Bächer Iván 60 - N. Kósa Judit: Zokni

A Népszabadság egykori újságírójára, az ismert íróra emlékeztek március 25-én volt munkatársai, barátai, olvasói. Bächer Iván szombaton lett volna 60 éves, s ebből az alkalomból a Pozsonyi úti Láng Téka előtti padnál és a tiszteletére ültetett fánál idézték fel jellegzetes, újlipótvárosi figuráját. A Láng Téka tulajdonosának, Rédei Évának köszönhetően hét ott elhangzott írást közlünk (a nyolcadik, Kácsor Zsolt írása a heti 168 Órában jelent meg). Aczél Endre, Darvasi László (Szív Ernő), Dési János, Gerlóczy Márton, Kukorelly Endre, Kövesdi Péter és Tamás Ervin mellett volt kollégája, N. Kósa Judit emlékezik Ivánra.

Veled majd jó lesz kocsmázni - nyugtázta Iván dörmögve a kiselőadást, amelyet valami cigarettafüstös lipótvárosi ivó mélyén tartottam épp arról, hogy Kőbányán nemcsak a korsót, poharat és pikolót ismerik, hanem a zoknit is. Egy deci sör, feles mellé isszák a Dreherek és Haggenmacherek földjén - meglehetős boldogsággal töltött el, hogy ezt éppen én árulhattam el Bächer Ivánnak.

Jó ideje minden csütörtökön az Itthon melléklettel kezdtem a Népszabadság olvasását, ott jelentek meg Iván tárcái Íz-lelő címmel. Valami étel és egy nagy adag élet, ez volt a recept, és mire odakeveredtem én is a szerkesztőségbe, úgy éreztem, már jól ismerem őt. Nagy dumás, hátcsapkodós palinak képzeltem, így aztán volt nagy meglepetés, hogy inkább csak néz a kék szemével, és legfeljebb azért szólal meg, hogy valami közepes udvariatlanságot bökjön a beszélgetés közepébe.

Talán soha többet nem kocsmáztunk. Voltak persze kis és nagy bulik, esztrádműsorral kombinált szilveszterek, disznóölés és bográcsozás, jártam majd minden otthonában, és persze olvastam is mindről. A lipótvárosi meg az erzsébetvárosi lakásról, a tolnai faluról meg a Pest közeli nyaralóhelyről, aztán az Újlipótvárosról is, felderítette az összesnek a történetét precízen. Láttam szorongani, amikor vidéki értelmiségi hölgyek főzni hívták az olvasóköri gyűlésre, és láttam őrjöngeni, amikor úgy érezte, mocsokság, magánérdek vagy politikai machináció írja felül a szerinte egyetlen tolerálható újságkészítési alapelvet, az igazságkeresést. Hallottam meglepően oldottan zongorázni és felolvasni a színpadon, láttam ragaszkodni családhoz és baráthoz.

Végig úgy éreztem, tudok róla jóformán mindent. Hiszen bár társaságban hallgatott, írásban kitárulkozó volt: neki és a körülötte lévőknek, sem élőknek, sem holtaknak nem lehettek titkaik.

Bächer Iván ízig-vérig hírlapíró volt, és úgy is viselkedett, ahogy akkor volt szokásban, amikor még újsággal kelt és feküdt a pesti polgár, és fél tucatnyi lapból választhatta ki az ízlésének megfelelőt a kávéházban. A redakcióba csak akkor járt be, ha konkrét dolga akadt arrafelé, de dolgozott bevásárlás, kutyasétáltatás és a délutáni szieszta idején is. Ha úgy adódott, írt metszően éles riportot vagy olyan politikai publicisztikát, amelyik felért egy gyomron rúgással. Sőt, az első ordítás után fegyelmezetten leült és egy röpke óra alatt összehozott akár egy irodalomtörténeti esszét is, ha hirtelenjében kiderült, hogy a szerkesztő elfelejtett emlékező írást kérni egy fontos évfordulóra.

Mindig úgy tűnt, öregebb a koránál. A fölmenők, apja és anyja ágas-bogas családja, a temérdek feldolgozott és hol tárgyszerűen, hol regényesen megírt rokon mintha beleköltözött volna - cipelte őket magával. Nehéz felfogni, hogy még csak most, március 25-én lett volna hatvan éves. Ráadásul már több mint három éve halott.

Gyakran eszembe jut, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor beköltöztünk az új lakásba, az első nap igen elégedetten azt mondtam, ez például azért is nagyon jó hely, mert az ember az erkélyről rendszeresen láthat egy kutyát, amelyik mindig Bächer Ivánt húzza maga mögött. Aztán lepillantottam az utcára, és hozzátettem: lám, ott is van.

Ami azt illeti, még ma is várom néha, hogy feltűnik.