Búcsú Kovács Andrástól

Életének kilencvenkettedik évében szombat hajnalban elhunyt Kovács András filmrendező, Kossuth-díjas, kétszeres Balázs Béla-díjas érdemes és kiváló művész.

A magyar film aranykorának nevezett hatvanas években jelentkező nagy filmes nemzedék egyik meghatározó alakja volt Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Makk Károly, Fábri Zoltán mellett. A játékfilmes magyar újhullámban ő volt a faltörő kos, nem annyira a művészi törekvései révén, inkább a nagyon határozott, közvetlen közéleti mondandói miatt. Társadalomjobbító indítékkal születtek a hatvanas évekbeli olyan politizáló, a közéletet állásfoglalásra kényszerítő filmjei, mint a Nehéz emberek című dokumentumfilm a rendszerbe ágyazott akadályokkal szembeszálló feltalálókról, vagy a közéleti szerepvállalással a falakat mind tágabbra nyitó játékfilm, a Falak. Mindkettő címét hosszú évtizedekre egyfajta bátor közéleti szerepvállalás szimbólumaként vette birtokba a közbeszéd.

Kovács András is azok közé a filmesek közé tartozott, akik akartak valamit mondani, akiknek a film fontos gondolatok közvetítője volt. S akik miatt a hatvanas években igazi közügy lett a magyar film. Az 1942-es újvidéki tragikus eseményekről, a véres délvidéki népirtás felelősségéről készült filmje, a Hideg napok felkavarta a magyar háborús bűnök elhallgatásával szembesülő közvéleményt, s a bemutatót követő hosszú és heves viták során a film a ritka történelmi szembenézés egyik kiváltója lett.

Több mint negyven film teszi ki Kovács András életművét, köztük a fő művei közé tartozó A ménesgazda, vagy a hatvanas évekbeli fiatalok gondolkodásának megismerésére tett izgalmas kísérlet, az Extázis 7-től 10-ig. Életének utolsó két évtizedében főként dokumentumfilmeket rendezett, egyikkel-másikkal készült az utolsó nagy álmára, egy erdélyi történet megfilmesítésére. Erre már nem maradt ereje, kifutott az időből. 92 éves volt.