Meglehetős káosz uralkodik a szakirodalomban is, de annyi bizonyos, hogy a nőnap lényege a figyelemfelhívás: a társadalom nem ismeri el és nem becsüli meg méltóképp a nők által végzett munkát. És ebből a szempontból mindegy, hogy a nemzetközi ünnep apropóját szolgáltató női tömegmegmozdulásra 1857. március 8-án került-e sor New Yorkban, vagy 1917. március 8-án Oroszországban, az eredet narratíváját aktuális politikai érdekeknek megfelelően próbálták és próbálják alakítani. És ezzel máris elsikkad a lényeg: nevezetesen, hogy a nők meg nem valósult egyenlősége globális jelenség. Ez a tapasztalat bőrszíntől, nemzettől, vagyoni helyzettől, vallástól, családi állapottól, életmódtól, foglalkozástól és minden egyéb társadalmi különbségtől függetlenül szolidaritási alapot teremthet a nők között.
Ennek jó példáját láthattuk a Nők Menete közelmúltbeli sikerén, amely globálisan hadat üzent a Trump által fémjelzett regressziónak és a női jogok csorbításának. Ezen felbuzdulva hirdették meg idén március 8-ra a Nők Sztrájkját, amelynek keretében a szervezők nőtársaikat, éljenek bárhol a világon, arra biztatják, hogy erre a napra hagyjanak fel az otthoni és otthonon kívüli munkával. Az inspirációt a szélsőséges abortuszszigorítást meghiúsító lengyel „Fekete Hétfő” (2016. október 3.), valamint az Izland életét egy napra teljesen megbénító 1975-ös nősztrájk szolgáltatta, ahol a sztrájk eredményeként rövid időn belül törvénybe iktatták a nemi alapú diszkrimináció tilalmát, és 1980-ban hivatalába lépett a világ első női államfője. Kapcsolódó kezdeményezés itthon is elindult, de aligha várható több tízezres hömpölygő tömeg szerda este Budapest utcáin.
Az államszocializmus elvileg fontosnak tartotta a női emancipációt, az általános munkakötelezettséggel együtt azonban érintetlenül hagyta az otthoni munkamegosztást, és ezzel kettős terhet rótt a nőkre. Többek közt ez vezetett oda, hogy a nemi egyenjogúság lejáratott témává vált Magyarországon, és a „feminizmus” szó hallatán még a nők nagy része is elhúzza a száját. Az utcára vonuló emberekről rendre az a feltételezés, hogy fizetett bajkeverők, netán elkényeztetett unatkozók, kizárt, hogy az ügyük iránti elkötelezettség motiválja őket. Ha még ráadásul nők is, akkor pláne mit keresnek az utcán? Miért nem otthon főznek a férjüknek-gyerekeiknek?
Mindezért – ne a történelmi múltat nevezzük ki egyedüli bűnbaknak – a rendszerváltás felemás jellege is okolható: a demokratikus átmenet a nők jogaira nem terjedt ki, sőt, e téren előrelépés helyett visszaesés következett be. A beköszöntő szabadság sajátos értelmezése abban a bizarr kettősségben nyilvánult meg, hogy „végre” lehetett szexmagazinokat olvasni, de egyúttal a kereszténységre hivatkozva abortuszt korlátozni is. Ezért tiltakoztak így a korabeli anarchisták: „Se pornót, se pápát!”
„Nem hiszünk abban a demokráciában, amely csak a közéletre korlátozódik; nem tekinthető demokratának az a férfi, aki csak a közéletben, a politikai életben, illetve a szakmai szférában gondolkodik demokratikus módon, otthon azonban csak hierarchikus kapcsolatokban érzi jól magát, s a hagyományos munkamegosztás formáit követeli meg családjától és más privát kapcsolataiban” – e sorokat Bollobás Enikő írta le, nem most, hanem 1989-ben. Azóta legfeljebb annyi változott, hogy most már a látszatra is egyre kevesebben adnak a közéletben. Noha a baloldali kormányok alatt elvétve láthattunk törekvéseket, általánosságban elmondható, hogy az elmúlt csaknem harminc évben egyetlen vezetés sem vállalta fel kellő elkötelezettséggel az érdemi nőpolitika kialakítását, és nem lépett fel kellő eréllyel a nőket érő diszkrimináció és erőszak ellen.
Ez összefüggésben áll azzal, hogy a rendszerváltás után a nők aránya a parlamentben tíz százalék alá esett vissza, és a későbbiekben is hasonló maradt. Ez tette lehetővé, hogy a honatyák 1992-ben teli szájjal kiröhögjék a szexuális zaklatás elleni törvényjavaslatot benyújtó Büky Dorottyát, 2007-ben sunyi módon (a frakcióvezetők látványosan igent nyomtak) leszavazzák a Magyar Bálint és Sándor Klára által indítványozott női kvótát, 2017-ben pedig politikai PR-akciónak minősítsék Szél Bernadett és Szelényi Zsuzsanna igyekezetét, amivel a nők elleni és családon belüli erőszak áldozatainak védelmére külföldön már bevált, komplex intézkedéseket előíró Isztambuli Egyezmény hazai törvénybe iktatását sürgetik.
