Terror Háza;stand-up;1956-os emlékév;Színfolt Film;Szabadság FM;

2017-03-17 06:48:00

Kényelmetlen irónia

Az iskolai megemlékezéseken Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című kultikus műve jelentette Az 56-os verset. Megírásakor már lezajlott Rajk László kirakatpere és csak két év volt hátra Péter Gábor ÁVH-vezér és társainak eltávolításáig.

A cenzúra, a csengőfrász, a nagy, fekete autótól való félelem átitatta a mindennapokat. Ez a történelmi tudás az, ami megelőzi a Szabadság FM - Kapcsoljuk az ötvenes éveket című, a színházat és a stand upot összemosó darab befogadását. Az előadás a Terror Háza és a Színfolt Film közös produkciója, az 1956-os emlékév egyik programja.

A produkció azt ígéri, hogy az ötvenes évek hétköznapjait idézi meg, de ezt nem teljesíti. Tévútra vinne, ha a hitelességet kérnénk számon a kétszereplős darabon, de nem is emiatt csúszik félre az előadás. A darab tere egy képzeletbeli rádióállomás, ahol a politikai viccekkel és kiszólásokkal, néha tettetett esetlenséggel a rendszer határait próbálgató rádióbemondó-műsorvezető Janklovics elvtárs (Janklovics Péter) és az ügyetlen, erőtlen cenzorként működő szerkesztő, Petik elvtársnő (Pallagi Melitta) évődnek és veszekednek. A stand up néha zavaró az előadásban: sokszor nem tudjuk, hogy Janklovics Péter játssza Janklovics elvtársat vagy Janklovics Péter a Dumaszínház színpadára képzeli magát. A két előadó egy olyan betelefonálós reggeli műsort készít, ami ma divatos, a Rákosi-korszakban viszont nem létezett. A darab az alkotók szándéka szerint a hétköznapokat akarja bemutatni, azt sugallva, hogy a hétköznapi emberek élete elválasztható a politikai hatalom jelenlététől és a politikai eseményektől. A diktatúra mindennapjait azonban nem lehet bemutatni a diktatúra nélkül. Főleg, ha a tér egy olyan átpolitizált médium, mint a rádió.

A darab humora ebben a térben rendkívül fontossá válik. A politikai vicc egy elnyomó rendszerben oldhatja a szorongást, a kritikus magatartás egyfajta módja, segít feldolgozni a traumatikus eseményeket annak is, aki mondja a viccet, és annak is, aki befogadja. Szólnak a korabeli dalok feldolgozásai (Czutor Zoltán énekel a Belmondo zenekarból), és ettől kellemes lesz az egész. A kérdés azonban az, hogy épp az ötvenes évekkel kellene-e kellemes estét szerezni bárkinek. Nem a nevetéssel és a humorral van baj. A pártállami terrorral, fizikai retorzióval azonban úgy lett volna érdemes viccelődni, ha túltolják, hogy utáljuk magunkat miközben teli torokból kacagunk. A néhány vicces kiszólás, a már számtalanszor hallott politikai vicc, az irónia nem elég a feloldáshoz, inkább kényelmetlen.

A darab akkor ér véget, amikor a tüntető tömeg megérkezik a rádióhoz. Janklovics tétován álldogál: meneküljenek vagy harcoljanak. Aztán egyszer csak fogják magukat és lelépnek külföldre. Az előadás végül nem sokat mond az ötvenes évek hétköznapjairól, langyosan és lavírozva mutatja be a mindenkori elnyomó politikai hatalommal való viszonyt is. És még meg sem kacagtat rendesen.