Előfizetés

Kimegyek a fényre (6)

Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, megvettem a szombati lapot, és kiültem az egyik söröző teraszára olvasni. Újabban nálam a Népszava lett a "szombati lap", s gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy korábban a Népszabadság volt a "szombati lap" egészen a kilencvenes évek elejétől kezdve, mikor is feltűnt ott egy különös tehetségű hírlapíró, egy bizonyos Bächer Iván. Olyan volt ő, mint az Élet és Irodalomban Szív Ernő: ha az ember meglátta e két nevet, enyhe szívdobogás jött rá a várható szellemi izgalomtól. Naná, hogy velük kellett kezdeni az újságot: pénteken reggel az ÉS-ben Szív Ernővel, szombaton reggel a Népszabiban Bächerrel. Majd olvasás után az ember elégedetten hátradőlt, szétnézett merengve, s okos fejével biccentett: érezte, hogy mégis van remény, kerek a világ – vagy ha nem az, hát akkor ezek a tárcisták sikeresen lekerekítették: lereszelték róla a szúrós sorját, s ívet adtak neki.

Szóval az egyik sörözőben ültem éppen, s olvastam a szombati lapot, amikor megláttam a városvédő Ráday Mihályt piacozni. Nagyon megörültem neki, mert nála kellemesebb piacos társat elképzelni nehéz: mindent és mindenkit ismer. A találkozás örömére fölsétáltunk az emeleti kávészaküzletbe, ahol Buda legfinomabb kávéja készül, közben megkérdeztem a szerkesztő urat, hogy mióta jár erre a piacra, mire ő azonnal szolgálatba helyezte magát: "kérlek, évtizedekkel ezelőtt ez a piac még nem itt működött, hanem a közeli Moszkva téren, én ott kezdtem a piacozást, s ma is előttem van még, amikor ötvenhatban a Retek utcai pékségben állok sorba kenyérért, a Széna tér felől pedig belőnek az utcába, s megsoroznak minket az oroszok".

Próbáltam elképzelni, hogy most, 2017-ben a Retek utcán állok, kenyeret akarok venni a francia pékségben, és a Széna tér felől lőnek befelé az oroszok – elképzeltem, s eléggé meglepődtem rajta, hogy sikerült. Ez egy ilyen ország, ez a Magyarország: itt időről-időre megeresztenek egy sorozatot az oroszok. Ha jól értem, most éppen nem géppuska-fedezék, hanem számítógépek mögül lőnek ránk, de hát mégiscsak: lőnek. Már itt vannak megint, és soroznak. Nem, nem igaz, hogy a történelem ismétli önmagát – az ember ismétli önmagát, nem a történelem.

Később szerencsére vidámabb témáról csevegtünk Ráday úrral, méghozzá: a kelkáposztáról, melynek ő régi, hűséges rajongója. Elárulta, hogy míg ő piacozik, odahaza már fövöget némi kelkáposzta közt a fűszeres tarja. Nagyon szeret főzni, a március 15-i ünnepi ebédei különösen híresek, idén például akkora vendégsereg volt nála, hogy hat kiló káposztát kellett négy kilós hússal megfőznie, hogy mindenki jóllakjon. Íme, kedves barátaim, ilyen egy igazi patrióta, aki nem szájal a hazájáról, hanem főz neki. Márpedig Ráday úr három évtizede minden március 15-én megrendezi a maga ünnepi ebédjét a kiéhezett sokaságnak – szép magyar húsos káposztánk szép magyar polgári módon így szolgálja szép magyar hazánk üdvét. Meg is osztottam vele a nagy debreceni költő, Aczél Géza bácsi receptjét, az ő irodalomszerte híres csülökpörtköltjének ugyanis az a titka, hogy belefőz egy fél fej kelkáposztát, de úgy szétfőzi ám, hogy semmi sem marad belőle, hanem átváltozik bronzos árnyalatú, bársonyos állagú szafttá – emlékszem, egyszer maga Esterházy Péter emlegette Géza bácsi főztjét oly szeretettel, ahogyan csak egy különösen jól sikerült mondatot képes babusgatni az ember.

