Most aztán lehet irigykedni. Örvendeni, vagy éppen kárörvendeni. Ezektől a tény még tény marad: Martin Schultzot múlt vasárnap egyhangúlag választották meg a Német Szociáldemokrata Párt, az SPD elnökének. Hatszázöten szavaztak, hatszázöten rá.
Nahát, mik történnek a 21. században! És nem Észak-Koreában, amit egy német gazdasági hetilap párhuzamként említett. Hogy akkor Schultz már olyan lenne, mint Kim Dzsong Un, aki bizony nem nagyon tűri, hogy bárki is ellene voksoljon. Közelebbi példa is eszébe jutott a Handelsblatt cikkírójának, Kelet-Németország, ahol azért 99,9 százaléknál többel senki sem győzött egykor. Mintha nem lett volna mindegy.
Éppenséggel idézhettek volna magyar példákat is, persze a régi szép átkos időkből. 1949. májusában a népfrontos programmal közös listán indult koalíciós pártok – minden korábbinál nagyobb szavazói részvétel mellett – a szavazatok több, mint 96 százalékát szerezték meg. Rajk László még szabadon volt (két hétig), de a későbbi perben vele együtt halálra ítélt Szőnyi Tibort és Szalai Andrást már rég letartóztatták. Négy év múlva, 1953 májusában pedig már a szavazók 98,2 százaléka voksolt a népfront jelöltjeire. Nem mellesleg kötelező volt a szavazás, mindenkinek élnie kellett a törvény biztosította jogával. Láthatóan meg is lett az eredménye. A nagy testvér, a Szovjetunió árnyékában, a II. világháború után pár év alatt így jutott el az ország 1956 októberéig.
Helyzetfelismerés
A német szociáldemokraták most persze egészen más helyzetben emelték egyhangúlag pajzsra Martin Schulzot. A küldöttek feltehetően nem beszéltek össze, nem akartak semmit sem demonstrálni - egységet, összefogást, vagy más efféle régimódi dolgokat -, csak éppen mind úgy gondolták, pártjuknak - és talán országuknak - az lesz a legjobb, ha felsorakoznak az új elnök mögé. Kellett ehhez az eddigi pártvezető, Sigmar Gabriel gesztusa, de talán jobb, ha azt mondjuk, helyzetfelismerése. Minthogy időben rájött, hogy vezetésével a német szociáldemokraták kényelmesen megmaradhatnak a második helyen, de előre már nem léphetnek. Jöjjön tehát az az ember, akivel reményük lehet rá, hogy esetleg győzzenek az őszi parlamenti választáson. Pedig az SPD igazán jó helyzetben van most is. Részese a nagykoalíciónak, kormányzati felelősséget visel tehát, s a viták ellenére jól elvannak Angela Merkellel is. Aki mindaddig legyőzhetetlennek látszott, amíg fel nem bukkant a Brüsszelből hazatért Martin Schulz. Most viszont már úgy néz ki, hogy - a közvélemény-kutatásokban - fej-fej mellett haladnak, bármelyikük nyerhet ősszel.
A német politika alakulása önmagában is érdekes, de Magyarország számára különösen nem közömbös. Németország szövetséges és partner. Egyiknek sem utolsó. Meghatározó szerepe van az Európai Unióban, a politikában tehát sok szál köti össze - vagy választja szét - a két államot, a gazdaságban ugyanakkor létfontosságú az együttműködés. Martin Schulz mostani száz százaléka - és ami ebből következik, vagy következhet - tehát Magyarországon két szempontból is nagyon figyelemre méltó.
Hadüzenet?
Az egyiknél Orbán Viktor az érintett. Az SPD új elnöke már megválasztásakor elmondott beszédében is világossá tette, hogy mit gondol - többek között - Magyarországról. Amelyet együtt említett Törökországgal és Lengyelországgal. És nem pozitív felhanggal. „Nem kell az USA-ig mennünk - mondta -, hogy lássuk, hogyan akarják egyesek a nyugati országokban visszaforgatni a szabadság és a demokrácia kerekét." Konkrétan kifogásolta, hogy ezekben az államokban támadják a médiát, elnyomják az ellenzéket, ellehetetlenítik a művészeket. A szabadság ellenségeinek nevezte azokat, aki ezt teszik, rombolják a szabályokat (mármint a demokráciáét) és "minden nap meg akarnak törni egy tabut".
A magyar miniszterelnök köreiben ezt már szinte nyílt hadüzenetnek tekint(h)ették. Ezért aztán gyorsan bevetettek egy olyan megmondóembert, akit képesnek vélnek, hogy helyreállítsák a hívek hitét. Mráz Ágoston Sámuel először is kifejtette, hogy a kancellárnak ugyanabból az Európai Néppártból kellene kikerülnie, mint ahová „a magyar kormányfő tartozik”. E helyütt félre azzal a csekélységgel, hogy a közös pártcsalád egyik vezetője - vagyis Angela Merkel - is kénytelen bizony gyakorta megmosni az elbitangoló családtag fejét. A Nézőpont Intézet vezetője ilyen apróságoknál nem ragadt le, bátran elítélte az SPD új elnökét, s eljutott odáig, hogy ha nagyon muszáj, hát legyen nagykoalíció, de azt azért már nehogy egy baloldali párt vezesse, ráadásul élén ezzel a Schulz-cal.
Igazán kár, hogy a németek - sem a választópolgárok, sem a pártok - nem kérdezik meg a hatalom jelenlegi magyarországi birtokosait, hogy mit szeretnének majd a választásokon. Így nemcsak Mráz Ágoston Sámuel erőlködik hiába, hanem a magyar kormány is, amikor aktuális kérdések - menekültek, bevándorlás - ürügyén megpróbálják jobb belátásra téríteni a bennünket körülvevő világot. Sőt, a jelek szerint ez a világ kezd magához térni az amerikai elnökválasztás eredménye okozta sokkból. Előbb az osztrákok akadályozták meg, hogy egy szélsőjobboldali politikus legyen az elnökük, aztán a holland szavazók mértek érzékeny vereséget a populista jelöltre és pártjára. S még az is megtörténhet - bár egyáltalán nem biztos -, hogy Donald Trump kitölti négyéves ciklusát, de a normalitás mégis kezd visszatérni a nemzetközi politikába. Ennek következő megmérettetése a francia elnökválasztás lesz, s aztán jön a már többször emlegetett őszi német parlamenti választás. A már vázolt - most egyenlőnek látszó - esélyekkel.
Baloldali példa
És itt következik a száz százalék Magyarország szempontjából fontos második része. Az tudniillik, hogy a német szociáldemokraták voksolásukkal példát mutathattak a magyar baloldalnak. Azoknak a pártoknak és politikusoknak, akik és amelyek oly hosszú ideje mást sem hangoztatnak, csak hogy egyetlen és fő céljuk Orbán Viktor rendszerének legyőzése - megdöntése, felváltása, ahogy tetszik - 2018-ban. Nem is lehet itt semmiféle probléma, hiszen a végcélt illetően egyetértenek a magukat a demokrácia híveinek tartó erők, a többi pedig gyerekjátéknak tűnik. Az ördög azonban - mint oly sokszor - ezúttal is a részletekben van.
Ezek a részletek pedig arról tanúskodnak, hogy ez a kívánatos és látszólagos egység a legkevésbé sincs meg. S nem pusztán azért, mert a hatalom sajtója és médiája remek érzékkel ugrik rá minden - akár csak látszólagos - ellentétre is. Persze, nekik az a feladatuk, hogy gyengítsék az Orbánnal szemben állók táborát, akár mondvacsinált feszültségeket bemutatva és gerjesztve. Ezen a téren mindig is jól teljesítettek. A gond azzal van, hogy egyelőre nélkülük is a megosztottság jelei fedezhetők fel a baloldali pártok és politikusok között.
Botka László határozott és elszánt. De Gyurcsány Ferencben is lobog a harci tűz. A kis pártok pedig még próbálkoznak, hátha ők is labdába rúghatnak ebben a nagy Orbán-ellenességben. A szocialista párt - mint ennek az oldalnak kétségkívül legnagyobb és a vezetésre igényt tartó ereje - a jelek szerint felsorakozott Botka mögött. De ismerve közelmúltjukat és történetüket, még nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy nem lesznek kibeszélők, vagy a párt egységét gyengítők. A DK egyáltalán nem úgy néz ki, mintha elismerné az MSZP vezető szerepét, a többiek meg ugyancsak szeretnének egy-egy nagyobb szeletet a még meg sem sütött tortából.
Hát akkor tessék rápillantani a német szociáldemokratákra. És talán elgondolkozni azon, hogy mit jelent az a száz százalék. Igen, könnyű nekik, mert ők Németországban politizálnak és van nekik egy Martin Schulzuk. Könnyű lehet - majd, esetleg - egy olyan országot átvenni, amelyet 12 éve Angela Merkel vezet. Ahol erős a demokrácia és biztos lábakon áll a gazdaság. Ahol az ellenzéket nem biodíszletnek tekintik, sőt beveszik a kormányba is. De azért ez nem eleve elrendeltetett. Ezt el kellett érni. Az a párt, amely most száz százalékkal választotta élére Schulzot, erős és elszánt. De mindezen túl: egyet akar.
Lehet irigykedni, örvendezni, vagy kárörvendeni. És érdemes példát venni. Hogy így is lehet. Együtt, elszántan, keményen.
