"Ez itt az én hazám..." - A hódmezővásárhelyi munkásőrség hatvan éve

Publikálás dátuma
2017.03.18. 07:29
FOTÓ: MTI/ROSTA TIBOR
FOTÓ: MTI/ROSTA TIBOR

FOTÓ: MTI/ROSTA TIBOR

Kádár-huszárok és pártkatonák címmel nyílt kiállítás a Terror Háza hódmezővásárhelyi másában, az Emlékpontban. A Munkásőrök Hódmezővásárhelyen 1957-1989 című tárlatot Lázár János miniszter nyitotta meg, aki hangsúlyozta: a városban nem "vendettát" akarnak, hanem bocsánatkérést és a hibák beismerését. Ugyanakkor utalt arra is, hogy Kádár Jánost Szent István és Mátyás király után az egyik legjelentősebb történelmi személyiségnek tartják az emberek, holott "Kádár nem volt több egy köztörvényes gyilkosnál".

Szerző

Nemzeti Lujza-nap

Március 15-e nemzeti ünnep. Emellett többek között Lujza napja is. Azok a Lujzák, akik ilyenkor tartanák a névnapjukat, elég pechesek: a kutya sem figyel rájuk. Kivéve a miniszterelnököt, aki senkit sem hagy az út szélén, névnaptalanul. Idén helyreállította március idusának Lujza-nap jellegét. A gesztust csak az idősebb generáció észlelhette, azok, akik emlékeznek a hetvenes-nyolcvanas évek kabarétréfájára, a „Jenő és Lujzá”-ra. Komlós János szövege már akkor is borzolta feminista hajlamaimat. Psota Irén mint Lujza totál agyalágyultnak mutatkozott: „Azt írta az újság…”-kezdte, majd félreértett minden egyes hírt, képtelen volt felfogni, mi történik a világban. Szerencsére ott volt mellette Jenő, azaz Major Tamás, aki férfiúi fensőbbséggel magyarázta el, mit hogy kell érteni. A Lujza-nap lényege tehát, hogy a másik hülye. Nemzeti Lujza-nap esetén közösségileg azok vagyunk. Lujza-ország. Kivéve Jenőt, aki eligazít.

Lujza-nap alkalmából a Nemzet Jenője sokadjára volt kénytelen a szájába rágni az ő lassú felfogású népének, hol az ellenség.

Pedig már 2011-ben világosan megmondta: „Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy máshonnan bárki is diktáljon nekünk.” Illetve neki. Azóta már a hatodik március 15-i beszédét tartja, és tessék! még mindig kihull a szita agyunkból, újra és újra meg kell ismételnie: „Brüsszelt meg kell állítani” Az nekem kimaradt, hogy Brüsszel bárhová is jönni akarna, pláne hozzánk, valószínűleg a tavalyi szónoklatra nem koncentráltam eléggé, de eszerint ők is jönnek, nemcsak a migránsok. Jönne továbbá „az Európát ostromló népszavazás” is, de azt visszavertük.

Egyesek azt állítják, hogy ez utóbbi csak nyelvbotlás volt, valójában népvándorlást akart mondani, csak a népszavazást jobban utálja, ezért jött a nyelvére. De én nem hiszem, Jenő sosem téved, legfeljebb Lujza.

A helyzetet bonyolítja, hogy Brüsszel nem egyedül jön. Két szövetségese is van, szentszövetségese, illetve álszentszövetségese (kár belénk ez a sok stiláris sziporka, úgyse bírjuk megjegyezni): a „feneketlen bendőjű tőke” és a „liberális világmédia”. Merthogy magyar már nem sok maradt, hullanak, mint a legyek, természetesen pusztán gazdasági okból. Ez szép tradíció nálunk (a miniszterelnök szavaival élve „gerincíve” és „történelmi vérvonala” „az égő csipkebokor csodájában élő magyar nemzetnek”, de ezt a kezdők kihagyhatják), hogy a sajtószabadság napján rúgunk egyet a csipkebokorból kifelé a sajtó nem kedvünkre való felébe.

1920-ban a kurzushívő Herczeg Ferenc is beígérte: „Március 15-e a nemzeti sajtó szabadságünnepe és a nemzetellenes sajtó gyásznapja lesz.” Ami nem sokkal azután, hogy februárban a Népszava újságíróit: Somogyit és Bacsót meglincselték és a Dunába dobták a különítményesek, üres fecsegésnek aligha volt tekinthető. Bezzeg manapság a népszabadságosok milyen könnyen megúszták, de hát az ilyenek semminek sem tudnak örülni!