A Fény utcai piacon aznap amúgy rozé kisfröccsöt ittam, méghozzá rögtön kettőt, Bächer-módra – kedves barátom ugyanis éppen múlt szombaton, március 25-én lett volna hatvan éves. Három és fél éve hagyott itt bennünket, s habár nappal alkoholt inni nem szeretek, drága barátom emlékére muszáj voltam két rozéfröccsöt meginni, hiszen ez volt az egyik kedvelt fogása, a születésnapján nem lehetett nem inni belőle. Ráadásul Újlipócia szívében, a Pozsonyi úti Láng Téka előtt a tiszteletére aznap este születésnapi mulatságot rendeztek, ahová tódult a szép magyar polgári szóra kiéhezett, Bächer-fröccsre megszomjazott sokaság. Milyen szép volt látni azt a tömeget! Milyen szép volt látni Szív Ernőt, a tárcakirályt, s milyen szép volt látni magát Bächer Ivánt!

Igen, azt hiszem, aznap este ott volt velünk ő is, hallgatagon üldögélt a Pikkoló teraszán, hosszan tűnődött, régi szokása szerint a homo sapiens viselkedési mintáit figyelte, s közben fejben jegyzetelt. Ki tudja, hogy egy tárcában mikor lesz helye egy szónak, egy visszafogott emberi mozdulatnak, egy bátortalan pillantásnak, elvégre a tárcistának minden pillanatban készen kell állnia: ő a pillanat művésze, egy-egy leheletfinom motívumé, a csendéleteké.

Bächer Iván írásai nagyon hiányoznak ebből az autoimmun betegségben szenvedő magyar sajtóból, és amikor elkap a depresszió, nem vagyok meggyőződve róla, hogy van remény. Nem, nem kerek a világ, és szúr a sorja, s alig akadt valaki, akinek a kezében csodatévő reszelő dolgozna. De lehet, hogy csak a rozéfröccsök beszéltek belőlem. Ők mondatták ki velem, hogy ez egy ilyen ország, ez a Magyarország: itt időről-időre lőnek, s ha éppen nem idegen hatalom katonái, akkor mi magunk lődözünk saját magunkra. Mi vagyunk azok, akik időről-időre megeresztünk egy sorozatot, ha van tétje, azért, ha nincsen tétje, akkor meg azért. Hadd szóljon, magyarok,! Hadd repedjen meg az ég fölöttünk - nem kár érte, ugye? -, hiszen úgysincs neki mása, csak a fénye.

Kapcsolódó
Kimegyek a fényre (5)Kimegyek a fényre (4)

Madárleső

Lévai Katalin
Publikálás dátuma
2017.04.01. 09:06
Fotó: Sutterstock

Munkaidőm van, ülök a gépemnél az ablak előtt, nézem az ágakat, a leveleket, nem megy az írás. Már éppen azon vagyok, hogy föladom, amikor egyszerre csak megvan a kép, ráadásul olyan tisztán látom magam előtt, mintha karnyújtásnyira lenne tőlem.

Valamikor a hatvanas évek elején a húsvétot szüleim barátainak a házában töltöttük a Mátrában. A házat kert vette körül meggyfákkal és egy nagy diófával, s nekünk gyerekeknek a virágágyások és a bokrok alatt kellett megkeresni az ajándékokat, ami ezerszer izgalmasabb, mintha csak úgy kézbe kapjuk a csokinyulat meg a tojásokat. A kert egyik sarkában madárleső állvány állt, létrán lehetett fölmászni rá, s onnan föntről, a lombok alá rejtett kiszögellésből lesni, mi minden történik odalent.

Szaladgáltunk, keresgéltünk, összegyűjtöttük az ajándékokat, s közben a házigazda elmesélte, hogyan ácsolta össze a létrát és az állványt, ami élvezetes történet volt egy olyan, minden porcikájában nagyvárosi gyereknek, aki sosem fogott még kalapácsot, vagy csavarhúzót a kezében. Egy idő után mindenki visszament a házba, csak én maradtam a kertben. Erősen izgatott az a madárleső, gyorsan föl is másztam a létrán és elrejtőztem az ágak alatt. Jó ideje ücsörögtem már ott, odafagyott a fenekem a hideg deszkához, de becsülettel kitartottam, nézegettem a kora tavaszi nap sugarait, amint áthatolnak az ágak között, és pettyes árnyak vibrálnak a faleveleken. Hogy utáltam én akkor már azt a madárlesőt! Valami kis mentőakcióra vártam, mondjuk egy mesebeli lovagra, aki összeaprít egy-két sárkányt és ezer további veszéllyel néz szembe, de ami a lényeg, kiszabadít végre hiábavaló magányomból.

