Kimegyek a fényre (4)

Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, s amikor megérkeztem, nagyon gyorsan inni akartam egy pohár jéghideg Cocát reggeli előtt, de nem sikerült, legalábbis a gyorsaság, mert jó pár percig nem tudtam bemenni a legszimpatikusabbnak ítélt sörözőbe. Nem nyílt az ajtó. Ide-oda topogtam előtte, hátha észrevesz a rendszer, de hiába léptem egyet előre, hiába léptem egyet hátra, az ajtó meg sem moccant. Szomjas voltam, kicsit ideges lettem. Természetesen átfutott rajtam azonnal, hogy ebben az országban lassan semmi sem működik, s magamban már bele is kezdtem volna a szokásos, s általam is halálosan unt litániába szegény Magyarország romlásáról, mikor nagy röhögve kinyitotta nekem az ajtót az egyik vendég odabentről.

Egyszerűen lenyomta a kilincset, s kitárta az ajtót előttem.

Majd azt mondta heherészve, hogy megsajnált, gondolta, segít. S megkérdezte, hogy mi a baj, tán fáj a kezem, hogy nem tudom használni. Elvörösödtem, s azt válaszoltam, hogy azt hittem, ez egy automata ajtó, elvégre ez itt a huszonegyedik század, nem a középkorban vagyunk. Az urat nem hatotta meg a dadogásom, ne szépítsük, ki lettem röhögve. Közben beleláttam a szájába, eléggé kevés foga volt, az is sárga. Egy nővel üldögélt, aki ugyancsak nevetgélt, nem bántón, nem sértőn, hanem derűsen, valahogy úgy, ahogy az ártalmatlan bolondokon szokás. Neki is beleláttam a szájába, neki is kevés foga volt, ettől szélesre nyúlt, s ellaposodott a szája. Kértem egy pohár kólát, s melléjük ültem, s amikor megkérdeztem őket, hogy az életmentő segítségnyújtásért cserébe meghívhatom-e őket egy körre, nagyon megörültek, s egy-egy feles vodkát kértek. Viszonylag olcsón megúsztam. Ezután kimentek a fényre cigizni, s amikor visszajöttek, cseverészős hangnemben megkérdeztem tőlük, hogy mi lesz odahaza ebédre, s nem sejtettem, hogy a válaszukból fényesedik ki e szombati tárca.

Először meglepve néztek egymásra.

– Tényleg, aranyom, mi lesz ebédre? – kérdezte a hiányos fogazatú úr a hiányos fogazatú asszonyától, mire az eltűnődött, s azt válaszolta:

– Vegetás tészta. Hiszen van még egy csomag tészta.

– De jó! – bólintott a férfi. – Hát akkor lesz ebéd.

Én meg azt hittem, rosszul hallok.

– Vegetás tészta? Az micsoda? – kérdeztem, mire a nő bólogatni kezdett:

– Kifőzöm a tésztát, leszűröm, összekeverem egy kis zsírral, megszórom egy kis vegetával, és kész is. Nagyon finom. Van úgy, hogy napokig ezt esszük.

– Hát ilyet még nem hallottam – jegyeztem meg, mire a férfi fölnevetett:

– Nyugodjon meg, nekem se az a kedvenc ételem.

– Hanem mi?

Erre elgondolkodott, s azt felelte:

– A krumplis tészta. Jó paprikásan, kicsit csípősen, hideg savanyú uborkával. Milyen jól csinálta az anyukám.

Néztem rá, próbáltam kitalálni, hogy honnét jött, miféle családból, kiféle-miféle lehetett az anyukája, de nem jutott eszembe sok minden, mármint azon kívül, hogy a magyar néppel ülök éppen egy asztalnál, a magyar népet hallgatom, és a magyar népet látom ebédre készülni. Kinéztem ezután a placcon loholó tömegre, s eltűnődtem rajta, kinél mi lesz ebédre, s hogy tudják-e vajon a húsért tülekedő szerencsések, hogy ebben az országban szerencsés, ki egy héten többször ehet húst. Szervusz, szegény Magyarország, szervusz, huszonegyedik század! Jártam múltkor egy dél-bihari faluban, ahol nem kevés család hétvégén odahaza csak grízes tésztát eszik. Grízes tészta van szombaton, s ami marad belőle, azt bevágják vasárnap. Azt mondták nekem a gyerekek csillogó szemmel, hogy nagyon szeretik. Kérdeztem az egyiket, hogy mi a kedvenc étele, mire azt mondta némi gondolkodás után, hogy a tejbegríz kakaóval. Gyorsan el kellett fordulnom, hogy meg ne lássa az elborult szememet. Szervusz, szegény Magyarország, szervusz, huszonegyedik század! Jártam egy szabolcsi faluban, ahol egy öreg házaspár házán nem volt ajtó, csak egy fólia. December volt, csípett a hideg, kérdeztem tőlük, hogy mire van szükségük, mire azt mondták, hogy ennivalóra. Fordultam a kocsival, vittem nekik rizst, krumplit, tésztát, olajat, lisztet és tejet, és amikor odaadtam nekik, bőgött az öregember, mint egy gyerek. Nem, kedves olvasó, ne gyanakodj, és ne légy rasszista, ezek az emberek, akiknek a házán nem volt ajtó, nos, ők nem cigányok voltak. Tudom, hogy az volt az első gondolatod, kedves olvasó, de tévedsz. Nyolcvan év körüli nyugdíjasok voltak, valahai téesz-dolgozók, akik beleragadtak a múlt századba, s nem tudtak kimászni belőle. Magyarok, mi lesz odahaza ebédre? Mi kerül a közmunkás-jobbágyok asztalára, és mit esznek vajon új földesuraink? Lesz-e az új nemzeti felsőosztálynak hazudott tolvajok palotáiban desszert gyanánt szotyola? Vagy netán luxusétteremből hozattok cukrászkülönlegességeket, és az állam nevére kértek áfás számlát utána?

Szervusz, szegény Magyarország, és viszlát, huszonegyedik század – búcsúzzunk el egymástól, te huszonegyedik század, aki az ajtónkon kívül rekedtél! Bocsáss meg nekünk. Mi még a középkorban lakunk.