyet itthon nem nagyon értékelnek, de Amerikában maga Obama elnök gratulált az eredményeikhez, már a második iskoláját nyitja Budapesten, és ennek az iskolának olyan újításai vannak, amelyeknek az általános bevezetését (a mostani kormány által felszámolt) pedagógiai szaklapok és kutatóintézetek munkatársai már régóta szorgalmazták. Ilyen például az úgynevezett vertikálisan megszerkesztett tanulócsoport: bizonyos foglalkozásokon különböző életkorú gyerekek vesznek részt, hogy megtanuljanak egymástól is tanulni, és egymással felelősen bánni. Projektmódszer, digitalizáció, nyelvoktatás, kreativitásra törekvés: jelen van tehát hazánkban modern korban szükséges új pedagógiai kultúra, de sajnos nem a közoktatásban, hanem onnan messze száműzve. A közoktatásban van hittan, van szamárságokat prédikáló erkölcstan, van Wass Albert és Nyirő József ünneplése, és van Trianon miatti búsongás, ami mind lehet a vezetőinknek fontos dolog, de előre aligha visz.

Arról nem is beszélve, hogy az a pedagógiai gyakorlat, amit az állami iskolákban erőltetnek, nem képes reagálni az új veszélyekre. Az úgynevezett cyberbulling-gal, tehát a gyerekek internetes zaklatásával még csak nem is foglalkoznak, meg sem próbálnak érdemben reagálni rá. Mit tesznek a drog terjedése ellen? Az ifjúkori elmagányosodás és a belőle következő alkoholizmus ellen? Mit tesznek azért, hogy a fiatalok a mai szabad világban lehetőleg elkerüljék a szerelmi-szexuális élet súlyos csapdáit? Elégséges vajon erre a 21. században a valláserkölcsi válasz?

Vannak az állami rendszerben is kiváló iskolák. A továbbtanulási mutatók, a tanulmányi eredmények és a tanulmányi versenyekben elért sikerek alapján ilyen a Fazekas Gimnázium, az Apáczai Gimnázium, a Radnóti Gimnázium és még néhány másik vidéki iskola. Ezek azonban sajnos egyre inkább egy valamikor virágzó pedagógiai gyakorlat utolsó mohikánjainak tekinthetők, amelyekben esetleges tényezőknek, például az igazgató személyes szervezőképességének, vagy az egyetemi felügyeletnek köszönhető a magas színvonal, nem pedig egy rendszerszerűen működő alapelvnek. Ezek nem azért jó oktatási intézmények, mert állami iskolák, hanem annak ellenére.

Miért sikeres az egyházi iskola?

A második Fidesz kormány hivatalba lépése óta duplájára nőtt az ide járó diákok száma, most meghaladja a 240 ezret. Az állami iskolákban csökken a tanulólétszám, az egyháziakban növekszik. Nem csak azért, mert a kormány számtalan trükkel erőlteti az egyházi iskoláztatást, vagy mert az egyházak akarnak tevékenységi teret nyerni, hiszen arra is van példa, hogy az önkormányzat át akarta adni az iskoláját, de az egyház, túlterheltségre hivatkozva, nem fogadta el a felajánlást. Maguk a szülők akarják egyházi iskolába íratni a gyereküket.

Sok oka van ennek a jelenségnek, de az alábbiak biztosan szerepet játszanak. A szülők talán arra gondolnak, Magyarországon ma a hivatali érvényesülésben előny az a kapcsolatrendszer, amit egyházi iskolában szerez meg az ember. Egy közintézményben, vagy a kormányfüggő intézményben, például a gazdagon támogatott állami médiában jó pont, ha egy jelentkező egyházi iskolában érettségizett. A másik ok még ennél is kézenfekvőbb. A legtöbb településen élnek romák és nem romák. A romák nem jutnak át az egyházi iskola felvételi szűrőjén, vagy ha mégis bekerültek, többségük hamar kihullik onnan. A perspektíva: az egyházi iskola "elfehéredik", az állami viszont ellenkezőleg, kiszínesedik. Ez a modern korban etikailag, pedagógiailag, emberjogilag megengedhetetlen szegregációnak a trükkös megvalósítása.

Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy van olyan egyházi intézmény is, például a nyíregyházi görögkatolikus iskola, ahová szinte csak roma gyerekek járnak, ez a helyi görögkatolikus egyházközség tiszteletreméltó vállalkozása, de sajnos ez is szegregáció, még ha a jó szándék hozta is létre.

Az egyházi oktatási rendszernek mára kiépült a teljes vertikuma, tehát az óvodától az egyetemig tart, nem kell a diáknak más szellemiségű intézményben folytatnia tanulmányait, ami szintén vonzerő lehet. És az is nyilván vonzerő, hogy sok szülő osztja Hoffmann Rózsa egykori államtitkár asszony mély meggyőződéssel kimondott véleményét: „Egyházi iskolában rosszat nem tanul a diák.”

Nincs most hely arra, hogy ebben elmélyüljünk. Elolvastam néhány egyházi iskola pedagógiai programját, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egykori államtitkár asszonynak igaza volna. Nem arról van szó, hogy szándékosan ostobaságokat tanítanának (bár Charles Darwin esetében találtam erre is példát), hanem hogy a szemlélet egésze múltba néző és függelmi jellegű. Hogy az egyházi abúzus mennyire elterjedt, arra Magyarországon nincs adat, Írországból és az USÁ-ból ijesztő hírek érkeznek.

A budapesti Piarista Gimnázium, a szentendrei Ferences Gimnázium, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium vagy a sárospataki és a pápai református gimnáziumok, a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium mind hagyományait, mind eredményeit tekintve a legjobb oktatási intézmények közé kvalifikálta magát, egyébként elsősorban reáltárgyakból. De nem ez a néhány iskola határozza meg a magyarországi egyházi oktatás karakterét. Több ezer óvoda, általános iskola, szakiskola és gimnázium van egyházi kézben, szakmai ellenőrzésük – az én felületes tapasztalataim szerint – cseppet sem megnyugtató.

Az igényes szülő ma két irányba, a magán- és az egyházi intézmények felé próbálja kimenteni gyerekét a közoktatásból. Töprenghetünk ezeken az irányokon, de az alapkérdés más: miért kell egyáltalán menekülni az állami iskolából?