Feleségem kapott a homlokához, hogy már két hónapja nem fizettünk az óvodai étkezésért. December közepén jártunk, és tudtuk, hogy az ünnepek előtt kellemetlenül nagy összeggel tartozhatunk. A helyzetet magyarázza, hogy két gyerekünk után maradt el a befizetés, és anyagilag – ahogyan eufemisztikusan szoktam fogalmazni – nem ezek a legfényesebb éveink. Nincs ebben semmi különös, a fél ország így él, és nálunk sokkal rosszabbul.
Hogy mennyivel rosszabbul, számomra éppen az említett ebédfizetés táján kapott erős kontúrokat. Önmagában az a tény, hogy a fizetés elmulasztására nem figyelmeztetett senki, szöget ütött a fejembe. Ha mi nem kérdezünk rá, ki tudja hány havi elmaradásba futottunk volna bele, de ez már tényleg utólagos okoskodás. Ami kiderült, mindennél megdöbbentőbb volt. A mi óvodánkba járók kilencvenöt százaléka után nem kell étkezési hozzájárulást fizetni. Mindez valahol dél-kelet Magyarországon egy önkormányzati intézményben. Innen nézve vált érhetővé, miért nem figyelmeztettek, pontosabban, miért nem időben figyelmeztettek a fizetési elmaradásunkra. Ilyen statisztika mellett világos, hogy szinte teljes egészében az állam finanszírozza az óvodánkba járó gyerekek tízóraiját, ebédjét és uzsonnáját. A fizetőképesek a maguk öt százalékával nem osztanak, és nem szoroznak. Befizetéseik – ezeket előbb vagy utóbb bevasalják rajtuk – a pénzügyi „hibahatár” kategóriájába sorolhatóak.
Magyarázná az ingyenes gyermekétkeztetést igénybevevők helyi nagy számát, ha többségében három- vagy többgyerekes családok élnének alanyi jogon ezzel a lehetőséggel. Erről azonban szó sincs. (Tágabb kitekintésben a negyven éve tartó masszív népességfogyás sem abba az irányba mutat, hogy egynél-kettőnél több gyereket vállalnának a magyarok.) Ahogyan arról sem – ezt is az idevonatkozó szabályozás teszi (helyesen) lehetővé –, hogy ingyenességre jogosultak a tartósan beteg vagy fogyatékos gyermeket nevelő családok is. Előbbire és utóbbira is bizonyára akad példa, de megközelítőleg sem annyi, amennyi magyarázna a kilencvenöt százalékot. Mindennek hátterében – nincs rá jobb és klasszikusabb megfogalmazás – a nemzeti nyomor áll. Az ám, hazám.
Sokat és elnagyoltan, de korántsem igaztalanul beszélünk az ország két és három részre szaladásáról. Nem egy és nem két ország létezik azon a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, amelyet Magyarországnak nevezünk. A hazai közbeszédnek, így a hírlapi publicisztikáknak is része az a kijelentés, amely szerint a munkalehetőségek hiánya megyék, régiók és egész országrészek gondja. A családok szintjén ez annyit jelent, hogy sok az olyan família, amelyben csak a férj vagy a feleség a kereső. Rosszabb esetben egyik sem. Két kereső esetén a gyalázatosan alacsony bér teremt olyan helyzetet, hogy az egy főre eső kereset nem éri el a nettó hatvanezer forintot, vagyis azt a határt, amelytől jogosulttá válnak a családok az ingyenes óvodai és iskolai étkeztetésre.
A munkahelyek hiányába az ország leghátrányosabb körzeteiben élők belekényszerülnek a közmunkába, amely a havi negyvenhétezer forintjával csillagászati messzeségben áll attól, hogy a családban elérhetővé válna a fejenkénti hatvanezer forintos jövedelem elérése.
Ha a kétkeresős család bevételei nem elegendőek a szegénysorból való kikerüléshez, akkor mit mondhatunk a csonkacsaládokban élők sokszázezres táboráról? Innen és így érhető meg, amit a statisztika hivatalosan nem ismer el, de a becslés alighanem közel állhat a valósághoz: közel négy millió ember él (mély)szegénységben vagy annak közelében az országban.
A leszakadók millióinak felzárkózását gátolja a modernkori röghöz kötés. Könnyű volna azt tanácsolni: menjek az emberek oda, ahol a munkahelyek találhatóak. Ebben nem feltétlenül a szakképzettség hiánya akadályozza meg őket – bár kétségkívül ez is –, hanem az ingatlanárak közötti különbség. A vidék elnéptelenedéséről mindennél többet elmond, hogy egy hatezer lakosú dél-békési kisvárosban hatszáz lakóingatlan áll üresen, háromszáz eladó. Az utóbbiak a legritkább esetben találnak gazdára, így nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk az itteni ingatlanárakról. Mára a kádári szocializmus bénító örökségévé vált a magántulajdonú lakóingatlan. Ez nem engedi mozdulni a benne élőket, mert abból a pénzből, amelyet egy mezőhegyesi vagy csanádapácai ingatlanért kapnak, nem hogy Szegeden, de Orosházán vagy Hómezővásárhelyen sem lehet labdába rúgni. A váltás, a mobilitás helyett marad a röghöz kötöttség, ennek következményeként a vegetálás és a kilátástalanság. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt: a depresszió.
A kilencvenöt százalék a fentiekből jön ki, abból áll össze. Az ország településeinek jelentős részében az önkormányzat és az állam a legnagyobb munkaadó, vagyis az egészségügyi, szociális és oktatási intézmények gazdái. A helyi gazdaság csenevész, magáncégek elvétve és mutatóba találhatóak, amelyek jellemzően vagy kevés alkalmazottat foglalkoztatnak és/vagy minimálbért kínálnak.
A kör bezárult.