Atomjobb

Közel 25 éve, 1993 óta írok cikkeket az atomenergiáról (még az újságíró-stúdióban kezdtem), volt szerencsém közben többször is átélni, hogyan változott meg a hazai politikai felépítmény viszonya a paksi atomerőműhöz, illetve – ami nálunk az atommal a jelek szerint elválaszthatatlanul összetartozik – Oroszországhoz. A bal- és a jobboldal ebben a tekintetben semmit sem vethet egymás szemére, az aktuális érdekeiknek megfelelően pörögtek, mint a szélkakas – hogy most mégis jobbfelé figyelünk, az nem elfogultság, hanem a hatalmi felállás következménye. Számomra az itt vázolt előzmények ellenére is felfoghatatlan, hogy egy önmeghatározása szerint antikommunista gyökerű és függetlenségpárti belpolitikai tömb hogyan válik egy KGB-s múltú, birodalmi álmokat dédelgető, a Szovjetunió egykori vezetőihez hasonlóan érdekszférákban gondolkodó orosz vezető leplezetlen csodálójává – minden korábbi történelmi tapasztalat dacára –, és hogyan fogadja el az általa kínált, egyre kétesebb kimenetelű üzletekbe csomagolt békejobbot pusztán bemondásra – t. i. Orbán Viktor azon állítására, hogy ez most a nemzeti érdek.

Hogy Putyin barátsága hogyan függ össze az atomerőművel, azt viszonylag könnyű levezetni: a putyini Oroszország régóta nem csinál titkot belőle, hogy az olaj-, gáz- és atompiaci nyomulást a geopolitikai érdekérvényesítés eszközének tekinti. Az elnök valójában nem tesz mást, mint – a pesszimista értelmezés szerint – az Európai Unió: ahogyan Brüsszel a kohéziós célok érvényesítése helyett egyre inkább a helyi elitek lekenyerezésére és korrumpálására használja az uniós támogatásokat, ugyanúgy játszik Moszkva a gázszállítási szerződésekből és energetikai mamutberuházásokból kinyerhető korrupciós profittal.

Az atom melletti egyértelmű orbáni kiállás – és annak fenntartás nélküli elfogadása a magyar jobboldal részéről – hitvitává tett nálunk egy szerencsés helyeken szakmai alapon is megközelíthető kérdést: jól járunk-e azzal, ha a (többé-kevésbé) ismert feltételekkel elkötelezzük magunkat az orosz nukleáris technológia, illetve praktikusan Oroszország mellett. Bár az Orbán-Putyin atompaktum nyomán kötött szerződések titkosak, egy magyar EP-képviselő kérdésére az Európai Bizottság írásba adta, hogy túlköltés esetén – vagyis akkor, ha a Roszatom nem fér bele a tervezett két paksi blokk 12,5 milliárd eurós árába – a magyar állam felső korlát nélkül fizet. Vagyis nemcsak azt nem tudjuk, hogy mit vettünk az oroszoktól, hanem azt sem, hogy mennyiért. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az Európában jelenleg futó atomerőművi beruházások átlagosan 250 százalékos túlköltésnél járnak, és egyetlen sincs közülük, amit az előzetesen kalkulált áron be lehet fejezni. A másik állítás szorosan támaszkodik az előzőre: ebben a konstrukcióban kizárható, hogy a beruházás ne legyen veszteséges. Ahogyan az Európai Bizottság hétfői, a projekt állami támogatását engedélyező döntésének indoklásában az illetékes uniós biztos kifejtette, a magyar kormány olyan pénzügyi kockázatot vállalt, amit egy, a saját pénzét kockáztató magánbefektető biztosan nem fogadott volna el. Ebben a konstrukcióban az állami támogatás konkrétan az előre kalkulálható veszteség költségvetési finanszírozását jelenti. Ráadásul az Orbán-kormány a Bizottság meggyőzése érdekében belement a Paks II-ből érkező áram tőzsdei értékesítésébe: ez azt jelenti, hogy egy kiszámíthatóan drágán, veszteséggel termelő atomerőmű kénytelen lesz az áramot azon a nyílt piacon eladni, ahol jelenleg feleannyit sem adnak a termékért, mint amennyi a várható termelési költség lesz.