A miniszterelnök e tekintetben mindenkit megnyugtatott: „Nem egyetlen hadjáratban gondolkodunk”. Bár ezt nem egészen értem, hiszen már győztünk, „a háborút a nemzet fennmaradásáért megnyertük”. „Mi voltunk, vagyunk és leszünk.” Ez végre ismerős, ld. még: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Úgy látszik, ez a vérgerincvonalív a stíluselemeket tekintve elég messzire nyúlik. A nemzeti függetlenség ellen törő gonosz erők, mondhatni, rendszerfüggetlen ármányt képeznek, fene a bendőjüket. Ceausescunak még az utolsó, 1989-es beszédében is harcolnia kellett velük: „A hazám ellen folyó rágalomkampány célja, hogy megfosszák Romániát függetlenségétől, szuverenitásától”. Szakasztott így vagyunk mi is. „Nem lennék méltó a nép bizalmára, ha nem tennék meg mindent azért, hogy a román nép önállóan, külföldi beavatkozás nélkül döntsön sorsáról.” Csak a nép ott is sajnálatosan ellujzásodott, így képtelenek voltak felfogni és méltányolni a vezér küldetését.

Még jó, hogy a szél mellettünk van. Na nem mindegyik, mert van, amelyik bolond lukból fúj, mint megtudtuk. Lám, Jenő viccelődni is tud! De vannak „48-as szelek”, amelyek lázadásra bírták a népeket, ”először az angolokat, aztán az amerikaiakat, és ebben az évben jön a folytatás”. Nem értem ugyan, a hollandoknál miért nem jött, pedig tele vannak szélmalmokkal, lehet, hogy nem figyeltek eléggé a múzeumkerti beszédre, most aztán magukra vessenek! Értetlen holland Lujzák. Lujzákok.

Igaz, a délutáni ellenzéki demonstráció engem is majdnem kizökkentett, de nem hagyom magam. Más rendezvényre már el sem mentem, pedig volt számos, Lujza-naphoz méltó mulatság. Államilag hirdették a Magyarság Házában a „huszárpróbákat”, amelyek keretében benevezhettem volna „hordólovaglásra”, sőt – ami régi vágyam - „dolmánygomboló versenyre” is. Családi programként javasolták még a „Pilvax egere” című előadást (isten bizony!), valamint vidám vetélkedőket Táncsics volt börtönében - igazán hangulatos hely -, ahol pl. lehetett „ágyúból lőni verébre”. Teniszlabdákkal, ami talán nem egészen korhű, de roppant hazafias. Feltéve persze, hogy a verebek brüsszeli illetőségűek. Jenőtől tudjuk, azokat meg kell állítani.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő

Nemzeti Lujza-nap

Március 15-e nemzeti ünnep. Emellett többek között Lujza napja is. Azok a Lujzák, akik ilyenkor tartanák a névnapjukat, elég pechesek: a kutya sem figyel rájuk. Kivéve a miniszterelnököt, aki senkit sem hagy az út szélén, névnaptalanul. Idén helyreállította március idusának Lujza-nap jellegét. A gesztust csak az idősebb generáció észlelhette, azok, akik emlékeznek a hetvenes-nyolcvanas évek kabarétréfájára, a „Jenő és Lujzá”-ra. Komlós János szövege már akkor is borzolta feminista hajlamaimat. Psota Irén mint Lujza totál agyalágyultnak mutatkozott: „Azt írta az újság…”-kezdte, majd félreértett minden egyes hírt, képtelen volt felfogni, mi történik a világban. Szerencsére ott volt mellette Jenő, azaz Major Tamás, aki férfiúi fensőbbséggel magyarázta el, mit hogy kell érteni. A Lujza-nap lényege tehát, hogy a másik hülye. Nemzeti Lujza-nap esetén közösségileg azok vagyunk. Lujza-ország. Kivéve Jenőt, aki eligazít.

Lujza-nap alkalmából a Nemzet Jenője sokadjára volt kénytelen a szájába rágni az ő lassú felfogású népének, hol az ellenség.

Pedig már 2011-ben világosan megmondta: „Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy máshonnan bárki is diktáljon nekünk.” Illetve neki. Azóta már a hatodik március 15-i beszédét tartja, és tessék! még mindig kihull a szita agyunkból, újra és újra meg kell ismételnie: „Brüsszelt meg kell állítani” Az nekem kimaradt, hogy Brüsszel bárhová is jönni akarna, pláne hozzánk, valószínűleg a tavalyi szónoklatra nem koncentráltam eléggé, de eszerint ők is jönnek, nemcsak a migránsok. Jönne továbbá „az Európát ostromló népszavazás” is, de azt visszavertük.

