A TI összefoglalója leszögezi: a BKV-nál és az óriásberuházás levezénylésére létrehozott DBR Metro Projekt Igazgatóságnál sem volt képzett szakembergárda, sőt a DBR mindössze hét alkalmazottal futott neki a százmilliárdos fejlesztésnek. Az alulképzett, létszámhiányos irányítógárda hanyag, rossz szervezőmunkájából is következtek a metróberuházás sok tízmilliárdos kárt okozó szabálytalanságai, késedelmei. Az elemzés szerint a magyar döntéshozók már a kezdet kezdetén súlyos hibát követtek el azzal is: a Nemzetközi Mérnök Szövetség (FIDIC) mintaszerződéseit használták az alvállalkozókkal kötött szerződéseknél. Ezeket a mintaszerződéseket ugyanis abból a máskülönben logikus feltételezésre alapozták, hogy a megrendelő saját érdekében szakmailag átgondoltan és helyesen jár el. A magyarhoz képest jóval fejlettebb közéleti viszonyokra írt FIDIC-mintaszerződések itthon csak a kibúvó alapjául szolgáltak: a projekt mind a húsz alvállalkozója minden, a kivitelezés késéséből adódó költségét a fővárosra hárította, ami 67,5 milliárdos túlköltést eredményezett.
A közbeszerzéseknél már önmagában a csúszás is óriási károkat okozott. A procedúrák lebonyolításával az Eurometro Kft-t bízták: a cégnek eredetileg nyolc hónap alatt kellett volna végeznie a feladattal, ám végül hat év alatt lett kész, úgy, hogy közben a vállalási árak 3,6 milliárddal nőttek. Ráadásul, mivel az Eurometro Kft. feladatkörét elnagyoltan állapították meg, a cég később ellenőrizhetetlen, megkérdőjelezhető teljesítményekre hivatkozva kapott tízmilliárdos nagyságrendű összegeket Budapesttől. Az pedig már a szakmai hibán is túlmutat, hogy a közbeszerzéseket – súlyos szabálytalanságok, visszaélések sora mellett – lebonyolító céget műszaki ellenőrként is bevonták a munkába. Vagyis a közbeszerzésen nyertes cégek munkájára is az Eurometró bólintott rá. Közben a Siemens a DBR és az Eurometró több alkalmazottjának, illetve egy MÁV felsővezető cégének utalt át jelentős összegeket, hogy belső információkat kapjon a közbeszerzési versenytársairól.
A TI összegzése kitért arra is: az OLAF kiszámította, hogy a kár mekkora hányada esett az Európai Unió által nyújtott támogatásokra és mekkora az Európai Beruházási Bank (EIB) által nyújtott hitelekre. Ennek azért van jelentősége, mert az EIB-hitelt értelemszerűen amúgy is vissza kellene fizetni, miközben az uniós alapok által nyújtott összegek – ha nincs szabálytalanság – vissza nem térítendő támogatásnak minősülnek. A négyes metró építési költségeinek a 70 százalékát a Kohéziós Alapból és két – a magyar államnak, illetve Budapestnek nyújtott – az EIB-hitelből finanszírozták. A fennmaradó 30 százalékot a magyar kormánynak és a fővárosnak kellett előteremtenie. Mindezek ismeretében még inkább kérdéses, hogy ha végül valóban büntetésre, azaz visszafizetéses korrekcióra kerül sor, akkor pontosan mennyit is kell visszautalnia Magyarországnak.
A TI összefoglalója rávilágít egy másik érdekes pontra is: miközben évek óta, sőt, 2009 óta tartanak különböző nyomozások a metrótender ügyében, a beruházás kapcsán a magyar kormány csak a jelentés összefoglalójának nyilvánosságra hozatala után tett feljelentést. Maga az OLAF a rá vonatkozó uniós rendelet szerint nem hozhatja nyilvánosságra a jelentéseit, illetve csak akkor, ha tiszteletben tartja a közzététel alapelveit, például azt, hogy mások jogos érdekét ne sértse. Ez azonban folyamatban lévő nyomozások miatt lehetetlen lett volna. Ugyanakkor, amint arról a Népszava már korábban beszámolt egy, az OLAF igazgatója által jegyzett levélre hivatkozva, az uniós vizsgálati testület még a jelentése kivonatolása előtt megküldte teljes vizsgálati anyagát és különjelentéseit a magyar illetékes hatóságoknak, ajánlásokat megfogalmazva. Márpedig a vádhatóság nem ezen, egyébként a nemzetközi jogrendszerben bizonyítékként kezelendő dokumentumok alapján, hanem csak a kormány feljelentése nyomán indított újabb vizsgálatot.