A parlament azonban a szexizmusnak nem az egyetlen terepe. A nemi alapú előítéletes gondolkodás társadalmunkat minden szinten áthatja, és a jogi egyenlőség dacára a gyakorlati egyenlőség megvalósulásának legfőbb gátja. Leküzdése, együtt a nők elleni erőszak minden formájának felszámolásával, a mai feminista mozgalom - nézetem szerint - legfontosabb feladata.
A szexizmus abból a látszólag ártalmatlan meggyőződésből indul ki, hogy a nő nemcsak biológiai, de társadalmi értelemben is más, mint a férfi, így más szerepek betöltésére hivatott, és más célokat kell az életében előtérbe helyeznie. Van jóindulatú változata is – ebben gázolunk derékig nőnapkor –, amely a „természetesnek” tartott szerepek betöltéséért és a sztereotipikusan nőies tulajdonságok felmutatásáért magasztalja, és így burkolt üzenet formájában egyben jól helyre is teszi a nőket.
A következő lépcsőfokot a szexista viccek jelentik, amelyeken a nőknek is nevetni illik. Például azon, hogy a riporternőt a közszolgálati televízióban – ugye, milyen jó játék? – elverik karikás ostorral. Ezek után már csak A szürke ötven árnyalata kell nekünk, ami a zaklatást és az erőszakot egyenesen izgatónak, kívánatosnak, szexinek állítja be. Mindennek az a vége, hogy olyannyira beleszokunk az erőszak bagatellizálásába, az áldozathibáztatás és az elkövető-mentegetés kultúrájába, hogy a tényleges, akár közvetlen környezetünkben folyó bántalmazást sem vesszük komolyan. Pedig aki azt hiszi, hogy a családon belüli erőszak magánügy és a környezetnek, az államnak nem kell beavatkoznia, az egyúttal azt is jóváhagyja, hogy a nő a férfi tulajdona. A bántalmazó kapcsolat ugyanis a domináns férfi és az alárendelt nő megvalósulása. Ez az oka annak is, hogy a legtöbb gyilkosság akkor történik, amikor a nő ki akar lépni a kapcsolatból – elvégre nemcsak a kezdeményezés, hanem a lezárás joga is hagyományosan a férfié.
A segítségkéréshez egy nőnek meg kell haladnia a saját neveltetését, miszerint legyen simulékony, tűrje a megaláztatást, és a család összetartása legyen számára a legfontosabb. Ugyan hol tanult volna önérvényesítést, talán az iskolában? De még ha le is küzdi a belsővé vált gátakat, a hatóságoktól együttérzés helyett általában további meghurcolásra számíthat.
Ezen változtatna az Isztambuli Egyezmény hazai kihirdetése, amit az aláírás óta eltelt három évben számos civil szervezet sürgetett. Február 14-én mintha előrelépés történt volna: az Igazságügyi Minisztérium a kormány honlapján közzétett egy ide vonatkozó előterjesztést. Néhány napot kellett csak várni, hogy a siker küszöbén megjelenjenek azok, akik – talán bántalmazói privilégiumaikat féltve? – megpróbálják a ratifikációt megakadályozni. A férfiak jogaira hivatkoznak, és a családon belüli erőszak férfi áldozataira. Egyetlen céljuk, hogy, magukat egy másfél évszázados emberi jogi mozgalom egyenrangú antitézisének beállítva, a feminista törekvéseket – amelyek pedig a férfiak problémáira, a férfiakkal szemben támasztott és kifogásolható társadalmi elvárásokra is válaszokat adnak – holmi nemek harcává degradálják. Pedig soha nem volt szó nemek ütköztetéséről.
Ideje volna a szemléletváltásnak: el kellene végre felejteni, hogy a nők valamiféle másodlagos díszítő elemként vannak jelen a munkahelyeken, zavaró tényezőként a közéletben, bírálható-fogdosható tárgyakként az utcán és a buszon, szolgaként, meg pofozózsákként otthon. A nők tiszteletét nem lehet virággal és formaságokkal letudni, de nem beszélek általánosságban a virág ellen, hiszen vannak nők, akiknek rosszul esik, ha feleségként még ennyi figyelmességet sem kapnak. A hajléktalan nőknek pedig végképp aligha kíván bárki boldog nőnapot.
A döntéshozóknak viszont eszükbe se jusson nárciszos jókívánságokkal ömlengeni, amíg annyit sem tesznek meg a nőkért, hogy maradéktalanul törvénybe iktatják és betartatják az Isztambuli Egyezményt. Utána felőlem – ha még mindig akarnak – adhatnak virágot is.