A St. Louis-i fodrász zenéje ezekben a pillanatokban is óránként 55 ezer kilométeres sebességgel távolodik a Földtől, hogy ha majd évmilliók múlva egy idegen civilizáció megtalálja a Voyager 2 űrszondát, meg tudják hallgatni a Johhny B. Goode című örökbecsűt. Nem rossz egy olyan fekete sráctól, aki három évi javító-nevelő intézettel kezdte: kamaszként autókat lopott és fegyveres rablásokban vett részt. Aztán persze jó útra tért, kitanulta a fodrászatot, megnősült, úgyhogy attól kezdve már csak kétszer ítélték el, egyszer mert erkölcstelen céllal fiatalkorú lányt fuvarozott át az államközi határon, másodszor meg adóelkerülésért. Ez utóbbi eset előtt pár nappal speciel a Fehér Házban adott koncertet Jimmy Carter elnöknek, hiába no, furcsa hely Amerika.
A texasi T-Bone Walkertől tanulta el az egyszerre két húrt hajlítgató gitárszólók technikáját, játékában ott volt a rabszolgák bluesa, a fehérek countryja és az 50-es évek népszerű hillbilly stílusa. Abban az időben fontos volt, hogy Berry, ha akarta, el tudta hagyni a feketékre jellemző akcentust, így a lemezeit forgató rádióknak egy darabig fogalmuk sem volt róla, hogy nem egy Elvishez vagy Johnny Cash-hez hasonló fehér énekes számait forgatják. Mire rájöttek, már késő volt, a szellem kiszabadult a palackból: tinédzserek milliói bolondultak az új, szüleik által persze hallgathatatlannak és erkölcstelennek bélyegzett zenéért.
1998-ban a Kisstadionban Jerry Lee Lewissal és Little Richarddal kergetett minket az őrületbe: hogy az ördögbe lehet a betonlelátón úgy táncolni, hogy ne essünk az előttünk twistelők nyakába. Chuck Berry legelső slágere, az 1955-ös Maybellene óta három nemzedék nőtt föl a rock and roll bűvöletében, és bár ő szombaton meghalt, így már nem fogja látni, de lesz még több is.