Egyszerre csak nyílt a kerti ajtó, léptek közeledtek, a szüleim jöttek ki a házból. Biztosan itt felejtett ajándékok után kutatnak, gondoltam, de nem, mert egyszer sem néztek körül, sem előre, sem hátra, csak sétáltak lassan a meggyfák felé. Anyu úgy lépkedett hegyes orrú, magas sarkú cipőjében, a hátul varrással ellátott nejlonharisnyájában, mint aki színházba készült, de ki tudja miért, végül az erdőben kötött ki. Olyan félig gyermek, félig nőnek tetszett onnan föntről, nem tudtam eldönteni, melyik inkább, mert a felsőteste kislányos volt, a csípője viszont hegedűformán kiszélesedett, mint a legtöbb anyukának, akit ismertem. Amikor elértek az első meggyfáig, megálltak, teljes csend csukódott köréjük. És akkor Anyu fejét félrehajtva, pilláit félig lehunyva olyan csábító, bársonyos pillantást vetett Apura, amilyet nem minden nap lát az ember, leginkább csak Lollobrigidától csodálhattunk meg akkoriban. De az a frissen születő, szexi mosoly, amit áhítattal néztem a filmvásznon, elképesztett a saját anyám arcán. Hüledezve néztem azt is, ahogyan Anyu kacéran odahajol Apu füléhez, súg neki valamit, és Apu mindaddig érzelmeket leplező, komoly arcán tűz gyullad ki, nevetni kezd, és egészen szorosan magához öleli Anyut, aki nem csak hagyja, hanem szemmel láthatóan élvezi is a dolgot. Úgy belebújik abba az ölelésbe, hogy szinte már nincs is külön teste.

Leesett az állam. Nem hittem volna, hogy a szüleim ekkora vakmerőségre képesek, ilyen ölelkezést addig nem láttam még sem tőlük, sem mástól a mi szemérmes családunkban. Az időtájt a felnőttek, és most nem csak a hagyományos erkölcs felkent őreire gondolok, úgy hitték, amiről nem beszélnek, az nincs, és úgy óvhatják meg gyerekeiket legjobban a rájuk leselkedő testi és lelki veszedelmektől, ha hallgatnak, tiltanak, vagy titkolóznak. Visszaemlékezve erre a teljességgel ártatlan jelenetre, ma már csak mulatok magamban, de akkor, tudatlan tacskóként őszintén megdöbbentem. Még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elfogadjam a szex és a fizikai vonzerő szerepét a szüleim kapcsolatában, amihez először az kellett, hogy felfedezzem a testet, az életnek ezt a jelentős hangszerét.

Úgy akartam helyezkedni, hogy közelről is lássam, mi történik, ezért óvatlanul belekapaszkodtam a fejem fölött nyújtózó ágba. Nagyot reccsent, huss, már szét is rebbentek a szüleim. Amikor Apu meglátott, szégyenlősen elfordult, megsimogatta az előtte álló meggyfa törzsét, mintha a simogatás még a kezében maradt volna, Anyu viszont nagy nevetve intett, hogy másszak csak le bátran, szaladjak oda hozzájuk.

Megkönnyebbülten odafutok. Középen állok, bal oldalon Apu, jobb oldalon Anyu kezét fogom. Egyformán szorítom Anyu puha tenyerét és Apu erős ujjait, és minden olyan, mint máskor. Ugrándozni kezdek, ők futnak mellettem, tudjuk, hogy háromra nagyot fogok ugrani, s akkor mindketten egyszerre fölemelnek, azután még egyszer, és még egyszer, hoppá, ahányszor csak akarom. Jó magasra repítenek, mindig csak egy pillanatra ér le a földre a lábam, míg újra ellököm magam, na, ez most egészen jól sikerült, igaz, beleszédülök, forog velem a világ, de semmi kincsért nem hagynám abba. Mindig ők unják meg előbb.

