Sokáig sokan voltak (voltunk), akik nem értették Nádler István egykori színeváltozását. Azt a transzfigurációt, ha nem is megdicsőülést, de majdnem csodát, amelynek során az évtizedeken át konstruktivista, az izmus utódiskoláit is megjárt festő hirtelen vad, újexpresszív, újszenzibilis lett. Geometriája felszakadozott, metszően éles kontúrjai dühödten szabadosak lettek, színvilága áradó, ha nem tomboló – ezt jelezte a többféle, azaz bizonytalan terminológia csaknem negyven éve.
Azóta nem a Fészek-beli kiállítás az első, amely megmutatja a folyamatosságot, az összefüggést, de ez a mostani jelzi a címbeli Közép gondolatával eleve a kettősséget. A pátoszosan sötét képek nagy része többé-kevésbé szimmetrikus, valóban egy-egy fegyelmező tengely köré szerveződik az egyébként nagyon is dinamikus látvány. Az egyik vásznon – képcímek nincsenek – ez a tengely csaknem szabályosan függőleges fekete űr, amely elválasztja, egyszersmind egymás mellé utalja a két fémrugószerű, feszülő szalagspirált. Szemközt, egy másikon a középvonal csak virtuális, a szem önkéntelenül húzza meg a súlyosan örvénylő formahalmazon. A képek mélyszínűek, szürke és fekete képmezők közötti vörös vonal képviseli olykor a centralitást, máskor két képszéli oszlop tart össze szabadulni akaró barnás íveket.
Nádler István lazítja a fegyelmet és gazdagítja az értelmezhetőséget
Nádler érett képei ugyanis – itt a magyarázat – sosem konstruktivisták, és sosem a spontán gesztusfestészet produktumai. Szakszerűen fogalmazva, a más-más korszakból megtartott értékek kiegészítik, szintetizálják, modulálják, szakszerűtlenül szólva, értelmezik, jellemzik, már-már humanizálják egymást. Az említett két rugós elem időnként csaknem összeér, időnként eltávolodik egymástól, és az utóbbi esetben a baloldali mindinkább elhagyja, sárgásba váltja a közös, ezüstös-fémes árnyalatot. Szemben velük, az egzaktul meghúzott vörös tengely aszimmetriája csak azért nem feltűnő elsőnek, mert a keskenyebb, ámde fekete képsíkból ívek röpülnek át összekötő gesztusként a világosszürke képmezőbe.
Egy barnás-feketés páros oszlop szigorát kétségessé teszi egy rátekeredő spirál elszabadult, szakadozott vége, egy másik, magányos spirál súlyát és erejét üvegszerűvé testetleníti az ecseten lévő festék elégtelensége. Nádler festésmódja tovább lazítja a fegyelmet és tovább gazdagítja az értelmezhetőséget. Ha egy olajképen megfolyik, lecsorog a festék, az mindenképpen drámai (vígjátéki) akkor is, ha mindez hagyományos figuratív portrén, tájképen történik. De ugyanez a technikai esetlegesség felfokozott hatású szabályosnak festett geometriai elemek, vagy programosan kiérlelt absztrakt formák mellett, mögött és társaságában.
Olyan ez, mint a komor, súlyos Shakespeare-drámák váratlan és stílust nem tisztelő groteszk betétje, mint Hamlet álőrült párbeszéde. Oldó tökéletlenségek az egyébként valóban Shakespeare-komor Nádler-képek szereplői mellett. Az inkább cölöpök, mint oszlopok, az inkább pattanásig feszülő, semmint rugalmas spirálok, az inkább harmadik dimenzióba, térbe öblösödő, semmint síkban maradó motívumok között. Tehetik ezt azért is, mert a képméretek és a képelemek nagyságát a sajátos technika is alakítja. Nádler elképzelhetetlenül széles ecsettel (meszelővel?) és fölényes bravúrral dolgozik. Monokróm képein a nem elegendő festéket tartalmazó szerszám ínséges, szikkadt nyomai, az ezzel feleselő, dús vagy finoman telített festőszerszám mezői valóságos koloritot, árnyalatok, hangulatok, jelentések teljes skáláját alkotják. És értelmezik a váratlanul üressé kopó ívek, az emelkedés közben szertefoszló felszárnyalás, a ki-kihagyó súlyosság lényegét.
Sajátos módon, ez a piktúra absztrakciói ellenére nagyon komoly, és nagyon emberi marad. Ha a méltatások szívesen rokonítják Nádler szabad, lendületes és improvizatív gesztusait a kalligráfiával, a távol-keleti és az arab-mohamedán írásművészettel, jó, ha látjuk a különbséget is, amely a hatalmas léptékű, hatalmasan önálló mondanivalójú nagypiktúra, meg a lényege szerint intim és kötött funkciójú kalligráfia között van. Egy lényegi azonosság azonban vitathatatlan: a klasszikus kalligráfia bonyolult humánuma is szabály és szabályoktól való eltérés, rend és spontaneitás kettősségéből született.
További információ az oldalon.