Akkor most mi is van?

A minap egy szakmai rendezvényen a címben foglalt a köznyelvi fordulattal vezette fel előadásomat az elnök. Nem igazán szakszerű kérdés közgazdász kollégámtól, de kifejező. Konferencián és társasági beszélgetésben ugyanezt a kérdést teszik fel, őszinte érdeklődéssel, még azt is elviselve, amit egyébként a közgazdászoktól rossz néven vesznek, hogy „egyrészt” és „másrészt”, valamint „rövidtávon” és „hosszú távon” fordulatokkal tűzdelt választ kapnak.

Most rögtön elnézést kérek olvasóimtól, de az alábbi elemzés sem kerülheti meg e nemszeretem fordulatokat. Aki az egyszerű válaszok híve, elégedjen meg (az adónkból fizetett) kormányreklámmal, mely szerint a gazdaság növekszik, Magyarország jobban teljesít, megemeltük az orvosok bérét, a szakmunkások minimálbérét. Vagy legyintsen egyet történelmi tapasztalatai birtokában, hiszen ismeri egy korábbi rezsimből: ha a haladás lokomotívja már éppen csak döcög, a kazán gőzéből annál többet engednek a sípba, legalább az szóljon. Ha tényleg hasítana a magyar mozdony, elég lenne egy pillantás az építkezésektől lüktető városban teendőik után siető jól öltözött emberekre, a gondosan ápolt vidéki portákra, az üzletnyitáson serénykedőkre, és nem kellene plakáton reklámozni a gazdasági sikereket. Vagyis inkább a kormányzati sikereket. Mert nem is annyira a gazdaságról szól a hirdetés, mint a kormányzat feltételezett sikereiről.

Lássuk hát az adatokat. Az ország területén megtermelt áru- és szolgáltatástömeg (GDP, bruttó hazai termék) a legismertebb, noha nem hibátlan jelzőszáma a gazdasági aktivitásnak. E mutató a rendszerváltozással járó átalakulási krízisben nagyot zuhant, ezt hosszabb ideig évi négy százalékos növekedés követte, egészen 2006-ig, amikor az addig durván túlköltekező kormány költségvetési megszorításra kényszerült. A növekedés ezzel rögtön visszaesett. Rövid állapotjavulás után pedig beütött a nemzetközi pénzügyi válság, aminek hatására csaknem hét százalékot zuhant 2009-ben a GDP.

2010-től már ismét van növekedés, de törékeny. Az új kormány az örökölt helyzet súlyosságára és az addigi kurzus kudarcára hivatkozva egyéni eszközökkel kívánta gyors növekedési pályára állítani a gazdaságot. Némi növekedést követően viszont 2012-ben váratlanul zsugorodott a gazdaság. Majd megint növekedésnek indult, és végre 2014 és 2015 szép mutatókat hozott (3,7 illetve 3,1 százalék). Megjelennek a gazdasági teljesítményt reklámozó kormányzati plakátok, amelyek a 2010-től követett politikai pálya sikerének bizonyítékaként utalnak a nemzetközileg is megsüvegelendő növekedési eredményre. Holott mindig vitatható, hogy a kormánypolitika miatt vagy annak ellenére következett be a tényleges növekedés.

Érdemes tudni, hogy ezen években a világgazdaság 3,5 százalék körüli ütemben nő: az utóbbi tíz évet tekintve egy esztendő kivételével a világátlag alatti a növekedésünk, vagyis a globális jövedelmen belül trendszerűen zsugorodik a magyar részarány. A nyugat-európai is, ám a fejlett nyugatnak van miből teret vesztenie. Ezen évtized alatt a három hozzánk mérhető visegrádi gazdaság (cseh, lengyel, szlovák) a mienknél gyorsabban nőtt. A csehek mindig is fejlettebbek voltak, a másik kettőnek az egy főre jutó hazai terméke az utóbbi években került elénk. Ami a béreken is látszik: eddig inkább felénk irányult a munkavállalói érdeklődés, újabban inkább a magyarok igyekeznek Szlovákiában (sőt immár a közeli erdélyi nagyvárosokban) munkát vállalni.