Bemegyünk a házba. A nappaliban egy angolna fürgeségével becsusszanok Anyu és Apu közé a kanapéra, összenézünk, nevetünk. Körülöttünk beszélnek, néha többen is egyszerre, én meg bolondul vigyorgok Anyu és Apu között, s egyre csak várom, hogy valamelyikük árulja el végre, miért és hogyan történnek ezek a dolgok. Hogy egyszerre csak ott van veled minden, amit akartál. S vajon hogyan tudnám megőrizni a pillanatot? Kilencéves vagyok, még hiszek egy igazságos, mindent elrendező erőben, és biztos vagyok benne, hogy mindenre van magyarázat, csak meg kell találni az oda vezető utat.

Kár, hogy sem addig, sem azóta nem tudtam nyomára jutni a titoknak, és az a jótékony hatalom is késlekedik megmutatni magát. Úgyhogy ülök csak az ablaknál és figyelek, jól kinyitom a fülem meg a szemem, mert váltig bennem maradt a kíváncsiság, és az a sürgető, néma kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ.

Madárleső

Lévai Katalin
Publikálás dátuma
2017.04.01. 09:06
Fotó: Sutterstock

Munkaidőm van, ülök a gépemnél az ablak előtt, nézem az ágakat, a leveleket, nem megy az írás. Már éppen azon vagyok, hogy föladom, amikor egyszerre csak megvan a kép, ráadásul olyan tisztán látom magam előtt, mintha karnyújtásnyira lenne tőlem.

Valamikor a hatvanas évek elején a húsvétot szüleim barátainak a házában töltöttük a Mátrában. A házat kert vette körül meggyfákkal és egy nagy diófával, s nekünk gyerekeknek a virágágyások és a bokrok alatt kellett megkeresni az ajándékokat, ami ezerszer izgalmasabb, mintha csak úgy kézbe kapjuk a csokinyulat meg a tojásokat. A kert egyik sarkában madárleső állvány állt, létrán lehetett fölmászni rá, s onnan föntről, a lombok alá rejtett kiszögellésből lesni, mi minden történik odalent.

Szaladgáltunk, keresgéltünk, összegyűjtöttük az ajándékokat, s közben a házigazda elmesélte, hogyan ácsolta össze a létrát és az állványt, ami élvezetes történet volt egy olyan, minden porcikájában nagyvárosi gyereknek, aki sosem fogott még kalapácsot, vagy csavarhúzót a kezében. Egy idő után mindenki visszament a házba, csak én maradtam a kertben. Erősen izgatott az a madárleső, gyorsan föl is másztam a létrán és elrejtőztem az ágak alatt. Jó ideje ücsörögtem már ott, odafagyott a fenekem a hideg deszkához, de becsülettel kitartottam, nézegettem a kora tavaszi nap sugarait, amint áthatolnak az ágak között, és pettyes árnyak vibrálnak a faleveleken. Hogy utáltam én akkor már azt a madárlesőt! Valami kis mentőakcióra vártam, mondjuk egy mesebeli lovagra, aki összeaprít egy-két sárkányt és ezer további veszéllyel néz szembe, de ami a lényeg, kiszabadít végre hiábavaló magányomból.

Egyszerre csak nyílt a kerti ajtó, léptek közeledtek, a szüleim jöttek ki a házból. Biztosan itt felejtett ajándékok után kutatnak, gondoltam, de nem, mert egyszer sem néztek körül, sem előre, sem hátra, csak sétáltak lassan a meggyfák felé. Anyu úgy lépkedett hegyes orrú, magas sarkú cipőjében, a hátul varrással ellátott nejlonharisnyájában, mint aki színházba készült, de ki tudja miért, végül az erdőben kötött ki. Olyan félig gyermek, félig nőnek tetszett onnan föntről, nem tudtam eldönteni, melyik inkább, mert a felsőteste kislányos volt, a csípője viszont hegedűformán kiszélesedett, mint a legtöbb anyukának, akit ismertem. Amikor elértek az első meggyfáig, megálltak, teljes csend csukódott köréjük. És akkor Anyu fejét félrehajtva, pilláit félig lehunyva olyan csábító, bársonyos pillantást vetett Apura, amilyet nem minden nap lát az ember, leginkább csak Lollobrigidától csodálhattunk meg akkoriban. De az a frissen születő, szexi mosoly, amit áhítattal néztem a filmvásznon, elképesztett a saját anyám arcán. Hüledezve néztem azt is, ahogyan Anyu kacéran odahajol Apu füléhez, súg neki valamit, és Apu mindaddig érzelmeket leplező, komoly arcán tűz gyullad ki, nevetni kezd, és egészen szorosan magához öleli Anyut, aki nem csak hagyja, hanem szemmel láthatóan élvezi is a dolgot. Úgy belebújik abba az ölelésbe, hogy szinte már nincs is külön teste.

Leesett az állam. Nem hittem volna, hogy a szüleim ekkora vakmerőségre képesek, ilyen ölelkezést addig nem láttam még sem tőlük, sem mástól a mi szemérmes családunkban. Az időtájt a felnőttek, és most nem csak a hagyományos erkölcs felkent őreire gondolok, úgy hitték, amiről nem beszélnek, az nincs, és úgy óvhatják meg gyerekeiket legjobban a rájuk leselkedő testi és lelki veszedelmektől, ha hallgatnak, tiltanak, vagy titkolóznak. Visszaemlékezve erre a teljességgel ártatlan jelenetre, ma már csak mulatok magamban, de akkor, tudatlan tacskóként őszintén megdöbbentem. Még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elfogadjam a szex és a fizikai vonzerő szerepét a szüleim kapcsolatában, amihez először az kellett, hogy felfedezzem a testet, az életnek ezt a jelentős hangszerét.

Úgy akartam helyezkedni, hogy közelről is lássam, mi történik, ezért óvatlanul belekapaszkodtam a fejem fölött nyújtózó ágba. Nagyot reccsent, huss, már szét is rebbentek a szüleim. Amikor Apu meglátott, szégyenlősen elfordult, megsimogatta az előtte álló meggyfa törzsét, mintha a simogatás még a kezében maradt volna, Anyu viszont nagy nevetve intett, hogy másszak csak le bátran, szaladjak oda hozzájuk.

Megkönnyebbülten odafutok. Középen állok, bal oldalon Apu, jobb oldalon Anyu kezét fogom. Egyformán szorítom Anyu puha tenyerét és Apu erős ujjait, és minden olyan, mint máskor. Ugrándozni kezdek, ők futnak mellettem, tudjuk, hogy háromra nagyot fogok ugrani, s akkor mindketten egyszerre fölemelnek, azután még egyszer, és még egyszer, hoppá, ahányszor csak akarom. Jó magasra repítenek, mindig csak egy pillanatra ér le a földre a lábam, míg újra ellököm magam, na, ez most egészen jól sikerült, igaz, beleszédülök, forog velem a világ, de semmi kincsért nem hagynám abba. Mindig ők unják meg előbb.

Bemegyünk a házba. A nappaliban egy angolna fürgeségével becsusszanok Anyu és Apu közé a kanapéra, összenézünk, nevetünk. Körülöttünk beszélnek, néha többen is egyszerre, én meg bolondul vigyorgok Anyu és Apu között, s egyre csak várom, hogy valamelyikük árulja el végre, miért és hogyan történnek ezek a dolgok. Hogy egyszerre csak ott van veled minden, amit akartál. S vajon hogyan tudnám megőrizni a pillanatot? Kilencéves vagyok, még hiszek egy igazságos, mindent elrendező erőben, és biztos vagyok benne, hogy mindenre van magyarázat, csak meg kell találni az oda vezető utat.

Kár, hogy sem addig, sem azóta nem tudtam nyomára jutni a titoknak, és az a jótékony hatalom is késlekedik megmutatni magát. Úgyhogy ülök csak az ablaknál és figyelek, jól kinyitom a fülem meg a szemem, mert váltig bennem maradt a kíváncsiság, és az a sürgető, néma kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ.