Pedig szép arca volna...

„Kár, hogy egy tehén, pedig gyönyörű arca van…” „Semmi nőies nincs abban, ha valaki így szétgyúrja magát…” „Elég igénytelen, ha lenő az ősz haj…” „Na, ennek sincs önkritikája: miniszoknya X lábbal?!…” A fenti mondatok bizonyára mindegyikével találkoztunk már. Testszégyenítésről akkor beszélünk, amikor az adott kor és társadalom fővonalas szépségideáljától eltérő külsejű embereket kinevetjük, megalázzuk. Az ilyen megjegyzések rengeteg emberben keltenek szorongást és továbbéltetik a nők életét egyébként is megnehezítő előíró - sok esetben tárgyiasító - attitűdöt.

A milói Vénusz a klasszikus görög eszmény kifejezője – hogy mi számít szépnek,erősen kultúrafüggő FOTÓ: THINKSTOCK

Naomi Wolf A szépség kultusza című 1990-es sikerkönyvében az elsők között beszélt arról, hogy a mindent elárasztó szépségkultusz – a divatlapok, a divat- és kozmetikai ipar, valamint a plasztikai sebészet által megszerkesztett „jó nő” ideálja – nemcsak gúzsba köt minket önellentmondásos normarendszerével, hanem egyúttal az egyén szabadságát, önállóságát, hitelességét is külsőségekhez kapcsolja, ami aztán a túlérzékenységre hajlamos kamaszokban, de a felnőttekben is komplexusok széles tárházát ébreszti.

Legtöbbször a kövérséget stigmatizálja a társadalom, de természetesen a túlzott soványság vagy éppen a női testre halmozott izomköteg is a „szépségfasizmus” célkeresztjében áll, ahogyan a különféle testi fogyatékkal küzdők és az alternatív szubkultúrákhoz tartozók is gyakran találkoznak megvetéssel, korlátokkal a normatív szépségideáltól való eltérésük miatt.

Mi számít szépnek?

Az, hogy mi számít szépnek, erősen kultúrafüggő. A nőideál az évezredek során – a Willendorfi Vénusztól Twiggyn át Bar Refaeliig – rengeteg változáson esett át: a Karib-térségben és Etiópia, Szomália egyes területein ma is a kövér nő számít szexuálisan vonzónak. Beszédes, hogy minden évben hallunk több olyan tragikus esetről, amikor a testalkata miatt zaklatnak egy kamaszt a társai, aki végül öngyilkosságba menekül a megaláztatások elől. Legutóbb például egy 18 éves amerikai lány, Brandy Vela tragédiája rázta meg a közvéleményt, aki naponta kényszerült szembenézni a testszégyenítés különböző formáival teltebb testalkata miatt.

A legnépszerűbb reggeli műsorunkban fanyalog a szerkesztő, amiért Pierce Brosnan neje „úgy néz ki, mint egy hirdetőoszlop”, majd néhány héttel később az egyik celebünk nyílt levélben osztja ki Nótár Ilona kulturális- antropológust, mert „nem tartja jó példának, hogy amikor az ideális női testről beszélgetnek, ő odaül tíz kiló súlyfelesleggel”.

Hasonló vita zajlik ezzel párhuzamosan a tengerentúlon: Cheryl Tiegs modellből lett divattervező aggályosnak tartja, hogy az ismert plus size modellhez, Ashley Grahamhez hasonlóan egyre több telt nő „lép ki komfortzónájából”, hogy megmutassa gömbölyded idomait, „mintegy legitimizálva ezzel a mértéktelen habzsolást és a mozgásszegény életstílust”. Közben a fél világot bejárja annak a kansasi nőnek a képe, aki négy hónapos kisfiát vitte strandra, de a biztonsági őr kizavarta a vízből, mert „nem kellene bikinit viselnie túlsúlyosan, a terhességtől megnyúlt, csíkos bőrrel", ez ugyanis „zavarja a látogatók nyugalmát”.

A Facebookon futótűzként terjed az a fotó is, amelyen egy ötgyerekes kanadai édesanya látható bikiniben. Őt két fiatal srác és egy lány alázta meg Alberta Beachen, mert „nem feszes, sima és fehér a hasa”. Hasonló kommenteket kap Katie Fehlinger, a CBS 3 meteorológusa is, amikor ikrekkel várandósan áll a kamerák elé. De említhetnénk Porsche Thomas modellt is, aki néhány hete több képet is megosztott magáról a szülés előtt, illetve közvetlenül utána.

Szívhez szóló vallomások

Úgy tűnik, a magazinokban is legfeljebb a tökéletesre retusált testeket nézegetjük szívesen, és elvárnánk, hogy a kismamák hónapokig – vagy akár egy életre – kerüljék a strandot, szoptatni pedig csak a négy fal között merjenek. Úgy látszik, a közízlés szerint nem éppen tökéletes testű nőket lépten-nyomon megszégyenítő szépségfasizmus teljesen öncélú és elnyomó , bárkit, bárhol utolérhet.

Egy rendhagyó aktsorozattal indult a hazai párbeszéd a témában. Amikor Szatmári Réka 2014 elején igent mondott Schiller Noa fotóművész felkérésére, hogy aktképek készüljenek róla, még egyikük sem sejtette, hogy a fővonalas szépségideáltól elrugaszkodó fotósorozat kapcsán egy máig tartó párbeszéd bontakozik ki a testszégyenítésről.

A pornográfiától távol álló képeket a Facebook ugyan törölte, Réka viszont rengeteg levelet kapott, szívhez szóló személyes vallomásokkal: kiderült, hogy az ideális nőről alkotott normatív kép miatt a legtöbb nő szorongott már élete során, a testszégyenítés pedig rengeteg ember mindennapjainak része. Azt, hogy mennyire súlyos és égető problémáról van szó, jól mutatja, hogy a Nőkért Egyesület témába vágó kerekasztal-beszélgetésén néhány hónappal a fotózás után, telt ház előtt Magyarországon először beszélgetett a testszégyenítésről fotós és modellje, pszichológus és transzaktivista.

„2014-ben Schiller Noa rólam készített aktképei felkerültek a Facebookra, ahol fél évig senkit nem zavartak – meséli Szatmári Réka. – Aztán egyszer jött egy feljelentés, hogy azonnal töröljem. Mivel művészeti alkotásról van szó, nem töröltem. Felvettem a harcot. Szabó Móni pszichológus, Antoni Rita, Komáromi András, a fotóművész Schiller Noa és jómagam, hosszú munkával összehoztunk egy beszélgetős estet egy pesti szórakozóhelyen. Egyikünk sem számított ekkora érdeklődésre, az esemény teltházas volt.”

Réka nem számított arra, ami ezután következett: „Több helyen is megjelentek a képek a médiában, és kaptam hideget-meleget. Ami viszont meglepett, hogy elég sok levelet kaptam édesanyáktól, akiknek a gyereküket csúfolják az iskolában, nőktől, akiket ért már testszégyenítés, és amin meglepődtem: még egy férfi is írt nekem. Hiába, ez a probléma őket is érinti” – meséli, hozzátéve: a biztató sorokon kívül nem tudott nekik segíteni. Hiszen az ő megoldókulcsai egyáltalán nem biztos, hogy másnak is jók. „Azok az elcsépelt mondatok sem jók, hogy »ne vedd magadra«, főleg egy iskolás gyereknek, aki naponta ki van téve a zaklatásnak. Nyilván társadalmi szemléletformálásra van szükség, arra, hogy belássuk: életeket tehetünk tönkre, ha ezt tesszük valakivel” – emlékeztet.

Brandy Vela intő tragédiája

A testpozitivitás nem a kövérség kultuszát jelenti. Rengeteg különféle alkatú ember – nő – létezik. A puszta látvány alapján lehetetlen pontos következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogyan él, mit eszik és mennyit mozog, nem tudjuk, milyen genetikai adottságai vannak, milyen betegségekkel küzd, illetve mi az, amit már megtett a fogyása – izmosodása, hízása – érdekében. Fogalmunk sincs, milyen élethelyzeten megy keresztül, mennyi stresszel találkozik, milyen az énképe: magabiztos ember-e, aki jól érzi magát a bőrében, vagy maga is szorong alkata miatt, és egy nehezebb időszakban akár önmaga ellen is fordulhat. Ahogy a szülei szeme láttára öngyilkosságot elkövető Brandy Vela, meg az a több ezer fiatal, akit évente a külseje miatt aláznak meg és bántalmaznak társai.

A kövérek elfogadásáért küzdő mozgalmak, illetve a testszégyenítést alapjaiban felszámolni kívánó törekvések célja, hogy az embert sokféleségében fogadjuk el, tiszteljük és segítsük, ne akarjuk saját felsőbbrendűségünk illúziójába kapaszkodva megalázni és elnyomni, kényelmünk érdekében pedig megváltoztatni őket.

„A testpozitivitás természetesen nem jelenti azt, hogy nem akarunk egészségesebben élni, kiegyensúlyozottabbá válni, és eszünk ágában sincs megszabadulni a káros szokásoktól, illetve bárkit is arra biztatunk, hogy hízzon el. Arról van szó csupán, hogy meghagyjuk mások saját testéhez és saját életéhez való jogát. Felnőttként kezeljük döntéseit, kéretlen tanácsok helyett pedig igyekszünk akkor a segítségére sietni, amikor azt ő igényli. Mindez pedig sokkal több, mint amiről a külsőségek szólnak: egy nagyon fontos, az egyenlő bánásmód és egyenlő esélyek irányába mutató lépésről van szó” – foglalja össze a lényeget Marilyn Wann amerikai aktivista, aki 2007 óta küzd aktívan a testek különbözőségének elfogadásáért, s ezzel együtt az alapvető emberi jogokért.