Növekedési adataink sokat ingadoznak, így pedig egymásnak ellentmondó állítások is tehetők. Ha valaki 2014-2015 eredményeit tekinti mérvadónak, akár reménykedhetne is abban, hogy lesz érezhető felzárkózás a nyugati fejlettségi szinthez. Nemrég egy szakmai rendezvényen a miniszterelnök a gazdasági miniszter és az MNB elnöke társaságában, saját politikájuk sikereit részletezve, az évi öt százalékos fenntartható gazdasági növekedés távlatait vázolta fel. Nincs abban kivetnivaló, ha a kormány elégedett saját működésével. És nyilván kellemesebb az ígéretes jövőről szólni, mint a megoldandó nehéz feladatokat taglalni. A jövő nincs eleve meghatározva, így miért ne reménykedjen egy politikus a szebb jövőben. Ám anyagi ígéreteket, költségvetési vállalásokat, pénzbeli elkötelezettségeket csakis reális, sőt inkább óvatos számításokra szabad alapozni.

Számolgassunk. Gazdaságunk 2008 óta átlagosan 1 százalék alatti ütemben növekedett ez ideig – de hát ebben valóban benne van a válságos 2009-es év. Meg a 2012-es egyszeri botlás. Benne van a 2014/15-ös lendületes két év is, amihez viszont muszáj hozzátenni: növekedési szempontból rendkívüli, mondhatni kegyelmi időszak volt. 2014-ben lezuhant a nyersanyagok világpiaci ára, legfőképpen a nyersolajé, emiatt nagyot javultak a nemzetközi cserearányaink, a kisebb olajimport-számla növelte a nettó kivitelünket. Mondhatni: „globális rezsicsökkentésben” részesített minket a külvilág az energiaárak egyszeri zuhanásával. Történelmi mélypontra kerültek a nemzetközi kamatok. Egy erősen eladósodott országnak, mint a miénk, ez is komoly ajándék. Magára talált az európai export, főleg a német kivitel dübörgött, magával húzva a magyar exportot is. Csúcsra járt az uniós fejlesztési támogatások lehívása e két esztendőben: a magyar GDP négy százalékára rúgó pénzbeáramlás fűtötte évente a lokomotívunkat.

Így zártuk 2015-öt 2,9 százalékos növekedéssel (amit a Központi Statisztikai Hivatal később 3,1-re korrigált). A tavalyi, 2016-os év tényadatait nem ismerjük még: az előzetes adatok alapján kettő százalékkal növekedett gazdaságunk. Ez bizony bármely mérce szerint szerény eredmény. Idén minden elemző a tavalyinál többet vár, részben, mert ismét gyorsulnak az uniós utalások. Ha nem jön közbe semmi, akkor már csak e miatt is javulnak növekedési mutatóink.

Vannak azonban lefele mutató kockázatok már rövidtávon is. A nemzetközi kamatszint tavaly elérte a talajszintet, onnan csak felfele lehet elmozdulni; ez nem jó egy olyan országnak, amelynek államadóssága sokkal nagyobb, mint bármely más volt tervgazdaságban. Igaz, a gazdasághoz mért arányt tekintve a német állam adóssága is a mienkhez hasonló. Csakhogy Németország kiemelkedően jó kockázati besorolású, így azonos arányú államadósságot töredék kamatszinten finanszíroz a német büdzsé. A magyar állampapírok besorolása viszont épp csak egy fokkal van a bóvli szint felett, és a nagy hitelminősítők nem mutatnak nagy kedvet a felminősítésre: maradunk leszakadva a cseh, a szlovák és a lengyel szinttől. Ott áll most a magyar állam kockázati minősítése, mint húsz éve…

A nyersanyagárak sem eshetnek tovább, nincs hova. Hacsak nem zuhan meg váratlanul a kínai gazdaság, és azzal a világkereslet. Akkor viszont roppant zavaros világgazdasági helyzet állna elő, ami mindig jobban sújtja a magunkfajta kis, nyitott gazdaságot, mint a nagyobb piacokat. Ám jöhet kereskedelempolitikai zűr a világpolitikából is; egy esetleges globális vámháború leginkább a peremvidéki gazdaságokat rázza meg, és csak másodlagosan érintené a nagyokat.

Ám ha nem következik be külső sokk, akkor is van elég kockázat. A legdrámaibb az, amely mindennapos: a magyar munkaerő fokozatos kiáramlása. Ez rövidtávon akár még javít is egy sor mutatón: jól alakul a foglalkoztatás, hiszen az ingázók, kint dolgozók szépítik az aktivitási mutatót. Hazautalt jövedelmeik nagysága kezd vetekedni az uniótól kapott transzferekkel, és ezek a pénzek is növelik a magyar fogyasztást.

A kivándorlással azonban csökken a legfontosabb termelési tényező: a munkaerő állománya. Tőkével (géppel és jobb szervezéssel) elvileg lehet egy szintig pótolni az elmenőket. De a magyar gazdaság tőkevonzó képessége és általános nemzetközi versenyképessége nem mutat javulást. Mértékadó felmérések szerint éppen az állam szabályozó, beavatkozó, piacokat és versenyviszonyokat átrendező agilitása az, ami visszafogja a cégek (nagyok és kisebbek, hazaiak és külföldiek) beruházási kedvét. És szaporodnak a gondok a munkavállalók képzettsége, készségei és motivációi körül.

A gyorsított ütemben lehívott uniós pénzek most elfedik a magyar gazdaság beruházás-hiányát. Ám aki látja az egészségügy, oktatás jogos igényeit, érzékeli a területi leszakadás fenyegető trendjét, a korábban sokat fejlődő infrastruktúra újra felgyülemlő tőkeszükségletét, az aggodalommal tekint a magyar tőkeképződési folyamatban eddig felgyűlt elmaradásokra. Az államháztartási adatok formailag rendben vannak, sőt a 2016-os év végi irdatlan pénzszórás azt mutatta, hogy magyar gazdaság, mely a térségben a legnagyobb adóterhet viseli, kellő állami bevételt generál. Ám a felgyülemlett halasztásokat nem lehet a végtelenségig görgetni. Ráadásul – amint sejteni lehetett – a NATO-kötelezettségek teljesítésére a korábbinál sokkal többet kell fordítanunk a büdzséből. Végeredményben tehát csökkenő létszámú aktív lakosság mellett idővel súlyosbodó államháztartási, társadalombiztosítási gondokkal kell számolnunk.

Nem magyar ügyek ezek. A nyugati demokráciákban a demográfiai gondokkal, a jövedelmi és vagyoni különbségekkel, az új technológiák befogadásának és a termelékenység-növelésnek a társadalmi akadályaival régóta komolyan foglalkoznak. Mind világosabb, hogy az elért magas jövedelmi szintet még jobb képzéssel, rugalmasabb állami intézményrendszerrel, a társadalom különféle rétegeinek a bevonásával (az „inkluzív növekedés” eszközeivel) lehet csak megtartaniuk. Új távlatokat nyit e téren a digitalizáció és automatizálás mai hulláma, amelyre a negyedik ipari forradalom néven is utalnak.

Amikor hazai állapotainkat és a jelenlegi társadalom- és gazdaságpolitikai kurzust kritikai elemzésnek vetjük alá, e régi és új kihívások felől tekintünk teendőinkre. A jó válaszok megtalálásához tanulnunk kell a világban zajló folyamatokból. Így abból is, hogy a nem-liberális ázsiai rendszerek – amelyek a korábbi időszakban, közepes-alatti fejlettségi szinten gyors növekedést értek el – nem adnak alkalmas mintát hazánk mostani helyzetére. E korábbi siker-országok maguk is komoly bajok elé néznek. Ám vezető nyugati országokban is különös politikai mozgásokat látunk, és még nem világos, hogy valóban új korszakot hoznak-e az új szereplők, vagy inkább csak utóvédharcot vívnak a globális átrendeződési folyamat vesztesei. Abban viszont biztos vagyok, hogy hazánk viszonyai és a jövő kihívásai felől nézve bizonyosan nem jó választás a túlcentralizált államkapitalista modell. Gazdasági mutatóink semmiképpen sem támasztják alá e modell sikerét, különösen nem a folytathatóságát. Az illúziókkal leszámolva, a nagyotmondást félretéve, őszinte vitában kellene megadnunk a magunk válaszait a gyorsan változó világ által feltett súlyos kérdésekre.