Hogy az EU a német és a francia atomipar megmentése érdekében fogadta el mindezt – magántőkéből régóta nem épül Európában atomerőmű, jelentős lobbicsoportok érdekeltek abban, hogy legális legyen a szektor állami támogatása –, vagy egy mind határozottabban körvonalazódó, a magyar sajtóban is megénekelt korrupciós cselekmény miatt, az a végeredmény szempontjából mindegy. Ennek a történetnek egyszerűen nincs olyan olvasata, aminek egy becsületes, a nemzetét tényleg szerető jobboldali ember örülhet – a becsületes baloldaliakról nem is beszélve.

2017.03.08 07:13

Kofi Annan maga volt az ENSZ

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének korábbi főtitkára, Kofi Annan halála okozta megrázkódtatás óta az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi tette őt ennyire kivételessé. Véleményem szerint egyszerűen az, hogy Kofi Annan egyszerre volt páratlan és mégis közülünk való. Különleges globális vezető volt, akiben jóformán bárki megláthatta saját magát. A messzi szegénységben, válságok között és reménytelenségben élők szövetségesükre találtak benne, a kezdő ENSZ-kollégák nyomdokaiban járnak, úgy a fiatalok is, akiknek a végsőkig azt mondta, hogy „mindig emlékezzetek arra, hogy soha nem vagytok túl fiatalok ahhoz, hogy vezessetek, mi pedig soha nem leszünk túl idősek ahhoz, hogy tanuljunk”. Korunkban csak kevesek tudták úgy összehozni, megnyugtatni és egyesíteni az embereket egy közös cél iránt a közös emberiségünk érdekében, mint Kofi Annan tudta. Egy régi vicc szerint a diplomácia művészete az, hogy semmit nem mondunk, különösen úgy, hogy közben beszélünk. Kofi Annan mindent ki tudott fejezni néha még anélkül is, hogy akár egy szót is kiejtett volna. Ez a benne mélyről jövő méltóságból, erkölcsi meggyőződésből és emberiességből fakadt. Gyengéd, ütemes hangja mindenkit mosolyra csalt és zenének hallottuk. Szavai viszont erősek és bölcsek voltak. És minél súlyosabb volt egy helyzet, hangja annál halkabb lett. Mi pedig egyre jobban figyeltünk, ahogy a világ is. Cserébe mindannyian részesültünk bölcsességéből. Kofi Annan bátor volt és minden helyzetben felszólalt miközben intenzív önvizsgálatot tartott. Miként elődje Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, úgy ő is szinte misztikusan hitt abban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a jó előmozdítója a csapásokkal teli világban. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy figyelemreméltó eredményeket érjen el. Kofi Annan számos ötletet és kezdeményezést indított el, ideértve a millenniumi fejlesztési célokat és a „Nagyobb szabadságban” című jelentésében foglalt korszakalkotó reformokat. Kinyitotta az Egyesült Nemzetek Szervezetének ajtaját és közelebb hozta az emberekhez világszerte. Új partnereket vont be a környezetvédelembe, az emberi jogok védelmébe, valamint a HIV/AIDS és más gyilkos betegségek elleni harcba. Kofi Annan maga volt az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Egyesült Nemzetek Szervezete maga volt Kofi Annan. Kofi jó barátom is volt. Életünknek számos pontján közösen haladtunk. Amikor Kelet-Timorban az emberek önrendelkezést akartak, akkor Kofi Annan az ENSZ részéről, én pedig Portugália miniszterelnökeként, közösen dolgoztunk azon, hogy támogassuk helyzetük békés megoldását. Amikor az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának új vezetésre volt szüksége, akkor Kofi bízva bennem felkért arra, hogy én vezessem a főbiztosságot, majd rendületlenül támogatta a leginkább rászorultak védelmét és azt, hogy menedéket kapjanak. Most, hogy Kofi irodájában ülök, folyamatosan ösztönöz az ő tisztessége, dinamizmusa és elkötelezettsége. Számára a közöny volt a világ legerősebb mérge. Még főtitkári kinevezését követően is tovább dolgozott a diplomácia élvonalában. Segített a kenyai választásokat követő erőszak enyhítésében és mindent megtett, hogy politikai megoldást találjon a Szíriában zajló kegyetlen háborúra, valamint segített a mianmari rohingyákat megillető igazságszolgáltatás és jogok biztosításában. Kofi számos világot fogott össze, északot és délt, keletet és nyugatot. Mégis számára a legbiztosabb kapocs mindig afrikai gyökerei és identitása maradt. A nagy Nelson Mandelának, akit Madibának is hívtak, saját beceneve volt Kofi számára. Úgy hívta, hogy “vezetőm”. Ez nem tréfa. Kofi mindannyiunk vezetője volt. Mindig úgy fogok emlékezni rá, ahogy legutóbb az ENSZ-ben láttam. Nyugodt volt, mégis határozott, aki készen áll a nevetésre, de mindig érzi a súlyát annak a munkának, amit végzünk. Eltávozott közülünk és mérhetetlenül hiányozni fog nekünk. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha nagyon figyelünk, akkor hallani fogjuk Kofi Annan szavait és bölcs tanácsait. Hallom, ahogy mondja, hogy „kérlek, folytassátok”. „Tudjátok, mit kell tennetek. Vigyázzatok egymásra. Vigyázzatok a bolygónkra. Vegyétek észre az embert mindenkiben. És támogassátok az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a helyet, ahol mindannyian összegyűlhetünk, hogy megoldjuk problémáinkat, és ahol egy jobb jövőt építhetünk mindannyiunk számára”. Gondosan figyeljünk a kegyelem és az ész hangjára, amely az erkölcs és a szolidaritás hangja. Erre a hangra világunknak nagyobb szüksége van, mint valaha. Amikor nyugtalan és zavaros időnkben ellenállásba ütközünk, akkor mindig Kofi Annan öröksége inspiráljon bennünket és vezessen az a tudat, hogy ő továbbra is beszél hozzánk és sürget, hogy elérjük azokat a célokat, amelyeknek az életét szentelte és valóban előremozdította világunkat.
A szerző az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára. Beszédét a Kofi Annan életútjának szentelt megemlékezésen mondta el szeptember 21-én, az ENSZ Közgyűlésben.
2018.09.21 11:52

Közpénzen szórakoznak

Közpénzen szórakoznak, pedig szórakoztatniuk kellene. Andy Vajna sportcsatornái, a Spíler 1 és Spíler 2 szinte ugyanúgy állami forrásból működnek (van piaci bevételük, de átirányított közforrások nélkül nem maradnának életben), mint az M4 Sport. Magyarországon jelenleg  három államilag finanszírozott sportcsatorna létezik, ami agyrém. A rájuk évente elköltött közpénz több tízmilliárd forint. Ennyit fizetnek az adófizetők többek között az is, hogy két, kiemelt érdeklődésre számot tartó sorozat, a labdarúgó Bajnokok Ligája és a spanyol bajnokság olyan csatornára kerülhessen (Spíler 2), amelyet az ország lakosságának mindössze egy százaléka láthat. 
Aztán, amikor a Spíler gondol egyet, egy hétvégére átteszi a spanyol bajnokikat a Spíler 1-re, hogy aztán megint visszakerüljenek a mérkőzések a „láthatatlan csatornára”. Azokkal szórakozik a tévétársaság, akiknek a pénzéből létezik.
A kormánypropaganda szerint migránsválsággal küzdő, ezért hanyatló Németországban ez (is) máshogy működik. Ott két sportcsatorna van összesen, egyiket sem támogatja az állam: a Skysport előfizetésekből és hirdetési bevételekből tartja el magát, üzleti beszámolója szerint tavaly 5,2 millióan fizették ki a választott csomagtól függő havi 10-60 euró közötti díjat, ezen kívül Ausztriában is volt további 700 ezer ügyfele. 
A német Sport1 országos lefedettségű és elérhetőségű, a reklámbevételeiből működik, tulajdonosa a Constantin médiacég. Az állam nem ad egy centet sem egyik sportcsatornának sem, talál jobb helyet is annak a pénznek - így aztán a komoly identitásproblémáktól szenvedő, morális válságban lévő Németországban nem várnak hat-nyolc-tíz órát betegek az ellátásra a kórházak sürgősségi osztályán.
Persze lehet, hogy jobb lett volna a baráti Orosz- vagy Törökországgal, esetleg Kirgizisztánnal példálózni. Mert ezekben az országokban, ahogy nálunk is, minden a legnagyobb rendben van.
2018.09.21 08:15