Diane Ackerman amerikai írónő The Zookeeper's Wife című tíz éve megjelent és azóta milliós olvasottságot elérő regényének filmrevitele is túlnyomórészt Jessica Chastain érdeme. Noha a színésznő a Menedék címmel moziba kerülő alkotás főszerepét alakítja, nevét a stáblistán executive producerként is feltüntették. Akárcsak korábbi párja, Ned Benson három részes Eleanor Rigby-filmje esetében, a költségvetés javát itt is a szépséges, vörös hajú színésznő kalapozta össze. Sajnos, a varsói állatkert igazgatójának és hitvesének hőstörténetén, amely azt meséli el, hogyan mentettek üldözötteket a világháborúban, érződik az erős rendezői kontroll hiánya.
Hiteles és még szépen is fest, ahogy Antonina Zabinski, az állatkert-igazgató felesége reggelente virágos nyári ruhában kinyitja az intézmény vaskapuit, végigkerékpározik az állatpark kifutópályái előtt, s minden állathoz van egy kedves szava, szeretetteljes pillantása. Az asszony festőien etet oroszlánbébiket a hitvesi ágyban is, és megejtő, hogy kisfia leginkább egy borzot félt a háborútól. Noha a Kőkemény Minesotával nevet szerző Niki Caro rendezése nem ígér az első pillanattól tragédiát, hamar lebombázzák az állatkertet. Nem kérdés, az állatok zöme elpusztul – ha nem a bombázástól, akkor a háborún nyerészkedő, tiszti egyenruhába bújtatott német tudósok miatt.
Azt várnánk, hogy a tucatjával készülő világháborús művek sorában egy új film képes valóban újat adni. Csakhogy a Menedék még akkor is rácáfol az elvárásokra, ha egy Oscar Schindlerhez hasonló női karakterrel operál. Noha Antonina abszolút hőse a drámának, nagy érdeme van a férjének (a belga Johan Heldenbergh alakítja) is, aki mintegy háromszáz zsidót csempész ki a gettóból, majd az állatkert földalatti üregeiben bújtatják őket. Indokolatlan a főhősnő erős szlávos akcentusa, amellyel a színésznő az angol nyelven készült filmben játszik. (Ráadásul Jessica Chastaint az egyébként mindig kiváló Balsai Móni bántóan nyafka hanggal ruházza fel.)
A film legjobban akkor működik, amikor a döcögős dialógusok helyett ember és állat kapcsolatát mutatja. Noha, némileg stúdiószagú, mégis hatásosak a gettójelenetek is.
A Menedék, amelynek képi világa jórészt finom eleganciával és melankóliával dolgozik, filmi formanyelvét tekintve a könnyfakasztó drámák sorába tagozódik. Habár egy-egy jelenetnél érződik elmozdulás a valódi mélység felé, a filmből mégiscsak nagyon hiányzik a feszesség. Pedig az remekül kitölthetné az űröket, amelyek a film testén tátongnak.
(Menedék **)
