Nem tudni, hogy a kislánnyal végül mi lett, a fotó azonban menthetetlenséget sugall. Ezen túl etikai kérdéseket vet fel: miért nem segített a fotós, hogyan segíthetett volna, és hogy a szenvedés ábrázolásán kívül mit tehet a művészet a társadalmi problémák megoldásáért, feladata-e ez egyáltalán, vagy megelégszik azzal, ha nyomorpornóval borzasztja el a kiállítótermekben megforduló látogatókat.
Lisa Kristine: Gyújts fényt, India
Ezek a morális kérdések is felvetődhetnek abban a nézőben, aki ellátogat a Kogart Házba és végignézi a Lisa Kristine humanitárius fotós munkáiból nyílt, Enslaved - A modern rabszolgaság története című kiállítást, amely április 30-ig tart nyitva. Kristine társadalmilag maximálisan elkötelezett. Nemcsak fényképez, hanem civil szervezetekkel dolgozik együtt, nemcsak dokumentálni akar, hanem változást elérni is. Munkája során és témái által olyan kapcsolati tőkét szerzett, amit könnyen fordít pénzre, amelyet képes civil szervezetekhez csatornázni. Tanúskodni akar és cselekvésre inspirál. A fotókat kísérő szövegek optimistán fogalmaznak ezzel a törekvéssel kapcsolatban, és úgy tűnik, mintha nem is lenne olyan nehéz a rabszolgából a szabad kategóriába átkerülni. A fotós maga ugyan cselekszik, az azonban már más kérdés, hogy mennyire képes a nézőt cselekvésre ösztönözni, hogy mást is tegyen az együttérzésen és az elszörnyedésen kívül.
Megdöbbentő történeteket olvasunk a Volta-tóba fulladó gyerekrabszolgákról, a többszintes indiai bordélyokban tengődő nőkről, a gyerekeiket a hátukra kötő, higanyos vízben aranyat mosó anyákról. Megtudjuk azt is, hogy harmincmillió embert kényszerítenek fizetés nélkül, erőszakkal munkára. Mindez azonban egy magyar látogató számára a messzeségben történik. Ugyan a kiállítás szerint a modern kori rabszolgaság határtalan és nemcsak a harmadik világot érinti, a Kogart házban látható vizuális történet mégis főleg Nepálban, Indiában és Ghánában játszódik. Ezek a tájak pedig nemcsak földrajzilag vannak messze, hanem életminőségben és társadalmi szerkezetüket tekintve is.
Lisa Kristine: Halászhálók, Ghána
Más fénytörésben láthatjuk azonban a problémát, ha megvan az előzetes tudásunk arról, hogy Magyarországon több tízezer ember élhet rabszolgaságban. Az összekötő elem, amelyen keresztül a világ bármelyik táján élő néző rákapcsolódhat a rabszolgaság elfogadhatatlan, mégis élő és dollármilliárdokat termelő jelenségére, az az univerzális emberi méltóság. És az emberi tekintetek. A rabszolgaként élő vagy már szabad emberek portréi lélegzetelállítóan szépek. A szenvedés és a szépség együtt akár még a fenséges jelzőt is előhívhatja, ezzel együtt viszont el is emeli a képeket attól a nyers kegyetlenségtől, ami lehetővé tette az elkészültüket. A nevek személyesebbé tennék az élményt, a megnevezést azonban felváltják a rabszolga és a szabad kategóriák, ami le is egyszerűsíti a képeken látható emberek élethelyzetét. A két kategória közötti határvonal viszont korántsem olyan éles, főleg, ha a havi néhány dollárért dolgozó bangladesi ruhagyári munkásokra gondolunk.
A modern rabszolgaság problémáját ugyan érzékeljük, a kiállítás koncepciója viszont jobban koncentrálhatott volna a a jelenség kontextusára. Ami utána megmarad, azok emberi tekintetek, amelyekbe máshogy nem tudnánk belenézni. Vagy nem is mernénk.