Különös idők

A Fidesz igazi self-made történet. A Fidesz-sztori arról szól, hogy jön tíz-húsz-harminc srác valahonnan, fellázadnak, elegük van a világból, amely körülveszi őket, felhajtják a gallérjukat, és megcsinálják a saját történetüket – jelentette ki Orbán Viktor a 888.hu-nak adott interjújában. Hát igen. Csak éppen azt felejtette el, hogy jöhet még tíz-húsz-harminc srác valahonnan, elegük van a világból, amely körülveszi őket, felhajtják a gallérjukat (vagy nem, ez ízlés dolga), és megcsinálják a maguk történetét.

Nos, a miniszterelnöknek, ahogyan az ő hívei szokták - kissé szolgai módon - emlegetni, mindig igaza van. Jöttek is. Nem biztos, egyáltalán nem biztos, hogy a Momentum képes lesz egy olyan erős párttá – vagy mozgalommá, majdnem mindegy -, alakulni, amelyik ebben a langyos magyar belpolitikában fontos, akár vezető szerepet tölthet be. De megmutattak valamit, amire nagyon kevesen számítottak: nem szavazófülkében, nem tüntetéssekkel, nem sztrájkokkal találták el Orbán leggyengébb pontját, az önelégültséget és az elkényelmesedést, ami immár hónapok óta jellemzi őket és szerencsétlen, hajbókoló társ-pártjukat, amelyik az elmúlt években kizárólag a vasárnapi nyitva tartással volt képes foglalkozni, azzal is ügyetlenül.

Igen, a nagy álomból felébredtek a fiúk, mert ők legjobban álmodni szeretnek. Egy-egy álom megvalósult, élükön a jelképként is értelmezhető felcsúti kisvasúttal, ám igazi álmok nem valósultak meg. A magyar gazdaság adatait a KSH nyilván úgy formálja, ahogyan neki tetszik (ide kívánkozik Churchill mondása, miszerint csak azt az adatot hiszi el, amit ő maga hamisít), minden nap szó van rekordokról, soha nem látott fejlődésről, minden beszédben elhangzik a „Magyarország erősödik” jelszó, amit tekinthetünk akár úgy is, mint a kampány előtti kampányt kormánypénzen, és akkor jön ez a tíz-húsz-harminc fiatal, és fordít egyet a nemzeti ügyként kezelt olimpián. És csakugyan, nemzeti ügy volt ez? A nemzet a kormányzat értelmezésében a hűséges vállalkozókból, a felelősség nélküli tanácsadókból, a potenciális olimpiai kinevezettekből és a sablonokat örökösen ismételgető közszolgálati médiából áll. Igen, Orbán számára ez a nemzet, amelynek ügyeit ő szíveskedik képviselni főleg Brüsszelben, Szijjártó pedig fáradságot nem kímélve akár Új-Zélandig is elutazik, hogy hirdesse az igét.

Orbán azt is mondta - és azért figyelni kell arra, hogy mit mond, nem csak arra, hogy mi csinál, mert előbb utóbb azt csinálja majd, amit korábban mondott -, hogy 2017 a lázadás éve lesz. De az nem biztos, hogy ebben úgy lesz igaza, ahogyan ő gondolja. A Momentum ugyanis áttörést ért el, plakátkampány és kifinomult kommunikációs eszközök nélkül, és mintha mozgásba lendítette volna a magyar közéletet. A Jobbik szemlátomást szintén ritmust veszített, Vona is úgy tesz, mint aki mindent tud, de most nem tudta eldönteni, hogy hová álljon. Gyanakodva figyelhette ezeket a fiatalokat, akik az olykor dermesztő hidegben gyűjtötték az aláírásokat, talán abban bízott, hogy a Nemzeti Választási Iroda a szokásos trükkökkel majd úgyis megbuktatja az egészet, aztán figyelhetünk megint a nagy álomra, csak a kispárnán kell majd igazítani egy keveset. Na és hol voltak a kereszténydemokraták? Semjén a szokásos ájtatos tekintetével figyeli Orbánt, de vajon milyen utasításokat adott párttársainak? Hogy most hová álljanak a fiúk? Harrach, a nagy mesélő, most - talán pályafutása során először - miért nem mondott valamit a „hová állásról”?

Lehet, hogy 2017 mégiscsak a lázadás éve lesz.