Egyesek azt állítják, hogy ez utóbbi csak nyelvbotlás volt, valójában népvándorlást akart mondani, csak a népszavazást jobban utálja, ezért jött a nyelvére. De én nem hiszem, Jenő sosem téved, legfeljebb Lujza.

A helyzetet bonyolítja, hogy Brüsszel nem egyedül jön. Két szövetségese is van, szentszövetségese, illetve álszentszövetségese (kár belénk ez a sok stiláris sziporka, úgyse bírjuk megjegyezni): a „feneketlen bendőjű tőke” és a „liberális világmédia”. Merthogy magyar már nem sok maradt, hullanak, mint a legyek, természetesen pusztán gazdasági okból. Ez szép tradíció nálunk (a miniszterelnök szavaival élve „gerincíve” és „történelmi vérvonala” „az égő csipkebokor csodájában élő magyar nemzetnek”, de ezt a kezdők kihagyhatják), hogy a sajtószabadság napján rúgunk egyet a csipkebokorból kifelé a sajtó nem kedvünkre való felébe.

1920-ban a kurzushívő Herczeg Ferenc is beígérte: „Március 15-e a nemzeti sajtó szabadságünnepe és a nemzetellenes sajtó gyásznapja lesz.” Ami nem sokkal azután, hogy februárban a Népszava újságíróit: Somogyit és Bacsót meglincselték és a Dunába dobták a különítményesek, üres fecsegésnek aligha volt tekinthető. Bezzeg manapság a népszabadságosok milyen könnyen megúszták, de hát az ilyenek semminek sem tudnak örülni!

A miniszterelnök e tekintetben mindenkit megnyugtatott: „Nem egyetlen hadjáratban gondolkodunk”. Bár ezt nem egészen értem, hiszen már győztünk, „a háborút a nemzet fennmaradásáért megnyertük”. „Mi voltunk, vagyunk és leszünk.” Ez végre ismerős, ld. még: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Úgy látszik, ez a vérgerincvonalív a stíluselemeket tekintve elég messzire nyúlik. A nemzeti függetlenség ellen törő gonosz erők, mondhatni, rendszerfüggetlen ármányt képeznek, fene a bendőjüket. Ceausescunak még az utolsó, 1989-es beszédében is harcolnia kellett velük: „A hazám ellen folyó rágalomkampány célja, hogy megfosszák Romániát függetlenségétől, szuverenitásától”. Szakasztott így vagyunk mi is. „Nem lennék méltó a nép bizalmára, ha nem tennék meg mindent azért, hogy a román nép önállóan, külföldi beavatkozás nélkül döntsön sorsáról.” Csak a nép ott is sajnálatosan ellujzásodott, így képtelenek voltak felfogni és méltányolni a vezér küldetését.

Még jó, hogy a szél mellettünk van. Na nem mindegyik, mert van, amelyik bolond lukból fúj, mint megtudtuk. Lám, Jenő viccelődni is tud! De vannak „48-as szelek”, amelyek lázadásra bírták a népeket, ”először az angolokat, aztán az amerikaiakat, és ebben az évben jön a folytatás”. Nem értem ugyan, a hollandoknál miért nem jött, pedig tele vannak szélmalmokkal, lehet, hogy nem figyeltek eléggé a múzeumkerti beszédre, most aztán magukra vessenek! Értetlen holland Lujzák. Lujzákok.

Igaz, a délutáni ellenzéki demonstráció engem is majdnem kizökkentett, de nem hagyom magam. Más rendezvényre már el sem mentem, pedig volt számos, Lujza-naphoz méltó mulatság. Államilag hirdették a Magyarság Házában a „huszárpróbákat”, amelyek keretében benevezhettem volna „hordólovaglásra”, sőt – ami régi vágyam - „dolmánygomboló versenyre” is. Családi programként javasolták még a „Pilvax egere” című előadást (isten bizony!), valamint vidám vetélkedőket Táncsics volt börtönében - igazán hangulatos hely -, ahol pl. lehetett „ágyúból lőni verébre”. Teniszlabdákkal, ami talán nem egészen korhű, de roppant hazafias. Feltéve persze, hogy a verebek brüsszeli illetőségűek. Jenőtől tudjuk, azokat meg kell állítani.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő