Retkes Attila írása a Népszavának;

koncert;MOM Kulturális Központ;John Scofield;Get Closer Budapest Jazz Fest;dzsesszgitáros;

2017-03-28 07:45:00

John Scofield - Igazi folklórkincs a countryzene

A Get Closer Budapest Jazz Fest talán legjobb koncertjét adta a MOM Kulturális Központban a dzsesszgitározás amerikai ikonja, John Scofield. A szakma és a rajongók körében csak Sco néven emlegetett muzsikus Country for Old Men (Véneknek való vidék) című vadonatúj lemezét mutatta be a magyar közönségnek. Rövid időt töltött Budapesten, így interjút – a hangpróba után, öltözőjében – csak a Népszavának adott.

- Európában szinte mindenki azt hiszi, hogy a country valamiféle szórakoztató, az átlag amerikaiaknak való mulatós zene, amit mi úgysem tudunk élvezni. Az ön lemeze azonban teljesen újraértelmezi ezt a fogalmat.

- Ha elég mélyre ásunk, akkor a country felszíne alatt ugyanolyan hiteles folklórkincsre bukkanunk, mint önök itt, a Kárpát-medencében, amikor saját népzenéjüket kutatják. Engem sem önmagukban a mulatós nóták érdekeltek, hanem az a lelki tartalom és dallamgazdagság, ami a countrynak titulált stílus mögött meghúzódik. Egyébként természetesen szórakoztató zene is, hiszen az élet nagy alkalmaihoz, például esküvőkhöz kötődik – ez az európai népzenében is így van. Az újraértelmezés másik része azt jelenti, hogy mi nem country-albumot, hanem az első pillanattól vérbeli dzsesszlemezt akartunk készíteni. A dallamokat is alaposan átvariáltuk a kvartettemmel, a ritmika és a harmóniavilág pedig színtiszta dzsessz.

- Az újabb nemzedékek is szeretik a zenéjét, s ön is szívesen játszik fiatalokkal. Miért tette bele mégis a lemez címébe, hogy ez „öregembereknek”való?

- Egyrészt menjen el bármilyen dzsesszkoncertre: a klasszikus zenéhez hasonlóan sajnos növekszik a közönség átlagéletkora. Másrészt ez egy szóvicc: nagyon szeretem a Coen-fivéreket, s az ő tíz évvel ezelőtti remek filmjükre, a No Country for Old Men-re (Nem vénnek való vidék) rímel a címadás. Most, az európai koncerteken már csak azért sem érzem magam öregembernek, mert a stúdiófelvételekhez képest a zongorista-orgonista és a nagybőgős posztján is változás történt: az élőben velem játszó Sullivan Fortner és Vicente Archer legalább harminc évvel fiatalabbak nálam. A dzsesszben azonban ennek semmi jelentősége, mert ugyanazt az anyanyelvet beszéljük, és közös szenvedélyünk a zenélés. A próbák között, a büfében, a szállodában, a repülőn is csak erről beszélünk.

- Az amerikai sajtó azt írta, őszintén meglepődött, amikor februárban két Grammy-díjjal is elismerték. A most Budapesten is bemutatott lemez lett a legjobb instrumentális dzsesszalbum; ön pedig a legjobb improvizatív hangszeres szólista. Miért kell ezen csodálkozni? Hiszen negyven éve a műfaj sztárjai közé tartozik.

- Tényleg meglepődtem, mert a Grammy-díjak zsűrijének annyiféle stílussal és műfajjal kell foglalkozni, annyi produkciót kell(ene) alaposan megismerni, hogy általában a „sima eseteket”, az egyértelműen besorolható lemezeket szokták díjazni. A Country for Old Men azért kakukktojás a pályámon – még akkor is, ha sokszor ötvöztem a dzsessz és más műfajok (blues, rock, funky, soul, elektronikus zenék) elemeit.

- 1977 óta szinte minden évben kijön egy lemezzel, s a turné közben most is stúdióba vonult – méghozzá olyan remek kollégával, mint Jack deJohnette dobos.

- No meg John Medeski billentyűs és Larry Grenadier nagybőgős, akik ugyancsak régi, kedves társaim. Ezt az alkalmi kvartettet és a készülő lemezt – amellyel Jack 75. születésnapját is köszöntjük – Hudsonnek neveztük el, mert érdekes egybeesés, hogy mindannyian a Hudson-folyó völgyét tekintjük szülőföldünknek vagy jelenlegi otthonunknak. A zene pedig azért lesz különleges, mert Woodstock közelsége miatt az ottani ikonok, Bob Dylan, Joni Mitchell és Jimi Hendrix repertoárjából válogattunk. Persze a módszer ugyanaz: lehet progresszív rockzenének címkézni a dallamokat, de a ritmus, a harmónia és a féktelen rögtönzés által dzsesszé formáljuk. Nyártól már ezzel a lemezzel turnézunk majd Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában.